Jaromil a számítógép előtt ül, és a tenger, e határtalan kék, csillogó vízfelület, a hullámok lovasainak kecses, laza testtartását ölti magára. Hogy mit csinál? Szörfözik az interneten; egyik kedvenc időtöltésének hódol éppen. Képzeljük őt magunk elé: két kezét maga előtt tartja, ahogy a végtelen hullámok lovasai teszik egyensúlyozás közben, és ebben az esetben, az egyensúlyozást a klaviatúra klimpírozása jelenti. Gerincével kissé görbít, homorít, mint valami élő vitorla, hogy megtalálja a megfelelő súlypontot ezen az ingatag felületen, lábait pedig kissé szétvetve, közepes terpeszben tartja, mint a legjózanabb matróz az imbolygó bárkán.
Most képzeljük el azt, ahogyan fáradt testét belehelyezi hatalmas fekete bőrszékébe, és a google keresőjébe szavakat ír. Olyan szavakat, melyek elméjére és testére egyaránt frissítő hatással lehetnek a pár órás edzőtermi tortúra után. Ezeket a szavakat üti be: vad hullámok, smaragdvíz, végtelen tükör, persze ezeket kombinálja is, és idegen, angol nyelvre fordítja le.
A több nyelven lejátszódó matematikai művelet, és a csodálatos variáció, permutáció eredményeképpen, tudata megnyílik, és szelleme szárnyalni kezd. Ha úgy tetszik, szörfdeszka módjára lebeg a vízfelületen. Lebeg, és ez a lebegés a lét édes könnyűségének perceivel ajándékozza meg őt. Szándékosan keverem bele a matematikát, mert ez a művelet az egzisztenciális matematika lényegi része. Ha most végrehajtanánk egy olyan kísérletet, melyben az ember fejére illesztett elektródák segítségével megvizsgálhatnánk, hogy az élet hány százalékát töltjük repüléssel, és mennyi időt fordítunk azokra a tetteinkre, melyek a repülés utáni vágyat táplálják, minden bizonnyal kétféle embertípust különböztethetnénk meg. A vizsgálat továbbá azt is megmutatná, hogy ki is tulajdonképpen az ember. De ne is menjünk most ebbe bele ilyen bonyolult kísérletekbe, számításokba, térjünk inkább vissza a karosszékben ülő Jaromilhoz.
Annak ellenére, hogy jelenleg csak helyhez kötött helyzetváltoztató mozgásra képes. Pontosan úgy, mint a műanyag deszkán ugyanilyen testtartást felöltő lovas társai, kezei most is járnak, újabb magyar és angol szavakat kreál. Tekintsünk ezek mögé a mozdulatok mögé. Ugyanazt éli meg, amit a hullámlovasok. A sebesség és a szabadság extázisát, szinte érzi hogy háta mögött hat, vagy akár hét méteres legyőzhetetlen szörnyként magasodik a víztömeg, a természet legerőteljesebb alakváltó vadállata, a víz, s ő mégis ebben a lebegésben felülkerekedik a világot formáló hullámokon.
Koncentráljunk a pillanatképre: a klaviatúra fölé hajol, valami láthatatlan és megfoghatatlanul végtelen dolog fölé, ami erőt sugároz. Testéből áradó könnyedségtől és erőtől remeg a levegő. Igen, jól látjuk; lábát megveti, kezét szárnyakhoz hasonlatosan kitartja, (akár a sirály, ami a láthatatlan szelek íveibe kapaszkodik) kissé körkörösen mozgatva azokat, mintha valami láthatatlan és mozgó dologra támaszkodna, ami folyvást mozgás dinamikájába van ágyazódva. Mint Jaromil önéletrajzírója, ezeket a mozdulatokat a végtelenül szabad szellemet kormányzó lény, tudatos mozdulatainak hívom.
Gyanítom, hogy aki képtelen ilyen erőket irányítani, vagyis sokkal inkább föléjük helyezni magukat, azok sokkal inkább lustán hevernének a fűben, és az égen vonuló felhőket bámulnák. Ami Jaromilt a magasban tartja, az nem a hipertrófiás lélek benzine, amely nélkül nem forognának a repülő-testet hajtó fogaskerekek. Mert vannak, akik csak így tudnak repülni. Hajtja őket a vágy, és ebben a vágyban kezüket a keblükre, a szívük fölé teszik, majd előrelendítik karjukat, előre mutatva a láthatatlan röppályán, amin látják saját énjüket az égbe emelkedni. De ezek az emberek Jaromillal ellentétben sosem lépnek ki énjükből. Még ha meg is teszik, nem tudnak tőle eltávolodni, mert énjük zászlóként lobog mögöttük. Így, mikor repülnek, azt nem a repülésért, a szabadságért teszik, hanem a repülésben felfedezett lenyűgöző énjük képéért, mely mögött képzeletben úgy tetszenek, mint valami diadalszél tépte győzelmi zászló. Repülésük kezdetén, a felszállás pillanatában az önző és kielégítetlen vágy áll, melyet saját énjük iránt táplálnak. Mindaz, ami Jaromilt a magasban tartja, az ennek szöges ellentéte.
