Vidanger, la vie en tulip

Jaromil kilépett a munkahelyéről, ismét megsétáltatom. Hogy miért? Egyrészt mert a tartóoszlopok, melyek dolgozója roskadozó mennyezetét tartották színes plakátokkal voltak teleragasztva, melyekről tizenkétféle arc mosolygott vissza rám, egyformán íves mosollyal. Mosolyuk olyan nyílt volt, hogy foguk is kilátszott, és én féltem, megijedtem hogy hamarosan belém harapnak. Másrészt pedig négy óra múlt, munkaideje lejárt, ideje volt hazamenni. Odakint, a gyalogút végén, az Attila úti nagy kereszteződésnél dugó volt, duda hangját lehetett hallani szüntelen. Egy ember a robogójával felhajtott a járdára, és eszelősen cikázni kezdett a járókelők között. Biciklisek követték a példáját. Én közben figyeltem Jaromilt, és eszembe jutott valami, valami, amit nem tudok kiverni a fejemből. Egy ilyen pillanatban akart magának Jaromil egy tulipánt szakítani, egyetlen szál tulipánt, amit a szeme előtt tarthat, mint észrevétlen nyomát a szépnek.

Jaromil és köztem a telepátia, azaz az együttérzés, olyan képessége nőtte ki magát, hogy pontosan tudom mire gondol. Megállapíthatom, hogy a telepátia és az együttérzés párosulása, az érzelmek hierarchiájában a legmagasabb fokozatra emeli szimbiózisunkat. Így nem csak hogy azt látom, azt érzem mint Ő, és fordítva, de a gondolataimban életre kelt kép, amit maga Jaromil sugároz: halhatatlan, és ez a halhatatlan látványosság ma is rabul ejti szemeimet. De ennek az örökkévaló képnek a vásznára, annak szépségébe és a benne rejlő békébe csábító hang hatolt a távolból, a még messzebbi múltból. Amiről most írtam, fél évvel ezelőtt volt. Arról pedig, ami megszólított, amiről most fogok írni, egy évvel ezelőtt játszódott le. Lehunyom a szememet és hallgatom ezt a csábító hangot. Gondolataimban utak jelennek meg, és az egyiken ott áll Jaromil, és hívogat, hogy kövessem őt.

Ismét egy budapesti utcán járunk; a házak falán domborodó szobrok; végső fintorba dermedt arcaik, mintha életük összegzését tennék közszemlére. A dudáló autók sofőrjei pedig, mintha felbőszült kiáltozásukban elcsenték volna ezen szobrok mondanivalóját. A zsúfolt járdán nehéz volt haladni. Jaromil előtt egy termetes apuka tört utat magának és pórázon sétáltatott kisgyermekének. Egy fejjel magasodott ki az emberek sokaságából, de hamarosan eltűnt, szem elől vesztette. Most egy nőt nézett, aki a legújabb divatot követő, szinte térdig érő, bő ülepű nadrágban ment előtte. Jókora feneke ebben az öltözékben még nagyobbnak tetszett. Párnás hasa kilógott öve fölött, mely félig égett viaszgyertya olvadt törzsére emlékeztette, amit a láng súlya nyomott össze. Hallom, ahogy elgondolkodott: Ez a nő legalább tízféle olyan öltözéket találhatna, mely elfedné hasában kitüremkedő beleit, vagy enyhítene feneke csúfságán. De nem ilyen ruhát választott. Az emberek nem hogy igyekeznek csinosaknak látszani, de amikor az utcára lépnek, arra sem ügyelnek, hogy ne legyenek rútak. Pontosan ekkor határozta el magát Jaromil: ha a világ rútságának támadása egyszer elviselhetetlen lesz, szakít magának egy fekete tulipánt, egy szálat e törékeny szárú virágból, kimegy vele az utcára, az arca előtt fogja tartani, szemét le nem véve róla, hogy csak ezt a pompás sötéten sugárzó virágot lássa. Úgy akarta nézni, amit meg akar őrizni magának és szemének ebből a világból.

