Elsa kisasszony és a Vágy Professzora

Vízforralóban a reggel, csendes buborékként, majd fütyülve lábra kap. Maszatos pirosként a harmatos muskátli ásít, leül a francia balkon szélén, kevés napfényt ámít, azon tűnődve: nyújtózkodjon-e? Ősz van; A szomszéd ház tetejéről már a Nap is, mint halász a hálóját a víz fenekéről, lassan emeli, s az ég kéke vánszorgós fénnyel teli. Már a madárdal is csak lomhán kap lábra, ahogy a szürke hajnal elfogy. Jaromil az álmos muskátlik közeli ölelésében szürcsöli mézes kávéját. Háza másik, balkonos szobájával szemközti oldalán, ebben a másodpercben fehér alapon, kék emblémás furgon lassít, fékez le teljesen, majd áll meg. Eperjes utca 76, aztán 80, és végül 82. Az autó sofőrje célba ér és tortás doboz nagyságú csomaggal indul meg, az utolsó előtti kapubejáró felé.

Közben a túloldalon Jaromil tovább szürcsöl és látja, amint: nedvesség babrál odalent a szürkés homályban, a földre dőlt fűszálak párnáján. Megfojtja vizével a nyár és a kiszáradt kérges föld porát. Szomjas kóbor kutyaként jár be minden szálat a reggeli szellő; szomjasan lógó nyelve vizet ér, lefetyelve nyeli a kövér cseppeket. Szemét erősen szúró fényt tükröz a szomszéd ház minden ablaka, bent szuszogva alszik még minden család; Jaromil visszalép az ablaktól a csengő hangjára, s korántsem kopóizgalommal nyit ajtót a negyvenes férfi előtt. Derűs mosollyal az arcán, sietve szórja tenyerébe az előrekészített százasokból és kétszázasokból álló borravalót, és amint az ajtó bezárul, a kisgyerekek lelkesedésével vet pillantást a dobozra. Hatalmas, éles, fényesen csillogó konyhakést ragad, és a sebészek pontosságával ejt bemetszéseket a doboz éleit összefogó ragasztószalagon. Az megadja magát és felfedi tartalmát: öt könyv; amiket alig egy hete rendelt az interneten, gazdagítja majd gyűjteményét, melynek ezen darabjai, már csak gondos átrendezés után férnek a többi közé, jól megtervezett helyükre, a polcon. Rendkívül impozánsak, színes, domború borítókkal, szép képekkel. Ám figyelmét egy ütött kopott antikváriumi példány rabolja el, melynek oldalán kopottas aranybetűkkel csak egy felirat áll: Elsa kisasszony

Egy bizonyos Arthur Schnitzler a szerző, a századforduló bécsi író, írt egy szép novellát, ami az Elsa kisasszony címet kapta. A hősnő egy olyan lány, kinek apja adósságba keveredik, és ezért erkölcsi végveszély, csőd fenyegeti. Hitelezője, a gazdag ám híg erkölcsű üzletember hajlandó elengedni az adósságot, amennyiben a lánya, Elsa, meztelenre vetkőzik előtte. Hosszú a belső vívódás, és Elsa beleegyezik, de annyira szégyelli magát, hogy a mutatvány során, mikor felfedi kebleit, ölét és egészen csupasz testét, elméje elborul és meghal. Nem! Tévedés ne essék, és tisztázandó, hogy ez nem egy erkölcsbíráló elbeszélés, amely a gonosz kéjsóvár gazdag embert kárhoztatja! Ez egy erotikus novella, melytől még Jaromilnak is elakadt a lélegzete! Pontosan azért, mert érzékelteti, hogy milyen hatalma volt egykoron a meztelenségnek, a szemérmességnek. Miben nyilvánul meg ez a hatalom? A hitelezőnek az adósságon felül is, nem csekély, sőt egyenesen óriási pénzösszegbe kerül; továbbá hogy ez a hatalom a nőből pedig, határtalan szégyent és eme szégyenből fakadó izgalmat vált ki, ami legvégül a halálát okozza.

Jaromil elgondolkozott ezen miközben olvasta. Arra gondolt, hogy ez fontos téma, nem csak az ember (az egyén, azaz saját maga) de az emberiség életében is. Azon gondolkodott, ha az ember és az emberiség története két vázlat lenne, vajon összeilleszthetőek lennének e egymással, úgy mint a montázsképek; hogy sajátosságaik ellenére teljesen egybeolvaszthatóak lennének e, mint a nemesfémek az alkemista olvasztótégelyében. Jaromil, saját történetét elkülönülten határozta meg, az emberiségétől. És amikor valaki a történetet vagy a történelmet méricskéli, az idő mércéjével és egy topográfus igyekezetével teszi azt. Jaromil pontosan úgy képzelte el, amilyennek Schnitzler saját regényében mutatta, ezt a fontos és rendkívül sorsdöntő pillanatot az emberiség történelmében. Úgy képzelte maga elé az időt, ezt a nagy és hatalmas kereket, az emberiség idejét, mint egy hatalmas óra számlapját. Elsa kisasszony korában, és életének történelmében, a puritán tizenkilencedik században, de leginkább annak végén az erotikus tabuk rendkívül erősek voltak. Azonban, ahogy a kismutató a huszadik és a huszonegyedik század mezejébe lépett, az emberekben az erkölcsök lazulása volt az, ami éppoly erős vágyat lobbantott fel, ami ezeknek a tabuknak a megszegésére irányult. Ellentétben Elsaval, vagy Jaromillal, kik mindezek tiszteletben tartásával, sosem lépték át az intimitás ezen láthatatlan határvonalát.

Ha most elképzelnénk, vajon e két kor szülöttje hogyan élné meg egymással a szerelmet, csak találgathatnánk; minden amit képzelnénk, csak habarcs lenne a valószerűtlenségen! Vajon eljuttatják e egymást a gyönyörig? No és Elsa? Nem frigid? Sötétben vagy világosban szeretkeznének? Ágyban, szőnyegen, asztalon, a fürdőben? Három percbe vagy három órába telne? Hallgatnának, romantikus szavakat intéznének egymáshoz vagy trágárkodnának? Valójában semmit sem tudhatunk erről. Tényleg semmit?

A jelen korban, a szerelmet az első találkozástól a koitusz küszöbéig terjedő szűk tartomány illeti meg. Schnitzler regényének idejében pedig, a tág tartomány, ami egyszersmind küszöb és sérthetetlen határ is. A huszadik és huszonegyedik század, beharangozója, kísérője az erkölcsök nagyszabású tótágasának, ahol az emberek a lét minden dimenziójában felfedezik a szexualitást; sőt! Csak a szexualitást fedezik fel! Elsat még a puritanizmus fojtogatja könyörtelenül és kegyetlenül. Ám azóta már visszájára fordult minden. Sehol a tátongó tér, a szerelmi aktus és az udvarlás a flört kezdete között. Jelen kor emberére ráront a nemiség, melytől senki sem húzódik vissza, az érzelmek senkiföldjére. Ez húsbavágó! Gondolják? Igen, minden bizonnyal. Ezt gondolja Jaromil és ezt gondolná Elsa is. Ezért a puritán emberek szemében a nemi szabadságnak drámai és egészen tragikus színezete van. Az én gondolataimat sem lengi körbe a lírai eufória ennek kapcsán.

Arthur Schnitzler, a szimpatikus ember szavai csak fújtatóként szították Jaromil rokonszenves érzelmeinek tüzét Elsa iránt, ahogy kíváncsian, nagy igyekezettel haladt a könyv vége felé. Úgy érezte, az elmúlt évtizedek során úgy száguldott előre a történelem, hogy az Elsa kisasszony főszereplője, óhatatlanul őriz emlékezetében egy másik kort. Úgy érezte, saját emlékezetében is ez a kor él, és nem esett nehezére elmélyülni a kisasszony világában. A regény hangulatáról árulkodó nosztalgia, valahányszor színre lépett Jaromil gondolataiban, érzéseiben, nem pusztán a kor utáni nosztalgia érzetét keltette. A szerelem utáni nosztalgia volt ez! Az olyan szerelemé, mely összefűz apát és anyát, férfit és nőt, a megható szerelem, mely kiveszni látszik a mai világból. Jaromil úgy érezte, hogy a hajdani nők emléke híján, semmi sem maradna meg a szerelemből, de még annak puszta képzetéből sem. Ám Jaromil tudja, hogy a történelem nem ismétli önmagát. Éppen ezért úgy gondolta, hogy találkozása Elsaval sorsszerű és múlhatatlan; saját életére és Elsa történetére pedig úgy gondolt, mint két olyan vázlatra, melyet a vágy rajzolt a szerelem történelmébe, saját tapasztalata által. Hogy mégis miért volt ez oly vonzó? Az idilli környezet miatt, melyben úgy érezte, alá vannak rendelve a tiszta szenvedély nyájas dirigálásának. Tovább lapozott, és minden mondat bámulatba ejtette.