Csak hogy értsék, megosztok önökkel még egy pillanatot, így mikroszkóp alatt nézhetik az eddig is kifejtett egész képet. Jaromil éppen munkába igyekezett. A metróról a Moszkva téren szállt le, mely a budapesti tömegközlekedés egyik legérdekesebb megállója. A leghosszabb mozgólépcsővel rendelkező gócpont. Az utazás a föld alól a felszínre hosszabb ideig tart, mint két metrómegálló között, mint a két egymástól legtávolabb lévő állomás között. Amikor Jaromil rálépett a mozgólépcsőre az előtte emelkedő harmadik lépcső, szemmagasságban egy formás női feneket emelt ki. Figyelemre méltó, gondolta. Még azt is gondolta, hogy ilyen fenékbe minden bizonnyal szívesen csíphetnek bele férfi kollégái.
De esztétikus szemei előtt a lényeg nem maradt feltáratlanul. A felfelé vezető út, pontosan azt a helyhez-kötött helyzetváltoztató mozgást juttatja az ember eszébe, mint a neten szörföző emberét. De volt itt még valami. A nő a kezét a keblére tette, a szíve fölé, és vágyakozva nézett fölfelé. Tekintébe el volt rejtve a halk vágy, hogy karját előrelendítse, (s Jaromil ezt meg is hallotta) fölfelé az útvonalon, mert a nő lelke a magasba vágyott, a felszínre. Feje tele volt álommal, de a tompora súlyos volt, és nehéz vasmacskaként tartotta a mozgólépcsőn. De emögött a nő mögött ott állott három fokkal lejjebb Jaromil is, akinek a feje szintén tele volt álmokkal, és a beszűrődő fénypontra nézett a kijáratnál. Érdekes kép. Ő maga, egész szelleme lángként tört fel testéből. A horgony nem akadályozta meg abban, hogy repüljön fölfelé.
Most meg kell hogy osszak még egy képet Jaromilról. Az íróasztal mellett, melyen a számítógép, mint szörfdeszka állott, vetetlen széles ágy árulkodott arról, hogy álmodott. Most Jaromil is oldalra kapta a fejét, és boldog volt. Hány éjszakát töltött már benne! Hányszor lélegezte már be a frissen mosott száradó ingekből áradó levendula illatát! Nem tudott betelni vele. Most is mint álmában, csak saját lélegzetvételét hallotta, a szuszogást, érezte a levendula bódító illatát (s a levegő amit kilélegzett a boldogság párájától volt teli) amikor az ágyon rézsút feküdt, a falhoz közel eső bal sarkától, a szoba közepe felé eső jobb sarkáig elterülve. Mintha testével birtokba vette volna ezt az egész nagy négyzetet, (a rétet) ami csak az övé és álmáé volt, és melyből szellemét az álom viharként szabadította meg, és papírsárkányként repült tova az álmok fénylő csillagos egén. Teste, mely végig az ágyon feküdt nem zászló volt, hanem a sárkány lengedező testére csomózott kötél másik vége, a tartó kéz.
Ami ezek után történt, az maga az újjászületés volt. Jaromilt mégis befödték a hullámok, mint valami sír boltozatja, de ő, mint valami rosszul temetett halott, kikelt ebből a hullámsírból.
Most Éppen a szörfdeszkán hasal, hátul lelógó mozdulatlan lábfejei áznak az óceánban, míg a vállaiból kinövő karok, hevesen csapkodnak a sós vízben. Kézfejeivel köröket ír le, s úgy hajtják előre, mint valami folyami gőzhajó hatalmas lapátkerekei.
Mikor Jaromil kiszörfözte magát és partot ért, felfedezőútra indult. Egyre több olyan kép vetődik útjába, amin már nem csupán a hullámok ereje domborodik ki, de a fényképésznek köszönhetően a szárazföld is hangsúlyos szerepet élvez. Fehér homok, a homoksáv mögött trópusi erdők, fák és farönkökön álló pálmafalevelű házak sorai húzódnak meg, aztán emberek is felbukkannak, akik a még messzibb dombok lankáin gondozzák teaültetvényeiket. Körös-körül hegyeket látni. Az egyik oldalon világosabbak és dús színűek, míg zöld szegélyük felett fehér hó és jégmezők csillogtak. A másik oldalon rozsdás fényű ködfátyolként borult a tájra, s ez a fátyol, merő árnyképpé változtatott mindent. Mintha két merőben más világ lenne. Jaromil ide-oda forgatta a fejét és úgy döntött tesz egy sétát. Elindult a partról felfelé vezető úton, mely enyhén emelkedve a rétek és teaültetvények között sűrű trópusi erdőhöz vitt.