Bal fülét az úttest lármájának összes zaja ostromolta. Buszok fékezésének fülrepesztő robaja, villamosok csilingelése, az autók egyöntetű berregése. Jobbját pedig, az üzletekből éttermekből kizúduló emberek monoton zenéje. Ilyen utcán járkálna egy tulipánnal a kezében, ahol az emberek minden bizonnyal kinevetnék, és az egész város, Budapest minden lakójának a szemében ő lenne a tulipános bolond. De az emberek nem nevettek, még egymás mélyre hatoló és lelküket meztelenítő szemeik bizalmas pillantásaitól is visszahőköltek. Jaromil játszott az emberek, és saját tekintetével. S ekkor megértettem én is: ha ezen a világon belül pillantásunk nem talál szemekre, nevetésünk visszhangra, csak egyet tehetünk. Egységnek tekintjük a világot, és az öröm tárgyává változtatjuk, örömöt csinálunk belőle.

Jaromil mosolyog; és a szépséget nélkülöző világban számára most csak maga a vidámság a fontos. De tudatában van annak, hogy ezzel a szertelen mosollyal egyedül uralkodik a világ rútságán. Igen! Úgy tesz, mint valami mélabús színész, akit játszó-társak nélkül felejtett a sors ezen a hatalmas színpadon. Találó hasonlat! Azóta keresem ezt a hasonlatot, hogy megismertem Jaromilt, és először láttam mosolyogni. Végre megvan! Most is látom Jaromilt mosolyogni, nem is úgy mosolyog mint egy színész, hanem mint egy mélabús gyerek, s közben ezt mondja nekem: Nincs súgóm, nincs színésztársam, de Te; itt vagy nekem Te. Jaromil mosolyának pantomimja, szüntelen utalás a világban rejlő szépségre.

Azt hiszem, nem csak érzem, de értem is Jaromilt, aki pontosan egy ilyen pillanatban akart magának egy tulipánt szakítani, egyetlen szál tulipánt, amit a szeme előtt tarthat, mint észrevétlen nyomát a szépnek. De hogyan lyukadhat ki az ember mindig ehhez a képhez, mindig ugyanoda?

Erre is van válasz, mint mindenre. Amikor érzem, hogy Jaromil ereiben lüktet az élet, ez a pulzálás mély és kongó visszhangot hagy bennem is, és hirtelen olyan érzés fog el, mintha hatalmas templomi harangokat kongatnának. A dolog felettébb kedélyes, főleg ha valaki úgy dönt, hogy képzelőerejére hagyatkozik. Jaromil éles hallása bennem is felerősítette az érzést, hogy egész testem óra, melynek a lelkemhez van igazítva minden rugója. Ezzel az univerzálisnak mondható módszerrel olvasztja be énjébe az időt. Ez nem az én gyarapítása! A gyarapítás avagy gazdagítás egyedülállóvá tenné Jaromilt, mert népszerűsítené idő-képével. Fantazmagóriájának adalékával, elhalványulna lénye, mely engem is harangszóra emlékeztet, és éppen ezért én is tartózkodom ezen attribútum kidomborításától. Ez csupán fejlesztés, a fejlesztés pedig nem más, mint az egyediség elhatárolódásának megnyilvánulása. Emberből sok van, magányosan járó toronyórából kevés, időből pedig csak egyetlen létezik. Csak hogy világosan lássák miről is van szó, megosztok önökkel egy ilyen képet.

A komoran álló toronyóra tövében egy öregasszonyt pillantottam meg, papírpohárral a kezében, alamizsnára várt. De az emberek olyanok voltak, mint a szobrok, akik hallatlan gőggel tudomást sem vettek róla. Ennek az öregasszonynak a kezében egy bot volt, amit megpillantva már tudtam mit is képzeljek. Valamit, ami szép messzeségekbe tör, és semmi köze a szobrokhoz. Csak Jaromilhoz, a toronyórához. Valamit, ami robbanást okoz ebben a titokzatos ködben, aminek révén a szerepek a világ és az öreg koldusasszony között csakhamar és észrevétlenül felcserélődnek. Ebben a pillanatban már a világ nem tanár, aki tudásra bátorítja a félénk diákokat. Sokkal inkább tétova lény, aki meglátogatja a javasasszonyt, a koldust. A javasasszonytól pedig nem azt várjuk, hogy okos legyen. Hanem azt hogy láthatatlan csatornák kössék össze őt, a lélek medencéjével, azzal a mederrel, ami rajta kívül van. Ami rajtam kívül van, ami Jaromilban van.Azzal a folyammal, ami keresztülfolyik minden emberen.

Az a pillanat következett, amikor görbe botja sem bot volt már többé, hanem olyan támasz, amit a belső Tervezőjének elszámolása következményeképpen szolgálatába állítottam. Mert meg kell tartania valamit; valamit, ami belülről tör kifelé, ami súlyosabb a kelleténél, és éppen ezért, utólag fel kell dúcolni, ahogy támpilléreket tesznek a megépített vár falai köré. A bot, annak ereje, megsokszorozta az öregasszony belső jellegét.

Jaromil egy kétszázforintost csúsztatott a poharába, mellyel meleg simogatást és derűs szavakat vásárolt a többi embernek. Telepátiánk segítségével, én is mélyen a nő szemébe tudtam nézni, vastag szemüvegének lencséjén túlra, ahol barna szeme hatalmasra kerekedett, hússzorosára. Nem tudtam elszakadni a képtől, mikor mégis sikerült, és még most is, úgy gondolok rá vissza, mint látomásra a Deák téri aluljáróban.

Ebben a minutumban is erre a képre gondolok, Jaromil is erre gondol; szép! Igen, és csupán egy kép. Az ember azt hinné az emlékezete olyan, mint egy film, pedig valójában csak néhány kép áll benne kiakasztva. A legszebbek. Milyen fura is az ember fejében fellelhető Emlékek Képtára. A Szobrok százával, ezrével viszik magukkal a képeket, mintegy belépőjegy gyanánt ebbe a Film múzeumba. Jaromil toronyórája ismét ütött, elmozdult a mutató a számlapon; Vénusz az Ikrekben, a Nap házában: Pont egy ilyen pillanatban akart egyetlen szál tulipánt venni magának, amit aztán gondosan a szemem előtt tarthat, mint utolsó nyomát a szépnek.

Találó ez az toronyóra hasonlat a számlappal és a mutatókkal melyek körbeforognak. Horoszkóp órára emlékeztetnek, amiket asztrológusok rajzolnak. Amióta ismerem Jaromilt, alaposabban tanulmányoztam a csillagjóslást, egyrészt mert sok bölcsességet hordoz magában, másfelől pedig azért, mert ez a horoszkóp, Jaromil toronyórája az élet metaforája. Ha most Jaromil asztrológusa lennék, rajzolnék egy kört, az égbolt mását, és tizenkét részre osztanám az egyes jegyekkel. Képviseltetve lenne mind, a Bika, a Szűz, a Nyilas és így tovább. Hogy még mélyebbre merülhessünk, ezt a tizenkét részre osztott körlapot további kilenc részre osztom a bolygók felrajzolásával, a Nappal, a Holddal, a Merkúrral és a többivel. Pontosan úgy, mintha ezek a bolygók lennének az óra mutatói, melyek Jaromil életében is úgy mozognak, mint a világmindenségben. Most következik a legfontosabb dolog: a bolygók megismételhetetlen állása, Jaromil de bárki más életének állandó témája, motívuma. Más szavakkal, a személyiség ősi ujjlenyomata.

Kalandozzunk kicsit az univerzumban és képzeljük el, ahogy a szerelmetes Vénusz simulékony viszonyba kerül a Nappal, vagy hogy ugyanezzel a Nappal az erélyes Uránusz egyesül, vagy ahogyan fehér galamb módjára a szexualitást jelképező Hold, szárnyaival csapkod, legyez és a Földet simogatja, de ne feledkezzünk meg a felhőtlen kedvű Plútóról sem, aki az erőszakos Marsot csillapítja vagy semlegesíti. Most tételezzük fel, hogy valamelyik bolygó olyan viszonyban áll Jaromil horoszkópjának valamely számával, melyben a szépség virág-képe elevenedik meg. Az idő múlásával, ahogy a mutatók előremozdulnak, fél év múlva, egy év múlva, vagy akár két hét múlva, ez a bolygó ismét kapcsolatba kerül ugyanazzal a számmal Jaromil horoszkóp óráján. Igen, jól tudom hogy a csillagok megismételhetetlen állásával példálóztam. Éppen ezért, ez csak látszólagos ismétlődés, Jaromil pillanati pedig, még ha ugyanabból a témából fakadnak is, nem mások, mint variációi egész megismételhetetlenül eredeti életének, és a benne rejlő szépségnek.

Tudják mi történik Jaromillal ezekben a látszólagosan ismétlődő pillanatokban? Képzeljük magunk elé őt, ahogy toronyóraként áll előttünk. A pillanat eljő, a mutató körbejár, visszatér abba a látszólagos helyzetbe ahonnét elindult, és akkor bekövetkezik: a toronyóra számlapja kinyílik, megszólal a harang és kakukkos óra módjára egy szál virágot tartó kéz bukkan fel, mely tart valamit, valami szépet és Jaromil felé nyúl. Ez az a pillanat, amikor egyetlen szál tulipánt akar venni magának, amit aztán gondosan a szeme előtt tarthat, mint utolsó nyomát a szépnek. Hát nem gyönyörű, ahogyan meghódítja a nagy szépséget, a bizonytalannak ezt a végtelenségét, a végtelennek ezt a bizonytalanságát? Ez a kép illékony metafora? Nem. Jaromil metaforája, mely meghatározza őt, mert lényének talajába van ültetve, amely fejlődött, és lassan nőtt, mint a virág. Hosszas és szemlélődő figyelmet követelt tőlem a megértés, az a tudás, ami már Jaromil birtokában van. Az idő, a múlandóság iskolája, és az ember ezt az időt korántsem körként, hanem egyenesként, útként érzékeli, ami visz előre újabb látóhatárok felé, s közben megfeledkezik arról, hogy életének csak egyetlen metaforája, egyetlenegy témája van. Erre én is csak akkor jöttem rá, mikor felismertem Jaromil életében mutatkozó variációk látszólagos ismétlődésén alapuló sokaságát. De ő, akkor is egy lépéssel előttem járt, megelőzve engem. Saját órám mutatója éppen akkorra ért körbe a számlapján.

Akárhogy is van, olyan ez, mint az álom. Az álom, még ha a valóság látszatának is tűnik, még ha csak pillanatnyi emlékképe a valóság látszatának, mindig ott volt Jaromillal, engem pedig elvarázsolt és értelmet adott mindennek. Éppen ezért vetette bele magát ebbe a folyamba, mely minden emberen átfolyik, éppen ezért mert ennek a folyamnak minden ereje, minden szava más, de amelyben minden szépség egy tulipánná nő.

Jaromil szemében az élet álom, s az álom élet is egyben. S most úgy döntöttem hívatlanul meglátogatom őt, de nem tudom mit fog álmodni, csak találgatni tudnék. Minden esetre képzelek valamit. Igen, tudom mit képzeljek! Valamit, ami szép messzeségekbe tör, és semmi köze a világhoz. Csak hozzám és Jaromilhoz, valami ami robbanást okozok a titokzatos ködben, és a szerepek közöttünk és a világ között csakhamar és észrevétlenül felcserélődnek. Ez világ pedig tétova lény alakjában látogat el hozzánk, mint az ember, aki meglátogatja a javasasszonyt. A javasasszonytól pedig nem azt várjuk el, hogy okos legyen, hanem hogy láthatatlan csatornák kössék össze őt, a lélek medencéjével, ami rajta kívül van. Ami Jaromilon belül van.

Megindultak a mutatók saját, egymástól független és eltérő sebességükben. Monoton kör ingájuk most is hordozott magában valami újat, mely az év háromszázhatvanöt napjában mindig képes volt elkápráztatni engem. Az első mutató után a második, és így sorban, míg mind a kilenc egyszerre nem mozgott, mint valami hatalmas óraműszerkezet. A Merkúr a Rákkal kilencven fokos szöget zárt be az óralapon, és Jaromil mozdulatlannak tűnő Napjával, míg szertelen és szerelmetes Vénusza szemérmes Jupiterével karöltve sugározta az álom titokzatosságát felém. Az Oroszlán a kilencedik házban mosolygott, körbehordozta ezt a mosolyt, mely a béke és a boldogság csodás hangulataként tükröződött a vonzalmat gerjesztő Holdban. Ezt olyan szépnek találtam, mint a Véletlen Istenének érintését, amely anyagtalan, de éppen ennek okán bárkibe képes lenne beleköltözni egész énjével, mint valami vándor, aki az utolsó kalandján túli végességre vágyik.

Jaromil úgy mosolygott, mint az etruszk szobrok, akik a teremtés pillanatát üdvözítik. A Hold visszakacsintott rá kreszcentikus imperativusú mosolya alól. A hálószobába beköszöntött az éjjel, és Jaromilba az álom; mint a munkából hazatérő munkás, aki csak simogatásra vágyik. A szoba falára rátelepedtek az est fényei, s Jaromil ösztönös késztetést érzett, hogy bőségesen merítsen belőlük. Én úgy találtam, hogy a valóság sehol nem fordul elő ilyen letisztult formában, mint Jaromil álom-létében, a lét karneváljában. S hogy minél tovább időzzek vele, ő mozgó képekkel gondoskodott arról, hogy társaságában maradhassak. Ablaka előtt narancssárga függönnyel játszott a friss esti szél. Hullámos rojtjai, kecsesen vékony vonalakat rajzoltak a szemközti fal és a mennyezet kilencven fokos szöget bezáró metszéspontjánál, melyek a törésvonal mentén meghajlottak, teljes hosszúságuk háromnegyedes részénél. A szellő mozgásrepertoárjának köszönhetően, ez az öt fénysáv mozgásba lendült, mint valami báb kézfejének ujjai, amit gyerekszínházakban szokás zsinórokon mozgatni. Formája, női kézre emlékeztetett, mely simogat. De ezt a kezet nem álom szülte, hanem a csillagok, (ha úgy tetszik a Véletlen Istenei) a bolygók állásai, melyek szintén ilyen derékszöget zártak be Jaromil órájának számlapján, most éppen akkor, mikor az egyik mutató visszatért kiindulási pontjába. Tudjuk mi következik ilyenkor. A toronyóra számlapja, mint valami ajtó kinyílik, harang szólal meg, és ezen az ajtón kinyúl egy kéz, mely egy szál tulipánt tart a kezében. Ám történt még más is ebben a pillanatban. Az álom csak most kezdődött el, Jaromil ringatózott az éberség és az álom közötti állapotban, mikor a hosszútávfutó Merkúr hét éves pályájának vége felé közeledett. Mutatójának csalogatására nem csupán a virágot tartó kezek bújtak elő. Két hatalmas sötét szempár is felvillant, és a szépség teste, mert hogy ez az ami eltakarta az éber létben a világ rútságát. Ez a szépség pedig csak akkor mutatkozik meg, mikor a világot a sötétség leple borítja. Olyan sötét volt, mint maga a termőföld, amiből Jaromil tulipánja kihajt, s ő azt képzelte, hogy a női test termőföld, aminek ágyéka alatt, ölénél keskeny formás domb húzódik. Ezen a dombon hajtott ki, mikor a vágyakozó Hold mutatója, harmadikként ért vissza kiindulási pontjába. Ilyen együttállásokról azt gondolhatnánk, hogy a puszta véletlenek egybeeséseiről van szó. De Jaromil úgy álmodta meg ezt a történetet, amibe ismét belecseppent, mint egy végtelen gyöngysor pompás láncolatát, és úgy vélte, ez a véletlen egy nagy ajándék, melynek értéke szükségszerűségében rejlik.

Az emberek az értékes véletlenek ajándékával nem tudnak mit kezdeni. A virágot tartó nőalak, szippantott néhányat a tulipánból, ami bágyítóan kellemes, zsongító ünnepi illattal töltötte meg tüdejét. Szeme sugárzott, s Jaromilban az az érzése támadt fel, hogy ez a sötét termőföld-test, csak azt a célt szolgálja, hogy ezeket a szemeket hordozzák, mint legszebb ékességüket. Pillantása olyan volt, mint a Nap, melynek hívogató szavára Jaromil tulipánja kihajtott ebben a földben. De ez a virág nem kifelé nőtt, hanem a női testen belülre, mert tudta, hogy a szemek fénye csak árnyéka annak a belső Napnak, ami odabent süt.

Emlékszem Jaromil tulipánjaira, amiket márciusban ültetett virágosládáiba és amelyek most hagyma testükben alszanak egy papírdoboz mélyén házának pincéjében. Fényképeket készített róluk. Sok képet, hajnali képeket, reggeli képeket, délutáni képeket és esti képeket. Aztán ezeket a képeket fogta és eltárolta emlékezetében, hogy egyszer majd leakaszthassa őket Emlékezetének Képtárának falairól, hogy egymás mellé illesztetve az időt használva kamerának, mozgóképpé, más szavakkal filmmé változtassa őket. Honnan jött ez az ötlete? Bámulatos dolog elevenedett meg szemei előtt, mikor látta a virágok sziromtölcséreit kinyílni a Nap fényének hatására, és összezáródni, mikor vékony szár-gyomruk megtelt és jól laktak. Igen! A tulipánok lassan majszolták a fényt, a véletlen ajándékát. Jaromil gondolataiban a tulipán virágai hatalmas és gyengéden táplálkozó szájat keltettek életre. Ilyen szájjá alakult át ő is álmában, ami ezzel a titokzatos belső fénysugárral táplálkozott. De itt nem volt nappal és éjjel, megállt az idő. Ezt a folyamatot a nappalok és éjszakák huszonnégyórás váltakozó ingája nem kényszerítette alvásra, pihenésre. És mivel Jaromil tulipánjának gyökere abban a földben gyökerezett, melyből ugyanezen Nap fénye áradt, energiáját képes volt visszajuttatni belé. Ilyen módon, a telítettség látszata sem szólította fel "Megállj!"-ra egyikőjüket sem. Szemeikben nem az éhes emberek mohósága csillant fel. De akkor milyen fény lehetett ez?

A megoldás most is, mint mindig kívülről érkezik. Jaromiltól. Játszunk el a gondolattal, ami benne is megfogant: magokat szórunk a földbe, aztán ezt a földet gondosan locsoljuk. Gondoskodásunk eredményeképpen, ezt a földet, az élet dekorációs vásznát, kard éléhez hasonlatosan hasítja szét a magból kinövő virágszár. Ez a szár nőttön-nő, aztán egy pillanatban, bimbót is növeszt, mely kinyílik és pompás színű, csodás formájú, illatozó virágot hajt. Vajon ez a virág áhítattal nézne-e a Napra, imádkozna-e hozzá, hálás lenne-e az életéért? Ha arra gondolunk, hogy az emberek leszakítják a virágokat, és otthonaikban vázába rakják őket szépségükért és illatukért, meghosszabbítva ezzel haláltusájukat és agóniájukat, minden bizonnyal arra a véleményre jutnánk, hogy a növény kezei helyett leveleivel takarná el arcát, a virágát, hogy észrevétlen maradjon. A virág helyhez kötött helyzetváltoztató mozgásából adódóan még csak eltakarni sem tudja arcát, és éppen ezért hamarosan rettegni kezdene az emberektől, mert mozgásra képtelen levelekkel teremtették. Szégyenkezne. És ez a szégyenérzet olyan mélyre nyúlik, mint a virág gyökere. Találó hasonlat, hogy mégis miért? Mert mikor a virág először fedezi fel énjét, az első meghatározó érzése az eredendő szégyen.

Tudom sokan ezt az érzést, az eredendő szégyen érzetét képtelenek beazonosítani. Talán azért, mert eddig nem vették észre, és csak elkerülte az emberek figyelmét. Jobban megérthetjük, ha ismét Jaromil gondolataiba ássuk le magunkat, mint valami bányász, aki a föld mélyének gazdagságát keresi.

Jaromil az eredendő szégyenre úgy gondol, mint a nőt meghatározó legalapvetőbb érzésre. Képzeletében egy dzsungelben jár, ahol egy nővé érett lány küszködik hasfájással. Megérzéseire és horoszkóp órájának titokzatos sugallására az erdőbe vágyik, ahol senki szeme nem kíséri őt el. Egyedül van Teremtőjével. Aztán mikor a görcs feloldódik, hasában vérzés indul meg, mely édes illattal távozik testéből. Amikor a természet szülötte először fedezi fel saját énjét, nem a fájdalom, a harag, a düh, hanem a szégyenérzet erősödik fel benne, és tölti meg egész testét, mely aztán meghatározó szerepet kap életében. Hol hetekig az időtől eltompulva, hol pár napig éppen attól felerősödve elkíséri egész életében. Ha mindezt korunk nőalakjára, a modern nőre vetítjük ki, ugyanezt tapasztaljuk. Csakhogy itt találunk még valamit, ami kidomborítja az érzések horizontján az eredendő szégyen mibenlétét. A nők, manapság tizennégy, tizenöt éves koruktól menstruálnak. Váratlanul tör rájuk életük második szakasza, hol az utcát járva, hol pedig az iskolában. De legtöbbjük álmában éli meg, az éjszaka közepén, s mikor reggel felébrednek, arra lesznek figyelmesek, hogy összemaszatolták a lepedőjüket. Pánikba esnek, és a fürdőbe rohannak szappanért, hogy vizes ronggyal tüntessék el a lepedőről a foltokat. De ez a folt nem csak hogy nagyobb lesz, hanem átüt az ágy matracára is, s éppen ezért rettenetesen szégyellik magukat szüleik előtt, aztán pedig arra gondolva, hogy a szobájukba belépvén, bárki megláthatja a foltot, melyet énjük felfedezéseként hagytak az ágyon, mint valami ősminta lenyomatát.

Ha ez a modern nő például a levest öntené ki a konyhaabroszra, vagy a reggeli kávét a takaróra, nem szégyenkezne, hanem kínosan kellemetlenül érezné magát. Miért? Mert hibát követtek el. A szégyenérzet alapja tehát nem az ember által elkövetett hiba, mert minden nőnek van nemi szerve, továbbá minden nő menstruál, így a szégyenérzetnek semmi köze a saját tetteinkhez, és annak felelősségéhez, amely az embert saját tetteihez láncolja. A szégyenérzet alapja az az érzés, mely sokszor az elviselhetetlenségbe nyúlik bele, hogy más is látja, hogy milyenek vagyunk. Más szavakkal: hogy olyanoknak kell lennünk, mint amilyenek vagyunk megalázottságunkban.

Nem lenne tehát csoda, ha Jaromil tulipánja szégyellné virágát, és leveleit kézként foganasítva megpróbálná arcát eltakarni. Ehelyett ez a tulipán a tápláló Nap fényének hatására nagyra nő, szinte fás szárat növeszt, mely saját földjének belső egéig tör, fényes Napjának szépségéig, olyan magasra, hogy ezzel a virág szájszervvel, képes bekebelezni a napot. A szirmok mindent elfödnek a Nap szemei előle, és saját energiáját használva, visszajuttatva belé önnön szépségével, rámutat eredetiségének szépségére. Pontosan úgy és olyannak látja magát, ahogy maga a Nap tervezője elképzelte és megalkotta őt. Tudatosult benne, hogy amit lát, az az eredeti szépség, énjének szépsége. Ezért épp úgy szégyenkezik, mintha szép virág volna. Tekintetét Jaromilra emelve azt mondja: Most már ne nézz rám. Jaromil pedig engedelmesen lecsukja szemét.

Fehér számlap, melyeket fekete vonalak, és előttük negyedenként számok: a hármas, a hatos, a kilences és a tizenkettes osztanak négy részre, balról jobb felé haladva. Két mutató jár körbe. A nagyobbik tizenkétszer olyan sebesen, mint a kisebb, mely most a felezőtől, azaz a hatostól balra négy kicsi és egy nagy rovátkányival mozdult el. A nagy a tizenketteshez közelít. Visszatérni készül kiindulási pontjába, melyre Jaromil hangolta lefekvés előtt. A nagymutató a tizenketteshez ér, de harangszó helyett monoton csörgőhang tölti meg a szoba tulipánoktól illatozó terét. Két kukucskálónyílás pattan fel. Jaromil ébredezik. Még ringatózik az álom és az ébredés között. Felül az ágyban, ebben a hatalmas hintaszékben, melyben érzi még az álmok folyamának sodrását. Az függönyön narancssárgás fény szűrődik be, keresi forrását. Az ablakon kinézve látja, ahogy jobbról egy puha felhő közelít, melynek formája párnára emlékeztet, ezért miután lefényképezte a Nap ébredését, visszafekszik az ágyba, lehunyja szemét, hogy vethessen még egy pillantást az álmait végigkísérő sötét szempárnak. Az arc mosolyog, és csak vékony szájak mozgása látszik: Most már ne nézz. Ebben a pillanatban Jaromil óralapjának számlapján az a bizonyos mutató újra visszatért kiindulási pontjába: egy ilyen pillanatban akart magának Jaromil egy tulipánt szakítani, egyetlen szál tulipánt, amit a szeme előtt tarthat, mint észrevétlen nyomát a szépnek.