Szemérem és szemérmetlenség; e két dolog akkor keresztezte egymást, mikor mindkettőnek ugyanakkora ereje volt. Schnitzler ezen pillanatát, éppen ezért, méltán lehetne az erotikus feszültség rendkívüli pillanatának nevezni az emberiség történetében. (Jaromil is rendkívül izgatott és feszült volt, akárcsak Elsa, ki épp ruháit készült levetni) Ezt a pillanatot a Jaromil Elsaval együtt Bécsben élte át, a századforduló küszöbén. Ezt a pillanatot az teszi egyedivé, hogy sohasem tér vissza. Mint az az ember, aki az erotika birodalmában, abban a bizonyos ajtóban állva hagyja, hogy a szemérmetlenség rácsapja kapuit. Jaromil és Elsa, az ajtó mögött rekedtek, örökre. Elsa halálában, Jaromil pedig az álmaiban. Jaromil mindig is elutasítóan védekezett a jelen kor mohósága és ledér könnyedsége ellen; a szemérmesség pont ugyanezt jelenti: védekezés az ellen, amit akarunk, és szégyenkezés amiatt, hogy azt akarjuk, ami ellen védekezünk. Elsa kisasszony pedig, az utolsó olyan európai nemzedékhez tartozott, melyet szemérmességre neveltek. Jaromil belopakodott ebbe a korba, megleste Elsat, ám mégsem nevezhetnénk kukkolónak! A mezítelen nő észrevette őt, de nem kapta magára ruháját, nem kiáltott fel, nem szaladt el sikítozva. Arcán nem volt harag, düh, mely megrótta volna Jaromilt. Tekintetük nem kerülte el egymást, melyben elevenen élt a „ne sértsd a szemérmet!” imperativusa. Nem szégyenkeztek. Elsa Jaromilhoz képest háttal állt, hátán kirajzolódtak nőies, finom tónusú izomrostjai, ahogy vállát oldalra dőlő fejének orcájához dörgölte. Jaromil a legtermészetesebben figyelte a mozdulatot, mikor a soha nem tapasztalt gyönyörűség érzete áradt szét testében. Képtelenség is lett volna elkapnia tekintetét, mert a férfi akkor is a meztelen testet látja, mikor a bokát, a fület, vagy a kézfejet nézi. Meztelensége, feloldódott szemérmességének univerzumában! Mert a meztelenség tovább élt a meztelenség határán túl is! Ám ez az ellentmondás csak látszólagos ebben a helyzetben, és úgy ragadta meg Jaromilt, mint a vágy, mint a Véletlen Isteneinek gondviselő kezei, hogy röpítse el, a jelenből, végérvényesen Elsahoz. Smaragdzöld szín íriszén keresztül is jól látható volt, hogy szemében a szerelem lángja, a szenvedély tiszta fénye parázslik. Az akarattal szemben az érzelmi telítettség volt az, ami ezt az érzést, az „igaz szerelmet” és vele együtt Jaromilt is a szemérmetlenség szférájának korlátain túlra repítette, mely megengedte, hogy ez az érzés befolyással legyen életére. És mint ilyen nagy erővel bíró, befolyásos dolog, Jaromil életét sorssá változtassa. Jaromil szerelmes volt Elsaba, a „szerelem határán” innen és túl is, és mert ez a szerelem már nem volt tiltott többé, felettébb vonzóvá és szenvedélyessé nőtte ki magát. Hogy milyen is ez a szerelem valójában? Ez a szerelem olyan, mint a szépség hatalmas, dús virágú mezeje, melyen Elsa nem más, mint az egyetlen és utolsó szál „mezítelen” virág; a titkos-értelmű, tövis nélküli rózsa, aki úgy tetszett Jaromilnak, mint Szűz Mária égi jelenése, Pierina Gilli előtt.

Hektárnyi Éden

Majdnem szemrehányást tettem Jaromilnak, mikor úgy véltem mindent elintézett, és megelégedve ült be autójába, hogy pár természetfotó elkészítése után, nyaralójából hazafelé hajtson. Elhamarkodott dolog lett volna, mert meghallottam emlékezetének jelzőrendszerét, és tökéletesen megértettem.

Jaromil tudta, hogy a történet fonalát azon a helyen kell összekötni, ahol egy héttel ezelőtt elszakadt, amikor az autóút mellett nyíló fehér virágú cseresznyefák sorát legelőször megpillantotta. Meg akart állni, hogy megcsodálja őket, de vágyának kifejezett unszolása csak most juttatta tetteit eredményre, mert az előző hétvégén kocsik hosszú sora állott mögötte, követve őt, ami egy kígyó tekerődző mozdulataira emlékeztették. Képzeletében a dombból kinövő liget, olyan volt, mint a földi Paradicsom, fehéren csillogó, a világ egy elkülönült szeglete, melytől a kígyó képe űzte el, mint Ádámot és Évát.

A történet tehát ott folytatódik, ahol legutóbb véget ért, és én úgy érzem Jaromil sokkal erőteljesebben vesz mostantól részt benne. Egy hektárnyi Éden van előtte, amely pont akkora, mint a vágya, mely arra irányul hogy érintetlenségében meghódítsa azt. A mellkasa dagadozott minden eddiginél jobban, és az ami ily gyönyörteljesen dagasztotta mellkasát nem volt más, mint a boldogság felfedezése, (a meglelt boldogságé) a pompás és erőt adó boldogság.

Egyedül volt az úton, és lassan hajtott, a rádió kellemes reneszánsz zene foszlányait árasztotta magából. Ha most segítségül hívnám emlékezetem naplóját, oldalaira nem betűk lennének lejegyezve, hanem egymástól egyenlő távolságra meghúzódó vízszintes vonalak, melyek közé hangjegyeket fűzött sorba egy zeneszerző.

Én Mozart dallamait vélném felfedezni az ákombákom kottákban, mert mikor Jaromil belépett Mennyországának kapuján, úgy ringatózott a földig érő nyári felhők hintaágyán, mint Mozart szerelmesei, akik abba a tudatba ringatták magukat, hogy el tudják szakítani az előreláthatatlan események végtelen láncait. Jaromil elszakította ezt a láncot, és a cseresznyefák felhőlombjai, ellenkezés nélkül, teljes odaadással hintáztatták őt.

Kisvártatva halk nevetés hallatszott a lomb-felhők árnyéka, a hulló szirmainak takarójának gyermeki érintése alól. Jaromil nevetett. Aztán hallgatott, meg sem mozdult, karjait széttárva feküdt a fűben, mint Krisztus a kereszten, s közben arra gondolt, milyen boldogan tartalmas az érzés, a felismerés, amelyben az ismeretlent ugyanaz az ismeretlen határozza meg.

Eközben én megszólítottam tudatom zugában bujkáló örömöm, mely hamar segítségemre sietett, nem kellett messziről hívnom, itt volt mindenütt, így elég volt halkan suttognom, hogy hangot adjak ennek az ismeretlennek: földre szállt Paradicsom.

Hogy mit akarok mindezzel mondani? Azt hogy Jaromil pontosan tudta mit akar. Egyébként bárki, az emberek tudják mit akarnak? Jaromil be akart lépni a földi Paradicsomba, átlépte a kerítést, és ellenállás nélkül, teljes odaadással mozgott a határvonalon túl, míg el nem érte a fák törzsét, melyeket megrázott, és hanyatt feküdt, hogy ellepje a sziromtakaró. Úgy vetette bele magát a hulló fehér szirmok sokaságába, mint ahogy az ember a szeretője karjába veti bele magát. Igen, ezekben a jelentős percekben közösült a boldogsággal.

Én pedig azt akartam, hogy ezt a cselekedetet teljes pompájában elképzeljék, hogy mindenki lássa magában, amikor már csak a végtagjai, az orra látszódik ki, amikor ruhája átveszi a fa virágának illatát. Azt akartam, hogy elirigyeljék tőle ezt a tettet, és vágyakozzanak utána. Azt akartam, hogy lássák meg, hogy miközben elérte a Paradicsomot, fenn tudta tartani az odáig vezető úton tette következményeként feltámadt érzelmet, ami az őszinte, eredendő öröm nagy érzését keltik fel a lélekben.

Vidanger, la vie en tulip

Jaromil kilépett a munkahelyéről, ismét megsétáltatom. Hogy miért? Egyrészt mert a tartóoszlopok, melyek dolgozója roskadozó mennyezetét tartották színes plakátokkal voltak teleragasztva, melyekről tizenkétféle arc mosolygott vissza rám, egyformán íves mosollyal. Mosolyuk olyan nyílt volt, hogy foguk is kilátszott, és én féltem, megijedtem hogy hamarosan belém harapnak. Másrészt pedig négy óra múlt, munkaideje lejárt, ideje volt hazamenni. Odakint, a gyalogút végén, az Attila úti nagy kereszteződésnél dugó volt, duda hangját lehetett hallani szüntelen. Egy ember a robogójával felhajtott a járdára, és eszelősen cikázni kezdett a járókelők között. Biciklisek követték a példáját. Én közben figyeltem Jaromilt, és eszembe jutott valami, valami, amit nem tudok kiverni a fejemből. Egy ilyen pillanatban akart magának Jaromil egy tulipánt szakítani, egyetlen szál tulipánt, amit a szeme előtt tarthat, mint észrevétlen nyomát a szépnek.

Jaromil és köztem a telepátia, azaz az együttérzés, olyan képessége nőtte ki magát, hogy pontosan tudom mire gondol. Megállapíthatom, hogy a telepátia és az együttérzés párosulása, az érzelmek hierarchiájában a legmagasabb fokozatra emeli szimbiózisunkat. Így nem csak hogy azt látom, azt érzem mint Ő, és fordítva, de a gondolataimban életre kelt kép, amit maga Jaromil sugároz: halhatatlan, és ez a halhatatlan látványosság ma is rabul ejti szemeimet. De ennek az örökkévaló képnek a vásznára, annak szépségébe és a benne rejlő békébe csábító hang hatolt a távolból, a még messzebbi múltból. Amiről most írtam, fél évvel ezelőtt volt. Arról pedig, ami megszólított, amiről most fogok írni, egy évvel ezelőtt játszódott le. Lehunyom a szememet és hallgatom ezt a csábító hangot. Gondolataimban utak jelennek meg, és az egyiken ott áll Jaromil, és hívogat, hogy kövessem őt.

Ismét egy budapesti utcán járunk; a házak falán domborodó szobrok; végső fintorba dermedt arcaik, mintha életük összegzését tennék közszemlére. A dudáló autók sofőrjei pedig, mintha felbőszült kiáltozásukban elcsenték volna ezen szobrok mondanivalóját. A zsúfolt járdán nehéz volt haladni. Jaromil előtt egy termetes apuka tört utat magának és pórázon sétáltatott kisgyermekének. Egy fejjel magasodott ki az emberek sokaságából, de hamarosan eltűnt, szem elől vesztette. Most egy nőt nézett, aki a legújabb divatot követő, szinte térdig érő, bő ülepű nadrágban ment előtte. Jókora feneke ebben az öltözékben még nagyobbnak tetszett. Párnás hasa kilógott öve fölött, mely félig égett viaszgyertya olvadt törzsére emlékeztette, amit a láng súlya nyomott össze. Hallom, ahogy elgondolkodott: Ez a nő legalább tízféle olyan öltözéket találhatna, mely elfedné hasában kitüremkedő beleit, vagy enyhítene feneke csúfságán. De nem ilyen ruhát választott. Az emberek nem hogy igyekeznek csinosaknak látszani, de amikor az utcára lépnek, arra sem ügyelnek, hogy ne legyenek rútak. Pontosan ekkor határozta el magát Jaromil: ha a világ rútságának támadása egyszer elviselhetetlen lesz, szakít magának egy fekete tulipánt, egy szálat e törékeny szárú virágból, kimegy vele az utcára, az arca előtt fogja tartani, szemét le nem véve róla, hogy csak ezt a pompás sötéten sugárzó virágot lássa. Úgy akarta nézni, amit meg akar őrizni magának és szemének ebből a világból.

Bal fülét az úttest lármájának összes zaja ostromolta. Buszok fékezésének fülrepesztő robaja, villamosok csilingelése, az autók egyöntetű berregése. Jobbját pedig, az üzletekből éttermekből kizúduló emberek monoton zenéje. Ilyen utcán járkálna egy tulipánnal a kezében, ahol az emberek minden bizonnyal kinevetnék, és az egész város, Budapest minden lakójának a szemében ő lenne a tulipános bolond. De az emberek nem nevettek, még egymás mélyre hatoló és lelküket meztelenítő szemeik bizalmas pillantásaitól is visszahőköltek. Jaromil játszott az emberek, és saját tekintetével. S ekkor megértettem én is: ha ezen a világon belül pillantásunk nem talál szemekre, nevetésünk visszhangra, csak egyet tehetünk. Egységnek tekintjük a világot, és az öröm tárgyává változtatjuk, örömöt csinálunk belőle.

Jaromil mosolyog; és a szépséget nélkülöző világban számára most csak maga a vidámság a fontos. De tudatában van annak, hogy ezzel a szertelen mosollyal egyedül uralkodik a világ rútságán. Igen! Úgy tesz, mint valami mélabús színész, akit játszó-társak nélkül felejtett a sors ezen a hatalmas színpadon. Találó hasonlat! Azóta keresem ezt a hasonlatot, hogy megismertem Jaromilt, és először láttam mosolyogni. Végre megvan! Most is látom Jaromilt mosolyogni, nem is úgy mosolyog mint egy színész, hanem mint egy mélabús gyerek, s közben ezt mondja nekem: Nincs súgóm, nincs színésztársam, de Te; itt vagy nekem Te. Jaromil mosolyának pantomimja, szüntelen utalás a világban rejlő szépségre.

Azt hiszem, nem csak érzem, de értem is Jaromilt, aki pontosan egy ilyen pillanatban akart magának egy tulipánt szakítani, egyetlen szál tulipánt, amit a szeme előtt tarthat, mint észrevétlen nyomát a szépnek. De hogyan lyukadhat ki az ember mindig ehhez a képhez, mindig ugyanoda?

Erre is van válasz, mint mindenre. Amikor érzem, hogy Jaromil ereiben lüktet az élet, ez a pulzálás mély és kongó visszhangot hagy bennem is, és hirtelen olyan érzés fog el, mintha hatalmas templomi harangokat kongatnának. A dolog felettébb kedélyes, főleg ha valaki úgy dönt, hogy képzelőerejére hagyatkozik. Jaromil éles hallása bennem is felerősítette az érzést, hogy egész testem óra, melynek a lelkemhez van igazítva minden rugója. Ezzel az univerzálisnak mondható módszerrel olvasztja be énjébe az időt. Ez nem az én gyarapítása! A gyarapítás avagy gazdagítás egyedülállóvá tenné Jaromilt, mert népszerűsítené idő-képével. Fantazmagóriájának adalékával, elhalványulna lénye, mely engem is harangszóra emlékeztet, és éppen ezért én is tartózkodom ezen attribútum kidomborításától. Ez csupán fejlesztés, a fejlesztés pedig nem más, mint az egyediség elhatárolódásának megnyilvánulása. Emberből sok van, magányosan járó toronyórából kevés, időből pedig csak egyetlen létezik. Csak hogy világosan lássák miről is van szó, megosztok önökkel egy ilyen képet.

A komoran álló toronyóra tövében egy öregasszonyt pillantottam meg, papírpohárral a kezében, alamizsnára várt. De az emberek olyanok voltak, mint a szobrok, akik hallatlan gőggel tudomást sem vettek róla. Ennek az öregasszonynak a kezében egy bot volt, amit megpillantva már tudtam mit is képzeljek. Valamit, ami szép messzeségekbe tör, és semmi köze a szobrokhoz. Csak Jaromilhoz, a toronyórához. Valamit, ami robbanást okoz ebben a titokzatos ködben, aminek révén a szerepek a világ és az öreg koldusasszony között csakhamar és észrevétlenül felcserélődnek. Ebben a pillanatban már a világ nem tanár, aki tudásra bátorítja a félénk diákokat. Sokkal inkább tétova lény, aki meglátogatja a javasasszonyt, a koldust. A javasasszonytól pedig nem azt várjuk, hogy okos legyen. Hanem azt hogy láthatatlan csatornák kössék össze őt, a lélek medencéjével, azzal a mederrel, ami rajta kívül van. Ami rajtam kívül van, ami Jaromilban van.Azzal a folyammal, ami keresztülfolyik minden emberen.

Az a pillanat következett, amikor görbe botja sem bot volt már többé, hanem olyan támasz, amit a belső Tervezőjének elszámolása következményeképpen szolgálatába állítottam. Mert meg kell tartania valamit; valamit, ami belülről tör kifelé, ami súlyosabb a kelleténél, és éppen ezért, utólag fel kell dúcolni, ahogy támpilléreket tesznek a megépített vár falai köré. A bot, annak ereje, megsokszorozta az öregasszony belső jellegét.

Jaromil egy kétszázforintost csúsztatott a poharába, mellyel meleg simogatást és derűs szavakat vásárolt a többi embernek. Telepátiánk segítségével, én is mélyen a nő szemébe tudtam nézni, vastag szemüvegének lencséjén túlra, ahol barna szeme hatalmasra kerekedett, hússzorosára. Nem tudtam elszakadni a képtől, mikor mégis sikerült, és még most is, úgy gondolok rá vissza, mint látomásra a Deák téri aluljáróban.

Ebben a minutumban is erre a képre gondolok, Jaromil is erre gondol; szép! Igen, és csupán egy kép. Az ember azt hinné az emlékezete olyan, mint egy film, pedig valójában csak néhány kép áll benne kiakasztva. A legszebbek. Milyen fura is az ember fejében fellelhető Emlékek Képtára. A Szobrok százával, ezrével viszik magukkal a képeket, mintegy belépőjegy gyanánt ebbe a Film múzeumba. Jaromil toronyórája ismét ütött, elmozdult a mutató a számlapon; Vénusz az Ikrekben, a Nap házában: Pont egy ilyen pillanatban akart egyetlen szál tulipánt venni magának, amit aztán gondosan a szemem előtt tarthat, mint utolsó nyomát a szépnek.

Találó ez az toronyóra hasonlat a számlappal és a mutatókkal melyek körbeforognak. Horoszkóp órára emlékeztetnek, amiket asztrológusok rajzolnak. Amióta ismerem Jaromilt, alaposabban tanulmányoztam a csillagjóslást, egyrészt mert sok bölcsességet hordoz magában, másfelől pedig azért, mert ez a horoszkóp, Jaromil toronyórája az élet metaforája. Ha most Jaromil asztrológusa lennék, rajzolnék egy kört, az égbolt mását, és tizenkét részre osztanám az egyes jegyekkel. Képviseltetve lenne mind, a Bika, a Szűz, a Nyilas és így tovább. Hogy még mélyebbre merülhessünk, ezt a tizenkét részre osztott körlapot további kilenc részre osztom a bolygók felrajzolásával, a Nappal, a Holddal, a Merkúrral és a többivel. Pontosan úgy, mintha ezek a bolygók lennének az óra mutatói, melyek Jaromil életében is úgy mozognak, mint a világmindenségben. Most következik a legfontosabb dolog: a bolygók megismételhetetlen állása, Jaromil de bárki más életének állandó témája, motívuma. Más szavakkal, a személyiség ősi ujjlenyomata.

Kalandozzunk kicsit az univerzumban és képzeljük el, ahogy a szerelmetes Vénusz simulékony viszonyba kerül a Nappal, vagy hogy ugyanezzel a Nappal az erélyes Uránusz egyesül, vagy ahogyan fehér galamb módjára a szexualitást jelképező Hold, szárnyaival csapkod, legyez és a Földet simogatja, de ne feledkezzünk meg a felhőtlen kedvű Plútóról sem, aki az erőszakos Marsot csillapítja vagy semlegesíti. Most tételezzük fel, hogy valamelyik bolygó olyan viszonyban áll Jaromil horoszkópjának valamely számával, melyben a szépség virág-képe elevenedik meg. Az idő múlásával, ahogy a mutatók előremozdulnak, fél év múlva, egy év múlva, vagy akár két hét múlva, ez a bolygó ismét kapcsolatba kerül ugyanazzal a számmal Jaromil horoszkóp óráján. Igen, jól tudom hogy a csillagok megismételhetetlen állásával példálóztam. Éppen ezért, ez csak látszólagos ismétlődés, Jaromil pillanati pedig, még ha ugyanabból a témából fakadnak is, nem mások, mint variációi egész megismételhetetlenül eredeti életének, és a benne rejlő szépségnek.

Tudják mi történik Jaromillal ezekben a látszólagosan ismétlődő pillanatokban? Képzeljük magunk elé őt, ahogy toronyóraként áll előttünk. A pillanat eljő, a mutató körbejár, visszatér abba a látszólagos helyzetbe ahonnét elindult, és akkor bekövetkezik: a toronyóra számlapja kinyílik, megszólal a harang és kakukkos óra módjára egy szál virágot tartó kéz bukkan fel, mely tart valamit, valami szépet és Jaromil felé nyúl. Ez az a pillanat, amikor egyetlen szál tulipánt akar venni magának, amit aztán gondosan a szeme előtt tarthat, mint utolsó nyomát a szépnek. Hát nem gyönyörű, ahogyan meghódítja a nagy szépséget, a bizonytalannak ezt a végtelenségét, a végtelennek ezt a bizonytalanságát? Ez a kép illékony metafora? Nem. Jaromil metaforája, mely meghatározza őt, mert lényének talajába van ültetve, amely fejlődött, és lassan nőtt, mint a virág. Hosszas és szemlélődő figyelmet követelt tőlem a megértés, az a tudás, ami már Jaromil birtokában van. Az idő, a múlandóság iskolája, és az ember ezt az időt korántsem körként, hanem egyenesként, útként érzékeli, ami visz előre újabb látóhatárok felé, s közben megfeledkezik arról, hogy életének csak egyetlen metaforája, egyetlenegy témája van. Erre én is csak akkor jöttem rá, mikor felismertem Jaromil életében mutatkozó variációk látszólagos ismétlődésén alapuló sokaságát. De ő, akkor is egy lépéssel előttem járt, megelőzve engem. Saját órám mutatója éppen akkorra ért körbe a számlapján.

Akárhogy is van, olyan ez, mint az álom. Az álom, még ha a valóság látszatának is tűnik, még ha csak pillanatnyi emlékképe a valóság látszatának, mindig ott volt Jaromillal, engem pedig elvarázsolt és értelmet adott mindennek. Éppen ezért vetette bele magát ebbe a folyamba, mely minden emberen átfolyik, éppen ezért mert ennek a folyamnak minden ereje, minden szava más, de amelyben minden szépség egy tulipánná nő.

Jaromil szemében az élet álom, s az álom élet is egyben. S most úgy döntöttem hívatlanul meglátogatom őt, de nem tudom mit fog álmodni, csak találgatni tudnék. Minden esetre képzelek valamit. Igen, tudom mit képzeljek! Valamit, ami szép messzeségekbe tör, és semmi köze a világhoz. Csak hozzám és Jaromilhoz, valami ami robbanást okozok a titokzatos ködben, és a szerepek közöttünk és a világ között csakhamar és észrevétlenül felcserélődnek. Ez világ pedig tétova lény alakjában látogat el hozzánk, mint az ember, aki meglátogatja a javasasszonyt. A javasasszonytól pedig nem azt várjuk el, hogy okos legyen, hanem hogy láthatatlan csatornák kössék össze őt, a lélek medencéjével, ami rajta kívül van. Ami Jaromilon belül van.

Megindultak a mutatók saját, egymástól független és eltérő sebességükben. Monoton kör ingájuk most is hordozott magában valami újat, mely az év háromszázhatvanöt napjában mindig képes volt elkápráztatni engem. Az első mutató után a második, és így sorban, míg mind a kilenc egyszerre nem mozgott, mint valami hatalmas óraműszerkezet. A Merkúr a Rákkal kilencven fokos szöget zárt be az óralapon, és Jaromil mozdulatlannak tűnő Napjával, míg szertelen és szerelmetes Vénusza szemérmes Jupiterével karöltve sugározta az álom titokzatosságát felém. Az Oroszlán a kilencedik házban mosolygott, körbehordozta ezt a mosolyt, mely a béke és a boldogság csodás hangulataként tükröződött a vonzalmat gerjesztő Holdban. Ezt olyan szépnek találtam, mint a Véletlen Istenének érintését, amely anyagtalan, de éppen ennek okán bárkibe képes lenne beleköltözni egész énjével, mint valami vándor, aki az utolsó kalandján túli végességre vágyik.

Jaromil úgy mosolygott, mint az etruszk szobrok, akik a teremtés pillanatát üdvözítik. A Hold visszakacsintott rá kreszcentikus imperativusú mosolya alól. A hálószobába beköszöntött az éjjel, és Jaromilba az álom; mint a munkából hazatérő munkás, aki csak simogatásra vágyik. A szoba falára rátelepedtek az est fényei, s Jaromil ösztönös késztetést érzett, hogy bőségesen merítsen belőlük. Én úgy találtam, hogy a valóság sehol nem fordul elő ilyen letisztult formában, mint Jaromil álom-létében, a lét karneváljában. S hogy minél tovább időzzek vele, ő mozgó képekkel gondoskodott arról, hogy társaságában maradhassak. Ablaka előtt narancssárga függönnyel játszott a friss esti szél. Hullámos rojtjai, kecsesen vékony vonalakat rajzoltak a szemközti fal és a mennyezet kilencven fokos szöget bezáró metszéspontjánál, melyek a törésvonal mentén meghajlottak, teljes hosszúságuk háromnegyedes részénél. A szellő mozgásrepertoárjának köszönhetően, ez az öt fénysáv mozgásba lendült, mint valami báb kézfejének ujjai, amit gyerekszínházakban szokás zsinórokon mozgatni. Formája, női kézre emlékeztetett, mely simogat. De ezt a kezet nem álom szülte, hanem a csillagok, (ha úgy tetszik a Véletlen Istenei) a bolygók állásai, melyek szintén ilyen derékszöget zártak be Jaromil órájának számlapján, most éppen akkor, mikor az egyik mutató visszatért kiindulási pontjába. Tudjuk mi következik ilyenkor. A toronyóra számlapja, mint valami ajtó kinyílik, harang szólal meg, és ezen az ajtón kinyúl egy kéz, mely egy szál tulipánt tart a kezében. Ám történt még más is ebben a pillanatban. Az álom csak most kezdődött el, Jaromil ringatózott az éberség és az álom közötti állapotban, mikor a hosszútávfutó Merkúr hét éves pályájának vége felé közeledett. Mutatójának csalogatására nem csupán a virágot tartó kezek bújtak elő. Két hatalmas sötét szempár is felvillant, és a szépség teste, mert hogy ez az ami eltakarta az éber létben a világ rútságát. Ez a szépség pedig csak akkor mutatkozik meg, mikor a világot a sötétség leple borítja. Olyan sötét volt, mint maga a termőföld, amiből Jaromil tulipánja kihajt, s ő azt képzelte, hogy a női test termőföld, aminek ágyéka alatt, ölénél keskeny formás domb húzódik. Ezen a dombon hajtott ki, mikor a vágyakozó Hold mutatója, harmadikként ért vissza kiindulási pontjába. Ilyen együttállásokról azt gondolhatnánk, hogy a puszta véletlenek egybeeséseiről van szó. De Jaromil úgy álmodta meg ezt a történetet, amibe ismét belecseppent, mint egy végtelen gyöngysor pompás láncolatát, és úgy vélte, ez a véletlen egy nagy ajándék, melynek értéke szükségszerűségében rejlik.

Az emberek az értékes véletlenek ajándékával nem tudnak mit kezdeni. A virágot tartó nőalak, szippantott néhányat a tulipánból, ami bágyítóan kellemes, zsongító ünnepi illattal töltötte meg tüdejét. Szeme sugárzott, s Jaromilban az az érzése támadt fel, hogy ez a sötét termőföld-test, csak azt a célt szolgálja, hogy ezeket a szemeket hordozzák, mint legszebb ékességüket. Pillantása olyan volt, mint a Nap, melynek hívogató szavára Jaromil tulipánja kihajtott ebben a földben. De ez a virág nem kifelé nőtt, hanem a női testen belülre, mert tudta, hogy a szemek fénye csak árnyéka annak a belső Napnak, ami odabent süt.

Emlékszem Jaromil tulipánjaira, amiket márciusban ültetett virágosládáiba és amelyek most hagyma testükben alszanak egy papírdoboz mélyén házának pincéjében. Fényképeket készített róluk. Sok képet, hajnali képeket, reggeli képeket, délutáni képeket és esti képeket. Aztán ezeket a képeket fogta és eltárolta emlékezetében, hogy egyszer majd leakaszthassa őket Emlékezetének Képtárának falairól, hogy egymás mellé illesztetve az időt használva kamerának, mozgóképpé, más szavakkal filmmé változtassa őket. Honnan jött ez az ötlete? Bámulatos dolog elevenedett meg szemei előtt, mikor látta a virágok sziromtölcséreit kinyílni a Nap fényének hatására, és összezáródni, mikor vékony szár-gyomruk megtelt és jól laktak. Igen! A tulipánok lassan majszolták a fényt, a véletlen ajándékát. Jaromil gondolataiban a tulipán virágai hatalmas és gyengéden táplálkozó szájat keltettek életre. Ilyen szájjá alakult át ő is álmában, ami ezzel a titokzatos belső fénysugárral táplálkozott. De itt nem volt nappal és éjjel, megállt az idő. Ezt a folyamatot a nappalok és éjszakák huszonnégyórás váltakozó ingája nem kényszerítette alvásra, pihenésre. És mivel Jaromil tulipánjának gyökere abban a földben gyökerezett, melyből ugyanezen Nap fénye áradt, energiáját képes volt visszajuttatni belé. Ilyen módon, a telítettség látszata sem szólította fel "Megállj!"-ra egyikőjüket sem. Szemeikben nem az éhes emberek mohósága csillant fel. De akkor milyen fény lehetett ez?

A megoldás most is, mint mindig kívülről érkezik. Jaromiltól. Játszunk el a gondolattal, ami benne is megfogant: magokat szórunk a földbe, aztán ezt a földet gondosan locsoljuk. Gondoskodásunk eredményeképpen, ezt a földet, az élet dekorációs vásznát, kard éléhez hasonlatosan hasítja szét a magból kinövő virágszár. Ez a szár nőttön-nő, aztán egy pillanatban, bimbót is növeszt, mely kinyílik és pompás színű, csodás formájú, illatozó virágot hajt. Vajon ez a virág áhítattal nézne-e a Napra, imádkozna-e hozzá, hálás lenne-e az életéért? Ha arra gondolunk, hogy az emberek leszakítják a virágokat, és otthonaikban vázába rakják őket szépségükért és illatukért, meghosszabbítva ezzel haláltusájukat és agóniájukat, minden bizonnyal arra a véleményre jutnánk, hogy a növény kezei helyett leveleivel takarná el arcát, a virágát, hogy észrevétlen maradjon. A virág helyhez kötött helyzetváltoztató mozgásából adódóan még csak eltakarni sem tudja arcát, és éppen ezért hamarosan rettegni kezdene az emberektől, mert mozgásra képtelen levelekkel teremtették. Szégyenkezne. És ez a szégyenérzet olyan mélyre nyúlik, mint a virág gyökere. Találó hasonlat, hogy mégis miért? Mert mikor a virág először fedezi fel énjét, az első meghatározó érzése az eredendő szégyen.

Tudom sokan ezt az érzést, az eredendő szégyen érzetét képtelenek beazonosítani. Talán azért, mert eddig nem vették észre, és csak elkerülte az emberek figyelmét. Jobban megérthetjük, ha ismét Jaromil gondolataiba ássuk le magunkat, mint valami bányász, aki a föld mélyének gazdagságát keresi.

Jaromil az eredendő szégyenre úgy gondol, mint a nőt meghatározó legalapvetőbb érzésre. Képzeletében egy dzsungelben jár, ahol egy nővé érett lány küszködik hasfájással. Megérzéseire és horoszkóp órájának titokzatos sugallására az erdőbe vágyik, ahol senki szeme nem kíséri őt el. Egyedül van Teremtőjével. Aztán mikor a görcs feloldódik, hasában vérzés indul meg, mely édes illattal távozik testéből. Amikor a természet szülötte először fedezi fel saját énjét, nem a fájdalom, a harag, a düh, hanem a szégyenérzet erősödik fel benne, és tölti meg egész testét, mely aztán meghatározó szerepet kap életében. Hol hetekig az időtől eltompulva, hol pár napig éppen attól felerősödve elkíséri egész életében. Ha mindezt korunk nőalakjára, a modern nőre vetítjük ki, ugyanezt tapasztaljuk. Csakhogy itt találunk még valamit, ami kidomborítja az érzések horizontján az eredendő szégyen mibenlétét. A nők, manapság tizennégy, tizenöt éves koruktól menstruálnak. Váratlanul tör rájuk életük második szakasza, hol az utcát járva, hol pedig az iskolában. De legtöbbjük álmában éli meg, az éjszaka közepén, s mikor reggel felébrednek, arra lesznek figyelmesek, hogy összemaszatolták a lepedőjüket. Pánikba esnek, és a fürdőbe rohannak szappanért, hogy vizes ronggyal tüntessék el a lepedőről a foltokat. De ez a folt nem csak hogy nagyobb lesz, hanem átüt az ágy matracára is, s éppen ezért rettenetesen szégyellik magukat szüleik előtt, aztán pedig arra gondolva, hogy a szobájukba belépvén, bárki megláthatja a foltot, melyet énjük felfedezéseként hagytak az ágyon, mint valami ősminta lenyomatát.

Ha ez a modern nő például a levest öntené ki a konyhaabroszra, vagy a reggeli kávét a takaróra, nem szégyenkezne, hanem kínosan kellemetlenül érezné magát. Miért? Mert hibát követtek el. A szégyenérzet alapja tehát nem az ember által elkövetett hiba, mert minden nőnek van nemi szerve, továbbá minden nő menstruál, így a szégyenérzetnek semmi köze a saját tetteinkhez, és annak felelősségéhez, amely az embert saját tetteihez láncolja. A szégyenérzet alapja az az érzés, mely sokszor az elviselhetetlenségbe nyúlik bele, hogy más is látja, hogy milyenek vagyunk. Más szavakkal: hogy olyanoknak kell lennünk, mint amilyenek vagyunk megalázottságunkban.

Nem lenne tehát csoda, ha Jaromil tulipánja szégyellné virágát, és leveleit kézként foganasítva megpróbálná arcát eltakarni. Ehelyett ez a tulipán a tápláló Nap fényének hatására nagyra nő, szinte fás szárat növeszt, mely saját földjének belső egéig tör, fényes Napjának szépségéig, olyan magasra, hogy ezzel a virág szájszervvel, képes bekebelezni a napot. A szirmok mindent elfödnek a Nap szemei előle, és saját energiáját használva, visszajuttatva belé önnön szépségével, rámutat eredetiségének szépségére. Pontosan úgy és olyannak látja magát, ahogy maga a Nap tervezője elképzelte és megalkotta őt. Tudatosult benne, hogy amit lát, az az eredeti szépség, énjének szépsége. Ezért épp úgy szégyenkezik, mintha szép virág volna. Tekintetét Jaromilra emelve azt mondja: Most már ne nézz rám. Jaromil pedig engedelmesen lecsukja szemét.

Fehér számlap, melyeket fekete vonalak, és előttük negyedenként számok: a hármas, a hatos, a kilences és a tizenkettes osztanak négy részre, balról jobb felé haladva. Két mutató jár körbe. A nagyobbik tizenkétszer olyan sebesen, mint a kisebb, mely most a felezőtől, azaz a hatostól balra négy kicsi és egy nagy rovátkányival mozdult el. A nagy a tizenketteshez közelít. Visszatérni készül kiindulási pontjába, melyre Jaromil hangolta lefekvés előtt. A nagymutató a tizenketteshez ér, de harangszó helyett monoton csörgőhang tölti meg a szoba tulipánoktól illatozó terét. Két kukucskálónyílás pattan fel. Jaromil ébredezik. Még ringatózik az álom és az ébredés között. Felül az ágyban, ebben a hatalmas hintaszékben, melyben érzi még az álmok folyamának sodrását. Az függönyön narancssárgás fény szűrődik be, keresi forrását. Az ablakon kinézve látja, ahogy jobbról egy puha felhő közelít, melynek formája párnára emlékeztet, ezért miután lefényképezte a Nap ébredését, visszafekszik az ágyba, lehunyja szemét, hogy vethessen még egy pillantást az álmait végigkísérő sötét szempárnak. Az arc mosolyog, és csak vékony szájak mozgása látszik: Most már ne nézz. Ebben a pillanatban Jaromil óralapjának számlapján az a bizonyos mutató újra visszatért kiindulási pontjába: egy ilyen pillanatban akart magának Jaromil egy tulipánt szakítani, egyetlen szál tulipánt, amit a szeme előtt tarthat, mint észrevétlen nyomát a szépnek.

Szabadesés

Jaromil a számítógép előtt ül, és a tenger, e határtalan kék, csillogó vízfelület, a hullámok lovasainak kecses, laza testtartását ölti magára. Hogy mit csinál? Szörfözik az interneten; egyik kedvenc időtöltésének hódol éppen. Képzeljük őt magunk elé: két kezét maga előtt tartja, ahogy a végtelen hullámok lovasai teszik egyensúlyozás közben, és ebben az esetben, az egyensúlyozást a klaviatúra klimpírozása jelenti. Gerincével kissé görbít, homorít, mint valami élő vitorla, hogy megtalálja a megfelelő súlypontot ezen az ingatag felületen, lábait pedig kissé szétvetve, közepes terpeszben tartja, mint a legjózanabb matróz az imbolygó bárkán.

Most képzeljük el azt, ahogyan fáradt testét belehelyezi hatalmas fekete bőrszékébe, és a google keresőjébe szavakat ír. Olyan szavakat, melyek elméjére és testére egyaránt frissítő hatással lehetnek a pár órás edzőtermi tortúra után. Ezeket a szavakat üti be: vad hullámok, smaragdvíz, végtelen tükör, persze ezeket kombinálja is, és idegen, angol nyelvre fordítja le.

A több nyelven lejátszódó matematikai művelet, és a csodálatos variáció, permutáció eredményeképpen, tudata megnyílik, és szelleme szárnyalni kezd. Ha úgy tetszik, szörfdeszka módjára lebeg a vízfelületen. Lebeg, és ez a lebegés a lét édes könnyűségének perceivel ajándékozza meg őt. Szándékosan keverem bele a matematikát, mert ez a művelet az egzisztenciális matematika lényegi része. Ha most végrehajtanánk egy olyan kísérletet, melyben az ember fejére illesztett elektródák segítségével megvizsgálhatnánk, hogy az élet hány százalékát töltjük repüléssel, és mennyi időt fordítunk azokra a tetteinkre, melyek a repülés utáni vágyat táplálják, minden bizonnyal kétféle embertípust különböztethetnénk meg. A vizsgálat továbbá azt is megmutatná, hogy ki is tulajdonképpen az ember. De ne is menjünk most ebbe bele ilyen bonyolult kísérletekbe, számításokba, térjünk inkább vissza a karosszékben ülő Jaromilhoz.

Annak ellenére, hogy jelenleg csak helyhez kötött helyzetváltoztató mozgásra képes. Pontosan úgy, mint a műanyag deszkán ugyanilyen testtartást felöltő lovas társai, kezei most is járnak, újabb magyar és angol szavakat kreál. Tekintsünk ezek mögé a mozdulatok mögé. Ugyanazt éli meg, amit a hullámlovasok. A sebesség és a szabadság extázisát, szinte érzi hogy háta mögött hat, vagy akár hét méteres legyőzhetetlen szörnyként magasodik a víztömeg, a természet legerőteljesebb alakváltó vadállata, a víz, s ő mégis ebben a lebegésben felülkerekedik a világot formáló hullámokon.

Koncentráljunk a pillanatképre: a klaviatúra fölé hajol, valami láthatatlan és megfoghatatlanul végtelen dolog fölé, ami erőt sugároz. Testéből áradó könnyedségtől és erőtől remeg a levegő. Igen, jól látjuk; lábát megveti, kezét szárnyakhoz hasonlatosan kitartja, (akár a sirály, ami a láthatatlan szelek íveibe kapaszkodik) kissé körkörösen mozgatva azokat, mintha valami láthatatlan és mozgó dologra támaszkodna, ami folyvást mozgás dinamikájába van ágyazódva. Mint Jaromil önéletrajzírója, ezeket a mozdulatokat a végtelenül szabad szellemet kormányzó lény, tudatos mozdulatainak hívom.

Gyanítom, hogy aki képtelen ilyen erőket irányítani, vagyis sokkal inkább föléjük helyezni magukat, azok sokkal inkább lustán hevernének a fűben, és az égen vonuló felhőket bámulnák. Ami Jaromilt a magasban tartja, az nem a hipertrófiás lélek benzine, amely nélkül nem forognának a repülő-testet hajtó fogaskerekek. Mert vannak, akik csak így tudnak repülni. Hajtja őket a vágy, és ebben a vágyban kezüket a keblükre, a szívük fölé teszik, majd előrelendítik karjukat, előre mutatva a láthatatlan röppályán, amin látják saját énjüket az égbe emelkedni. De ezek az emberek Jaromillal ellentétben sosem lépnek ki énjükből. Még ha meg is teszik, nem tudnak tőle eltávolodni, mert énjük zászlóként lobog mögöttük. Így, mikor repülnek, azt nem a repülésért, a szabadságért teszik, hanem a repülésben felfedezett lenyűgöző énjük képéért, mely mögött képzeletben úgy tetszenek, mint valami diadalszél tépte győzelmi zászló. Repülésük kezdetén, a felszállás pillanatában az önző és kielégítetlen vágy áll, melyet saját énjük iránt táplálnak. Mindaz, ami Jaromilt a magasban tartja, az ennek szöges ellentéte.

Csak hogy értsék, megosztok önökkel még egy pillanatot, így mikroszkóp alatt nézhetik az eddig is kifejtett egész képet. Jaromil éppen munkába igyekezett. A metróról a Moszkva téren szállt le, mely a budapesti tömegközlekedés egyik legérdekesebb megállója. A leghosszabb mozgólépcsővel rendelkező gócpont. Az utazás a föld alól a felszínre hosszabb ideig tart, mint két metrómegálló között, mint a két egymástól legtávolabb lévő állomás között. Amikor Jaromil rálépett a mozgólépcsőre az előtte emelkedő harmadik lépcső, szemmagasságban egy formás női feneket emelt ki. Figyelemre méltó, gondolta. Még azt is gondolta, hogy ilyen fenékbe minden bizonnyal szívesen csíphetnek bele férfi kollégái.

De esztétikus szemei előtt a lényeg nem maradt feltáratlanul. A felfelé vezető út, pontosan azt a helyhez-kötött helyzetváltoztató mozgást juttatja az ember eszébe, mint a neten szörföző emberét. De volt itt még valami. A nő a kezét a keblére tette, a szíve fölé, és vágyakozva nézett fölfelé. Tekintébe el volt rejtve a halk vágy, hogy karját előrelendítse, (s Jaromil ezt meg is hallotta) fölfelé az útvonalon, mert a nő lelke a magasba vágyott, a felszínre. Feje tele volt álommal, de a tompora súlyos volt, és nehéz vasmacskaként tartotta a mozgólépcsőn. De emögött a nő mögött ott állott három fokkal lejjebb Jaromil is, akinek a feje szintén tele volt álmokkal, és a beszűrődő fénypontra nézett a kijáratnál. Érdekes kép. Ő maga, egész szelleme lángként tört fel testéből. A horgony nem akadályozta meg abban, hogy repüljön fölfelé.

Most meg kell hogy osszak még egy képet Jaromilról. Az íróasztal mellett, melyen a számítógép, mint szörfdeszka állott, vetetlen széles ágy árulkodott arról, hogy álmodott. Most Jaromil is oldalra kapta a fejét, és boldog volt. Hány éjszakát töltött már benne! Hányszor lélegezte már be a frissen mosott száradó ingekből áradó levendula illatát! Nem tudott betelni vele. Most is mint álmában, csak saját lélegzetvételét hallotta, a szuszogást, érezte a levendula bódító illatát (s a levegő amit kilélegzett a boldogság párájától volt teli) amikor az ágyon rézsút feküdt, a falhoz közel eső bal sarkától, a szoba közepe felé eső jobb sarkáig elterülve. Mintha testével birtokba vette volna ezt az egész nagy négyzetet, (a rétet) ami csak az övé és álmáé volt, és melyből szellemét az álom viharként szabadította meg, és papírsárkányként repült tova az álmok fénylő csillagos egén. Teste, mely végig az ágyon feküdt nem zászló volt, hanem a sárkány lengedező testére csomózott kötél másik vége, a tartó kéz.

Ami ezek után történt, az maga az újjászületés volt. Jaromilt mégis befödték a hullámok, mint valami sír boltozatja, de ő, mint valami rosszul temetett halott, kikelt ebből a hullámsírból.

Most Éppen a szörfdeszkán hasal, hátul lelógó mozdulatlan lábfejei áznak az óceánban, míg a vállaiból kinövő karok, hevesen csapkodnak a sós vízben. Kézfejeivel köröket ír le, s úgy hajtják előre, mint valami folyami gőzhajó hatalmas lapátkerekei.

Mikor Jaromil kiszörfözte magát és partot ért, felfedezőútra indult. Egyre több olyan kép vetődik útjába, amin már nem csupán a hullámok ereje domborodik ki, de a fényképésznek köszönhetően a szárazföld is hangsúlyos szerepet élvez. Fehér homok, a homoksáv mögött trópusi erdők, fák és farönkökön álló pálmafalevelű házak sorai húzódnak meg, aztán emberek is felbukkannak, akik a még messzibb dombok lankáin gondozzák teaültetvényeiket. Körös-körül hegyeket látni. Az egyik oldalon világosabbak és dús színűek, míg zöld szegélyük felett fehér hó és jégmezők csillogtak. A másik oldalon rozsdás fényű ködfátyolként borult a tájra, s ez a fátyol, merő árnyképpé változtatott mindent. Mintha két merőben más világ lenne. Jaromil ide-oda forgatta a fejét és úgy döntött tesz egy sétát. Elindult a partról felfelé vezető úton, mely enyhén emelkedve a rétek és teaültetvények között sűrű trópusi erdőhöz vitt.

Elbűvölte a hegyek és az ismeretlen táj látványa, mely meg akarta őt nyerni magának. Jaromil a tengert mindennél jobban szerette és gondolatban vissza akart kanyarodni a partra. Az út, mintha hajlott volna az érzelmes járókelő vágya felé, kisebb ívekben vissza-visszakanyarodott, míg végül egy kis öbölben veszett el a tengerparti homoknyelv végtelenjében.

Hogy miért vágyott oda? Mert a lét fogalma, a szárnyalás, a repülés az óceánnak, az elemek legviharosabbikának a látomásával párosult, s ezért sétáltatom én is őt a nagy víz partján, és eszébe juttatom, hogy mikor nyaralt, éjjelente sarkig tárta hotelszobája ablakait, hogy álmába behatoljon a hullámverés, a tenger zúgása, és ő összeolvadjon velük. Ezeken az éjjeleken mindig szeretkezésről álmodott, ezekben az álmokban a szeretkezés pantomimjátékra emlékeztet, melyben Jaromil a zenész és a tenger a hangszere. Ilyenkor eszelősen boldognak érezte magát és repült. Igen, Jaromil számára a repülés: szerelem. Boldogan állapítja meg, hogy szíve elsuhan a nagy kék felület felett, az elemek legviharosabbikának moraja és fehér habjai felett, és ez az érzés összecseng a zenével, s hogy ez a legnagyobb boldogság az életében, s a tenger erotikus álmaiban egybeolvad a repüléssel, az álmában megjelenő kékruhájú, fehér hullámbrokátos szegélyű nőalakkal, aki az ő szemében maga a tenger.

Emlékeznek még erre: „Mert vannak, akik csak így tudnak repülni, vágytól hajtva és ebben a vágyban kezüket a keblükre, a szívük fölé teszik, majd előrelendítik karjukat, előre mutatva a láthatatlan röppályán, amin látják saját énjüket az égbe emelkedni.” Ezt neveztem a repülés utáni vágy mozdulatának. Az az ember, aki így viselkedik, lemond a csábító repülésről, és ha jobban belegondol, egyre erőltetettebbnek és megvalósíthatatlanabbnak tűnik ez a fajta repülés, a szárnyalás üres és légies utópiájának tetszik, amellyel az olyan ember csapja be önmagát, aki a lelke mélyén tudja, tehetetlen és tudja semmit sem fog csinálni. Mert valójában ez nem is röppálya. Sokkal inkább út, amely két pontot köt össze. De ez a mozdulat még árulkodik ám valamiről. Még pedig arról, hogy ennek az útnak, önmagában nincs értelme, mert ez az út csak a vágy dicsérete. Jaromil röppályájának pedig önmagában is van értelme. Jaromil lelkéből eltűnik az út, mint a tájból, mert nem vágyik többé menni, menni a saját lábán. Az életet se látja útnak, hanem olyan röppályának, ami összeköttetés nélküli pontok halmaza a térben, abban a térben, melyben egyik ponttól a másikig csak szárnyakon juthat el lábak nélkül, és ezek a pontok megállásra és lebegésre szólítják fel őt. Most én is felszólítom Önöket valamire, mert Jaromil életrajzírójaként jómagam is csak egy pont vagyok élete regényének végtelen tengerében.

Rendben; ígérjenek meg valamit! Vegyenek komolyabban, és ezt ígérjék meg nekem. Ha szabadna kérnem, ne az álmodozó művészlelket, a romantikusan ömlengő írót lássák meg bennem (legelőször). Hithű realistaként nézzenek az Önök elé tárulkozó képre, a tárgyakra. Hogy miért? Mert a realizmus nem más, mint az érzékek felfogására irányuló mikroszkóp lencséje. Lemerném fogadni, hogy szinte kivétel nélkül mindenki ráhibázna, ha azt kellene megtippelnie, hogy a realizmus gyökerei meddig érnek ebben a földben, a langyos homokfövenyen, a réten, ebben a végtelen hektárnyi Paradicsomban, ahol az illatozó levendula virágai nyílnak Jaromil szobájában.

De, igen igaz, bármily hihetetlen is: minden művészetek -izmusai, a romantikában gyökereznek. Ezt szem előtt tartva, lessenek bele Jaromil gondolataiba és érzésvilágába, aki most épp a következőket gondolja:

„Kék nyári alkonyon, langyos homokfövenyen, lágy szélben járok. Semmit sem gondolok s a számon némaság: lakatok vannak az ajkaimon, szavaim bilincsben. S a természeten át megyek tovább, tovább, cigánymód. Akár egy nő nyomomban: a boldogság”

Naplemente

Érzékszerveit ébresztgették a napsugarak, felgyújtották emlékezetének mécseseit, narancsos sárgás fényeivel. A hallgatás ereje áradt belőlük, Jaromilnak pedig az az érzése támadt, hogy nem törheti meg ezt a varázst, mely melegséggel töltötte el, mint valami hatalmas és igazi kemence tüze.

Bort kortyolgatott, hosszú percek óra öblögetett, hogy Dionüszosz ajándékának puhaságával vonja bársonyos tapintásúvá nyelve számára szájpadlását. Azután lassan lecsúsztatta sóvárgó nyelőcsövén a gyomrába. Az aranyszínű ital úgy hullott bele testébe, mint a langyos eső a tikkadt földre.

A bor lenyűgözően árasztotta édességét, közvetítve a Nap pompás sugarainak energiáját, s Jaromilnak az az érzése támadt, szendereg. Ez a szendergés is édes volt, szelíd kábulatba ejtve őt, akár egy álom.

A szoba ablakai nyitva voltak, melyeken át a környező fák lombjaiból a szél hangjai hömpölyögtek be a helységbe. Ezek a hangok halk esti beszélgetésekre emlékeztették őt, amik gyertyák fényénél folytak le. Lágy hangok voltak, nem szakították szét, nem ejtettek foltot a szövődő varázslat mámoros fátylán, hanem a szépség és a meghittség kíséretét szolgáltatták neki.

És a csend, ez a gyönyörű szótlanság, mely mindenhez hozzásimult, selyemként vont körbe mindent, Jaromilt, de még az időt is. Teremtő ereje volt ennek a csendnek, mely búgó és misztikus színekkel szőtte be a teret az estébe hajló alkonyon.

Az emberek ritkán várják csak meg, hogy ez a csend megtelepedjen körülöttük és megtestesüljön. De Jaromil kivárta. Kivárta hogy alakot öltsön, nyíllá sűrűsödjön, és berepüljön tudata középpontjába, hogy feltörje az emlékezet néma, mágikus pecsétjét.

Sok nappal ezelőtt érezte utoljára ezt a csendes örömöt, mikor az oldalán ülő nő illata, puha fehér bőrének tapintása csábította szakadatlanul. Hogy egészében megértsük a helyzetet, tudnunk kell egy fontos dologról. Jaromil ifjú kora óta nem volt valami nagy nőcsábász. A bor mámorától viszont mindkettőjükben kialakult a csábító reakciók önkéntelen és a gesztusok tudatalatti mechanizmusa, mely a legcsekélyebb ösztönzésre is mozgásba lendült.

Abban a napszakban is, pont ilyen estébe hajló, csendes alkony volt. Csintalanul beszélgettek valamiről, jó hangulatban voltak. Jaromil lehajolt a nőhöz, aki az ágy szélén ült, s gyöngéden, mint a gyerekeket szokás megsimogatta az arcát. Abban a pillanatban a csacsogás elnémult, és szemét Jaromilra emelte, aki kézen fogta. Ne feledjük ezt a múltbéli jelenetet, mely akkor is és most is szendergő kábulatba ejti az embert: Jaromil ott állt, az ablakban a lemenő nap aranyszínű fénye vörösre váltott. A nő szemébe nézett, s a beszélgetéseikben szokásossá váltnál kissé mélyebb hangon szólt hozzá. Beindult a csábítás gépezete.

Megkérte hogy fedje fel bájait, melynek a ruha nyújt fedezéket. A nő nem csinált semmit, nem szólt semmit; arca pont olyan pirossá vált, mint a lemenő félben lévő nap. Jaromil közelebb húzódott, és maga fedte fel a női felsőtestet, s közben folyvást egymás szemébe meredtek. A csábítás gépezetének fogaskerekei hangtalanul forogtak tovább. A fehér bőrön a az alkony pirosló visszfénye ragyogott, elvegyült a pírral, mely arcától a lába ujjáig elöntötte a női testet. Jaromil kezei a nő mellére tapadtak, közben csókolóztak. A kezeket aztán ajkak váltották fel. "Olyan furcsa mikor megérinted..." s közben végig Jaromil szemébe nézett, "...még nem érintett meg így senki soha."

Jaromil figyelte a lány múló szégyenkezését, érezte a szívdobbanásait. Tekintete a mellkasára szegeződött, testének azon területére, ahol a szív is dobog, s megpillantott valamit. Valamit, ami úgy tündökölt a bőr alatt, mint a női test ékszerdobozának egyetlen, pazar ékszere.

A csend, ez a gyönyörű szótlanság borult mindenre a szobában.

Jaromil szeme - másképp; más kép

Jaromil egy fiatal szarvas természetességével taposta a havat, mely a hegyoldalt födte el. Azt mondják a hó fehérsége vaksághoz vezet, hóvaksághoz. Mikor ez eszébe ötlött elképzelte, ahogy megvakul, s testében legbelül hatalmas szem pupillája tágult emberfej nagyságúra hirtelen. Új szeme, testének támasza kerekedik felül eme vakságon. Húson és bőrön átsütő szépség gyönyörködteti ezt a szemet, a természet szépsége, a végtelen változatosság, ahol a tél hidegével vívott harcban amaz alul marad. Szemrebbenés nélkül gyalogolt, a táj képe még gondolatként sem tükröződött belsejében, mikor már ő látott; a tájat nézte. A nap tüzes sugarai leolvasztották csontjairól a bőrt, a húst. Merő csontváz-szemként haladt előre, soha be nem telve a mindenség káprázatjátékával. Az ég és a föld, e két hatalmas művész-rendező mindig újabb és újabb változatban fellobbanó remekműveivel gyönyörködtették meg Jaromilt. Gyöngyházfényű, párás, szürke piszkos hajnalok függönye mögül, minden nap más színkísérettel bújt elő a napkorong, ezen a színpadon. A legősibb király meséjének bárkája, a szeme előtti színház porondján változott át lágy fényű lámpásból, vérvörösen izzó koronggá, olyan kemencévé, amely őt is fűtötte ezen a hideg télközepi éjjelen.

Este volt, s a jáspis színében pompázó égen kigyúltak a csillagok is. A hidegtől kiterített élőlények, most szeme láttára életre keltek. Ez a szem, kiváló hallással is rendelkezett, s mikor megszólalt a szelíd hangú természet, annak mondandója édes ízű dalként zendült fel hallójárataiban:

Jaromil előtt völgyek mélye ring, fent hótól fehérlő hegyek csipkéje int, lejjebb erdők füzére. Virágos völgy ölébe bújva, alszik a tó nyugodtan. Lám itt mély kék! Az ég színével. Ott zöld tükrébe néz a tó. S ott pedig még zöldebben csillogó! Míg lassan halovány fénybe vész el. Kövekből verbuvált hadsereg nyúlik el ott, villantván kockáit. És itt, lám testes fasor. Múltját a semmibe ragadta el bizony, az idő vad dühe. Ifjúsága eltűnt, mint az árnyék; oly hamar. Mint régi város, mit elnyeltek a holtak, miként azon halottak végső gondolata, miként nagy ősi kardok éle; régvolt sarki fény, kialudt sorra. Mint hárfák hangjai, tépett húrok zenéje. Mesél az erdő, Jaromil hallgat; a tó csipkés partján fenyőerdő susog. Zsoltározik a rigó, s sok más énekesmadár. Daluk, s az égé, együtt zeng: szállva száll. A hajnali szellő szerelmes libbenéssel szétszór lassan fehér virágokat. Az ő nyomán vonul minden madárcsapat.

De gyönyörű nap virradt ránk, igaz Jaromil? A hegyek csúcsai ámulatba ejtenek? Ám ez itt, kimondottan meghitt. Nézz csak körül. Látod? Ez nem egyszerű föld, hanem paradicsomi kert. Akinek van szíve, látja ezt.

Kék kárpitján, fehérlő párák fénye reszket, s velük könnyűcske szél bolondoz. A messzeségben bohókás fehér felhők úsznak el keletnek, s ekkor a derűs nap hangját hallani: ti szétolvadt csillagok, ég kékjének árnyai, elfutó léptekkel, mint rejtélyes vállal tartjátok ezt a földgolyóbist, átölelve a mindenséget; mosolyogtok.

Jaromil is mosolygott. Arcán fény derengett; olyan fényesség, ami a tükörsimára munkált görög istenek antik márványszobrából fakadó; az időn is átívelő örök szépség imperativusa fedte el arcát.

2010. január 16.

Szombat éjjel

franc... Kafka!

Ide, most mágikus metaforákat, varázslatos hasonlatokat fogok felrajzolni. A gondolatébresztó szót dőlt betűvel, a jelentéssel bíró tartalmat pedig zárójellel fogom jelölni. Ilyen például ez is: „utazás”; amikor ezt leírom, valójában azt akarom érzékeltetni: „(véget nem érő út)”. Kelleni fognak még szereplők is. Rövid ideig elgondolkodtam, vajon hány kitalált személyt keresztelnek el a világon ebben a másodpercben. Bonyolult számítások után, végül arra a következtetésre jutottam, minden másodpercben kettőre vagy háromra tehető ezen fiktív nevek és személyek száma. Valahogy nekem is el kell neveznem ennek a történetnek az alakjait. Mit is tehetnék én, ha nem kívánok beállni a Keresztelő Szent Jánosok végeláthatatlan sorába? Valós alakok után kell néznem.

Továbbá ezúton tudatom – remélem elég nyilvánvalóvá fog válni – hogy hőseim az enyémek, és senki máséi. Ebből az okból kifolyólag olyan nevet adhatnék nekik, amilyet soha de soha, semmiféle ember nem viselt még ezelőtt. Azonban van itt még valami, még egy tény, amit meg kell még osztanom. Történetem szereplői nem csupán komédiázó fantáziám szülöttei. Oly annyira valósak, akár az olvasók, akiket apa és anya szült e világra: Orsós Rodrigó, Balogh Carlos és Lakatos Esmeralda, egy közép-kelet európai kis ország, kis városának lakói.

De most, térjünk vissza a cselekmények legeslegelejére. Lélekben látom is, ahogy én, akit már nem kell elnevezni, (*Jaromil) bemutatni, végigmegy ugyanazon közép-kelet európai ország fővárosának, egy belvárosi utcáján. Igen! Helyes az észrevétel! Budapest… Noha Budapest messze van eme ország azon pontjától, ahol fent említett másik három személy született, a sors, mégis ugyanerre a vidékre sodorta őket, és én a történet színhelyét mégis névtelenségbe burkolom. Még egy észrevétel? Ó, hogy ez sérti a perspektíva minden szabályát? Tudom, de nem tehetünk mást, bele kell nyugodnunk.

(*Itt most tartsunk egy perc szünetet. Néha azt képzelem Jaromilnak hívnak, néha pedig azt, hogy ennek az embernek az életrajzírója vagyok. Indiszponáltságom okán, ujjaim megdermednek, és míg eldöntöm ki is vagyok valójában, nem ütök le egyetlen billentyűt sem fekete klaviatúrámon.)

(Döntöttem! Elmélkedésem mindössze pár percig tartott, bizonyára észrevehető, hogy azt írtam: egyes részeket dőlt betűvel írok, az azt magyarázókat pedig, a szinonimát zárójelek közé ékelem be. De van itt egy furcsaság, amin megakadhat a tekintet. Zárójel és dőlt betű egyben. Különös összefonódása ez bizonyos dolgoknak, amit az emberek csak úgy hívnak: permutáció. Ez a szó ismerős lehet a matematikából. Ha már ennél a tudománynál járunk, a számok világánál, e gondolat mentén kanyarodjunk vissza a történethez, ugyanis letelt mindenki gondolkodásra szánt öt perce. Ó, igen, igen. Tudom. Vajon a zöld szín, mit akar jelenteni… Ígérem, nem fogom elárulni.)

Jaromil tanácsadó egy bankfiókban, amely egy külföldi, gigászi, profitorientált pénzügyi vállalkozás tulajdonában áll. Alkalmazottaik létszáma azonban csökkenni látszott, (nyugdíjazás, előléptetés, avagy szülés végett) szerencsére mégis úgy alakult, hogy a megüresedett helyekre, a munkanélküli Jaromilt vették fel. Az ügyfeleknek (akik nincsenek sokan, a fiók rendszerint üres!) banki termékeket és szolgáltatásokat kínál és ad el. Pultja előtt két szék áll, ahol mindig ül valaki, aki beszélgetni óhajt vele. Nagyjából mindenki szereti, ugyanis meg tudja hallgatni azt, amit az emberek mesélnek neki. Hallgatás. Vajon igazán hallgatja őket, vagy csak figyelmesen és szótlanul néz rájuk? Nem tudni, mi sem tudhatjuk, én sem. De nem is oly fontos ez most. A fontos az, hogy nem szakítja félbe őket. Hisz tudjuk milyen az, mikor az ember mond valamit, és a másik mindig a szavába vág. Van az a mondatrész: …igen, igen, ez nálam is így van, és én…

Ez a mondatrész úgy tetszhet, mintha a közbe vágó fél, így kívánna bekapcsolódni beszélgetőpartnere gondolatmenetébe és annak egész világába. De ez csak látszat, ami csal. A közbeszólás nem más, mint lázadás; egyetlen célja az, hogy az ember kiszabadítsa saját magát a másik ember szájának, szavainak megbilincselő és láthatatlan rabságából. Majd hogy ezek után azzal a bizonyos mondatrésszel, megszállja és lerohanja a másik ember fülét. Így van ez, mert az ember egész élete nem egyéb, mint harc. Harc, ádáz küzdelem, hogy saját magunkról meséljünk, hogy megismerjenek minket. Ám Jaromil hízelgő népszerűségének titka abban az egyetlen dologban rejlik, hogy nem akar mindenáron avagy bármi áron sajátmagáról beszélni. Kézfeltartva, ellenkezés nélkül, ha úgy tetszik minden csatározás nélkül, (sőt! mosolyogva) fogadja ezt a hódító sereget; (kapitulál). És még valami, Jaromil soha sem mondja azt: …igen, igen, ez nálam is így van, és én…

Még valamit el kell mesélnem Jaromilról. Képzeljük el őt lakásában. Külvárosi peremvidék, szinte. Téglaépítésű ház, csendes zöldövezet, harmadik emelet. Munka után fáradtan hazaér, s a csend fogadja és hatvan négyzetméternyi akusztikus tér. Senki nem beszél hozzá. S a csend hallatán, mintha sokéves álomból ébredne fel: ürességet érez. Olyan ürességet, melyen feloldhatatlan pecsétként ott viaszlik a némaság.

Most ugorjunk vissza térben, és előre az időben munkahelyéhez, ehhez a szavaktól nyüzsgő-hemzsegő helyhez. Már a huszonegyedik nap telt el azóta, hogy ott járt volna. Reggelente ugyanúgy felöltözött, ugyanúgy megitta szokásos egy evőkanálnyi instant kávéját, melyet cukor helyett rendszerint hársfamézzel ízesít meg, és ugyanúgy útnak indult, mint annak előtte. De ez idő alatt szokásától eltérően másfele vette az irányt. Továbbképzésen volt. Ezt a tanfolyamot úgy fogta fel, mint leckét, hogy még jobban tudjon hallgatni! Kollégái már alig várták hogy visszatérjen, hisz ők is előszeretettel mondogatták neki: …igen, igen, ez nálam is így van, és én…

A harmadik hét elteltével, (ezen a fagyos reggelen, a várva várt napon) Jaromil vastag, narancssárga borítójú könyvvel érkezett meg a bankfiókba. Cipője alatt úgy ropogott a hó, hogy nem lehetett biztosan tudni, a friss szűz hó, vagy az úgy könyv lapjai adják-e ki ezt a hangot aminek lapjai ujjai között forogtak. Kedvenc kolléganője, aki nagy odaadással bújja a könyveket, amiket Jaromil kedvtelésből magával hord, és akinek mosolya mindig csak addig széles, míg a borítón felfedezhető képeket kielemzi nemes egyszerűségükben, már a pultja mögött található székek egyikében várta. Legnagyobb sajnálatára, a ma reggeli könyvön mindössze egy függőleges vonal és egy szó állott: Naplók. A szemetverő csalódottság, mély és komor függőleges ráncot rajzolt Jaromil kedvencének homloka közepére. Itt azonban meg kell említenem két fontos dolgot is.

Először is, vannak bizonyos könyvek, melyeket Jaromil korábbi tapasztalatai alapján úgy ítélt meg, nem útikönyvek. (Azaz nem alkalmasak arra, hogy munkába menet azokat olvassa.) Itt van Nietschze, és A Vidám Tudomány. Nietschze, a valóság pontatlansága és az elképzelhetetlen hozzávetőlegessége közötti szűk résen támad. Mondandója annyira tiszta és társadalomelemző elmélete oly sugárzóan ösztökélő, hogy az utca emberének udvariatlan, reggeli tettei egy zsúfolt metrójáraton, Jaromilt arról győznék meg, hogy ne hallgasson, ne hagyja hogy fülét és hallójáratait tovább ostromolják durva és keresetlen szavak. Továbbá, hogy az ember azaz az emberiség sosem változik meg, s ezzel könnyedén ama tényre világít rá a maga obszcén gondolatmenetével, hogy a tömeggyilkosság az egyetlen megoldás (a megváltás, a kiút) a világ elnémításához. De sokkal inkább éreznénk azt az üres csendet most mi is. Ugye?

Másodszor, viszont ott van Vonnegut. Kurt Vonnegut teljesen más! Bár Jaromil kolléganője mindössze egy könyvet látott tőle, (Ördögcsapda) rendkívül nagy tisztelettel viseltetett a mindezidáig ismeretlen világklasszis előtt, aki a Vonne folyóról kapta nevét. Igen, látott és nem olvasott, hisz kíváncsisága, mint már említettem minden alkalommal kimerült a borítón ékeskedő képek értelmezésében. Azonban ennek a könyvnek szinte minden lapját úgy borítják Kurt bácsi saját kezű rajzai, mint valami pecsét, s ez a könyv munkatársa szemében így felértékelődött. A rajzokból ugyanis, (katonák, tankok, bombák, világmegváltó és a demagógiára nyelvet öltő, sőt kompromittáló grafitikkal teli firkálmányok) süt a humanizmus. Vonnegutnál a pornográfia – géprajz, az erőszak – szeretkezés és a bűn – gyerekjáték. Így érthető miért is válhatott az Ördögcsapda ily kedves olvasmánnyá, ami mellesleg bársonyos humorral is van palástolva. Azonban ez is az a fajta könyv, amit Jaromil szintén csak egyszer vitt magával. A képek révén szintén sok utas nézett bele kérdés és engedély nélkül a tartalmába azon a reggelen, mikor ráébredt: ez a nép pontosan olyan, mint a Mózest követők a sivatagban, akiket még Vonnegut humanizmusa is képtelen megmenteni; s a metróvezető és Mózes között, az ezt követő pillanatban titokzatos hasonlóságot érzett. De volt itt még valami, ami ennél is jobban megrémisztette. Kevesen tudják, de Mózes saját népét, az emberséges humanizmusának köszönhetően vezette a pusztába. Voltak ugyanis olyanok, akik képtelenek voltak új életet kezdeni; elfelejtették mit jelent élni, hogy mi a remény, felszabadítva is magukon viselték rabszolgasorsuk béklyóit, és éppen ezért tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak akár egy város, egy állam vagy ország megalapítására. Jaromil emlékezetének jelzőrendszere riasztott, s Nietschze szavait juttatták eszébe:

„Mit jelent élni? – Élni – azt jelenti: szakadatlanul eltaszítani magunktól mindazt, ami haldoklik, élni – azt jelenti: kegyetlennek és kérlelhetetlennek lenni minden ellen, ami csak gyönge és régi van bennünk és nemcsak bennünk. Élni – tehát azt jelenti: nem szánni a haldoklót, a nyomorultat, az elaggottat? Szakadatlanul gyilkosnak lenni? – És az öreg Mózes mégis így szólt: Ne ölj!”

Ez volt az a pillanat, (az utolsó mondat, „És az öreg Mózes mégis így szólt: Ne ölj!”) amikor Jaromil úgy érezte, Nietschze hamis igazságosságának vonatán száguld, amelyet minden bizonnyal Mózes vezet, és csak száguld, siklik a kegyetlen, humánus halál, az elmúlás szakadékába! Közben hallja, ahogy Nietschze nevet és azt mondja: …igen, igen, ez nálam is így van, és én…

Ezek után még két dolog vált világossá számára: soha de soha többet nem utazik metrón, és a fent említett szerzőktől a budapesti közlekedési vállalat egyik járatán sem fog olvasni egyetlen könyvet sem!

De ez a bizonyos januári reggel nem volt ilyen kegyetlen. Sőt mindenek felett vidám volt; a Naplók című mű, meghajazta a kora reggel sötét árnyakkal teli óráit is. S mikor a harmadik hét is eltelt azóta, hogy Jaromil legutoljára dolgozni ment volna, ezzel a könyvvel a hóna alatt toppant be munkahelyére. Mint már említettem, kolléganője, (akinek nevét, akár a történet legelején szóbahozott három főszereplő eddigi kilétét, csakúgy, mint a Naplók szerzőjének nevét, a titokzatosság és az ismeretlenség homálya fedi) a szék karfájára feltett lábakkal várta.

A könyv nagyot puffant az asztalon, mint a dugó, amit a borospalack lő ki. M. szemeiben, mert hogy így hívják, láttam a vágyat, hogy rávesse magát, s hogy egyetlen öleléssel a magáévá tegye az elviselhetetlenül egyszerű, függőleges vonallal ellátott narancssárga fedelű irományt. A könyv beszédes vastagsága és silány ábrázata közötti ellentmondásban vélte felfedezni a tartalom lényegét, a sorok mélyén rejtőző kincset, az aranyrögöt, a gyémántot! Rá akart ugrani, és ki akarta ragadni magának ezt a kincset, magába akarta fogadni! De Jaromil két meredő rémült szem fogságában találta magát. Rémült szemek, rémült arcban. Minél rémültebbé váltak azok a szemek, annál hevesebb lett benne a késztetés és annál inkább érlelődött benne a kérdés: (Na! Mi az?)

Ahogy a dugó a palackét, a válasz is oly sebesen hagyta el M. száját: Ki írta? S közben a könyvben rejlő egyszerűségbe zuhant, a várt válasz pedig csak kétségbeesett igyekezet volt, hogy belekapaszkodhasson valamibe zuhanás közben.

Kafka! Felelte Jaromil, s ez a felelet csak lökés volt, hogy M. egyre csak zuhanjon, még mélyebbre, még tovább, (a tudatlanság mély szakadékába) oda, ahol Kafka és Jaromil, Vonnegut és Nietzsche szörnyű nevetése hangzik, és harsogásukkal elfedik M. minden szavát. Egy szót mégis kivéve: Franz…!? (fonetikusan ejtve: franc)

Igen! Franz… (fonetikusan ejtve: franc!) …Kafka! ( És Jaromil nevetett.)

M. is nevetett. (Pontosan ilyen nevetés hallatszott pár nappal később is, mikor M.-et elbocsátották, mert nevetésre csak azok a dolgok késztetik az embert, amelyek hirtelen elveszítik értelmüket, és ezzel azt a nekik rendelt tudatosságot is, amely a világ jelenségeinek fergeteges forgatagában megilletné őket.) A nevetés visszhangzott, aztán kényszerű némaságba burkolózva elült; pontosan úgy, mint mikor Szent Miklós száll alá, hogy lecsendesítse a vihart.