Elbűvölte a hegyek és az ismeretlen táj látványa, mely meg akarta őt nyerni magának. Jaromil a tengert mindennél jobban szerette és gondolatban vissza akart kanyarodni a partra. Az út, mintha hajlott volna az érzelmes járókelő vágya felé, kisebb ívekben vissza-visszakanyarodott, míg végül egy kis öbölben veszett el a tengerparti homoknyelv végtelenjében.
Hogy miért vágyott oda? Mert a lét fogalma, a szárnyalás, a repülés az óceánnak, az elemek legviharosabbikának a látomásával párosult, s ezért sétáltatom én is őt a nagy víz partján, és eszébe juttatom, hogy mikor nyaralt, éjjelente sarkig tárta hotelszobája ablakait, hogy álmába behatoljon a hullámverés, a tenger zúgása, és ő összeolvadjon velük. Ezeken az éjjeleken mindig szeretkezésről álmodott, ezekben az álmokban a szeretkezés pantomimjátékra emlékeztet, melyben Jaromil a zenész és a tenger a hangszere. Ilyenkor eszelősen boldognak érezte magát és repült. Igen, Jaromil számára a repülés: szerelem. Boldogan állapítja meg, hogy szíve elsuhan a nagy kék felület felett, az elemek legviharosabbikának moraja és fehér habjai felett, és ez az érzés összecseng a zenével, s hogy ez a legnagyobb boldogság az életében, s a tenger erotikus álmaiban egybeolvad a repüléssel, az álmában megjelenő kékruhájú, fehér hullámbrokátos szegélyű nőalakkal, aki az ő szemében maga a tenger.
Emlékeznek még erre: „Mert vannak, akik csak így tudnak repülni, vágytól hajtva és ebben a vágyban kezüket a keblükre, a szívük fölé teszik, majd előrelendítik karjukat, előre mutatva a láthatatlan röppályán, amin látják saját énjüket az égbe emelkedni.” Ezt neveztem a repülés utáni vágy mozdulatának. Az az ember, aki így viselkedik, lemond a csábító repülésről, és ha jobban belegondol, egyre erőltetettebbnek és megvalósíthatatlanabbnak tűnik ez a fajta repülés, a szárnyalás üres és légies utópiájának tetszik, amellyel az olyan ember csapja be önmagát, aki a lelke mélyén tudja, tehetetlen és tudja semmit sem fog csinálni. Mert valójában ez nem is röppálya. Sokkal inkább út, amely két pontot köt össze. De ez a mozdulat még árulkodik ám valamiről. Még pedig arról, hogy ennek az útnak, önmagában nincs értelme, mert ez az út csak a vágy dicsérete. Jaromil röppályájának pedig önmagában is van értelme. Jaromil lelkéből eltűnik az út, mint a tájból, mert nem vágyik többé menni, menni a saját lábán. Az életet se látja útnak, hanem olyan röppályának, ami összeköttetés nélküli pontok halmaza a térben, abban a térben, melyben egyik ponttól a másikig csak szárnyakon juthat el lábak nélkül, és ezek a pontok megállásra és lebegésre szólítják fel őt. Most én is felszólítom Önöket valamire, mert Jaromil életrajzírójaként jómagam is csak egy pont vagyok élete regényének végtelen tengerében.
Rendben; ígérjenek meg valamit! Vegyenek komolyabban, és ezt ígérjék meg nekem. Ha szabadna kérnem, ne az álmodozó művészlelket, a romantikusan ömlengő írót lássák meg bennem (legelőször). Hithű realistaként nézzenek az Önök elé tárulkozó képre, a tárgyakra. Hogy miért? Mert a realizmus nem más, mint az érzékek felfogására irányuló mikroszkóp lencséje. Lemerném fogadni, hogy szinte kivétel nélkül mindenki ráhibázna, ha azt kellene megtippelnie, hogy a realizmus gyökerei meddig érnek ebben a földben, a langyos homokfövenyen, a réten, ebben a végtelen hektárnyi Paradicsomban, ahol az illatozó levendula virágai nyílnak Jaromil szobájában.
De, igen igaz, bármily hihetetlen is: minden művészetek -izmusai, a romantikában gyökereznek. Ezt szem előtt tartva, lessenek bele Jaromil gondolataiba és érzésvilágába, aki most épp a következőket gondolja:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése