Érzékszerveit ébresztgették a napsugarak, felgyújtották emlékezetének mécseseit, narancsos sárgás fényeivel. A hallgatás ereje áradt belőlük, Jaromilnak pedig az az érzése támadt, hogy nem törheti meg ezt a varázst, mely melegséggel töltötte el, mint valami hatalmas és igazi kemence tüze.
Bort kortyolgatott, hosszú percek óra öblögetett, hogy Dionüszosz ajándékának puhaságával vonja bársonyos tapintásúvá nyelve számára szájpadlását. Azután lassan lecsúsztatta sóvárgó nyelőcsövén a gyomrába. Az aranyszínű ital úgy hullott bele testébe, mint a langyos eső a tikkadt földre.
A bor lenyűgözően árasztotta édességét, közvetítve a Nap pompás sugarainak energiáját, s Jaromilnak az az érzése támadt, szendereg. Ez a szendergés is édes volt, szelíd kábulatba ejtve őt, akár egy álom.
A szoba ablakai nyitva voltak, melyeken át a környező fák lombjaiból a szél hangjai hömpölyögtek be a helységbe. Ezek a hangok halk esti beszélgetésekre emlékeztették őt, amik gyertyák fényénél folytak le. Lágy hangok voltak, nem szakították szét, nem ejtettek foltot a szövődő varázslat mámoros fátylán, hanem a szépség és a meghittség kíséretét szolgáltatták neki.
És a csend, ez a gyönyörű szótlanság, mely mindenhez hozzásimult, selyemként vont körbe mindent, Jaromilt, de még az időt is. Teremtő ereje volt ennek a csendnek, mely búgó és misztikus színekkel szőtte be a teret az estébe hajló alkonyon.
Az emberek ritkán várják csak meg, hogy ez a csend megtelepedjen körülöttük és megtestesüljön. De Jaromil kivárta. Kivárta hogy alakot öltsön, nyíllá sűrűsödjön, és berepüljön tudata középpontjába, hogy feltörje az emlékezet néma, mágikus pecsétjét.
Sok nappal ezelőtt érezte utoljára ezt a csendes örömöt, mikor az oldalán ülő nő illata, puha fehér bőrének tapintása csábította szakadatlanul. Hogy egészében megértsük a helyzetet, tudnunk kell egy fontos dologról. Jaromil ifjú kora óta nem volt valami nagy nőcsábász. A bor mámorától viszont mindkettőjükben kialakult a csábító reakciók önkéntelen és a gesztusok tudatalatti mechanizmusa, mely a legcsekélyebb ösztönzésre is mozgásba lendült.
Abban a napszakban is, pont ilyen estébe hajló, csendes alkony volt. Csintalanul beszélgettek valamiről, jó hangulatban voltak. Jaromil lehajolt a nőhöz, aki az ágy szélén ült, s gyöngéden, mint a gyerekeket szokás megsimogatta az arcát. Abban a pillanatban a csacsogás elnémult, és szemét Jaromilra emelte, aki kézen fogta. Ne feledjük ezt a múltbéli jelenetet, mely akkor is és most is szendergő kábulatba ejti az embert: Jaromil ott állt, az ablakban a lemenő nap aranyszínű fénye vörösre váltott. A nő szemébe nézett, s a beszélgetéseikben szokásossá váltnál kissé mélyebb hangon szólt hozzá. Beindult a csábítás gépezete.
Megkérte hogy fedje fel bájait, melynek a ruha nyújt fedezéket. A nő nem csinált semmit, nem szólt semmit; arca pont olyan pirossá vált, mint a lemenő félben lévő nap. Jaromil közelebb húzódott, és maga fedte fel a női felsőtestet, s közben folyvást egymás szemébe meredtek. A csábítás gépezetének fogaskerekei hangtalanul forogtak tovább. A fehér bőrön a az alkony pirosló visszfénye ragyogott, elvegyült a pírral, mely arcától a lába ujjáig elöntötte a női testet. Jaromil kezei a nő mellére tapadtak, közben csókolóztak. A kezeket aztán ajkak váltották fel. "Olyan furcsa mikor megérinted..." s közben végig Jaromil szemébe nézett, "...még nem érintett meg így senki soha."
Jaromil figyelte a lány múló szégyenkezését, érezte a szívdobbanásait. Tekintete a mellkasára szegeződött, testének azon területére, ahol a szív is dobog, s megpillantott valamit. Valamit, ami úgy tündökölt a bőr alatt, mint a női test ékszerdobozának egyetlen, pazar ékszere.
A csend, ez a gyönyörű szótlanság borult mindenre a szobában.
Bort kortyolgatott, hosszú percek óra öblögetett, hogy Dionüszosz ajándékának puhaságával vonja bársonyos tapintásúvá nyelve számára szájpadlását. Azután lassan lecsúsztatta sóvárgó nyelőcsövén a gyomrába. Az aranyszínű ital úgy hullott bele testébe, mint a langyos eső a tikkadt földre.
A bor lenyűgözően árasztotta édességét, közvetítve a Nap pompás sugarainak energiáját, s Jaromilnak az az érzése támadt, szendereg. Ez a szendergés is édes volt, szelíd kábulatba ejtve őt, akár egy álom.
A szoba ablakai nyitva voltak, melyeken át a környező fák lombjaiból a szél hangjai hömpölyögtek be a helységbe. Ezek a hangok halk esti beszélgetésekre emlékeztették őt, amik gyertyák fényénél folytak le. Lágy hangok voltak, nem szakították szét, nem ejtettek foltot a szövődő varázslat mámoros fátylán, hanem a szépség és a meghittség kíséretét szolgáltatták neki.
És a csend, ez a gyönyörű szótlanság, mely mindenhez hozzásimult, selyemként vont körbe mindent, Jaromilt, de még az időt is. Teremtő ereje volt ennek a csendnek, mely búgó és misztikus színekkel szőtte be a teret az estébe hajló alkonyon.
Az emberek ritkán várják csak meg, hogy ez a csend megtelepedjen körülöttük és megtestesüljön. De Jaromil kivárta. Kivárta hogy alakot öltsön, nyíllá sűrűsödjön, és berepüljön tudata középpontjába, hogy feltörje az emlékezet néma, mágikus pecsétjét.
Sok nappal ezelőtt érezte utoljára ezt a csendes örömöt, mikor az oldalán ülő nő illata, puha fehér bőrének tapintása csábította szakadatlanul. Hogy egészében megértsük a helyzetet, tudnunk kell egy fontos dologról. Jaromil ifjú kora óta nem volt valami nagy nőcsábász. A bor mámorától viszont mindkettőjükben kialakult a csábító reakciók önkéntelen és a gesztusok tudatalatti mechanizmusa, mely a legcsekélyebb ösztönzésre is mozgásba lendült.
Abban a napszakban is, pont ilyen estébe hajló, csendes alkony volt. Csintalanul beszélgettek valamiről, jó hangulatban voltak. Jaromil lehajolt a nőhöz, aki az ágy szélén ült, s gyöngéden, mint a gyerekeket szokás megsimogatta az arcát. Abban a pillanatban a csacsogás elnémult, és szemét Jaromilra emelte, aki kézen fogta. Ne feledjük ezt a múltbéli jelenetet, mely akkor is és most is szendergő kábulatba ejti az embert: Jaromil ott állt, az ablakban a lemenő nap aranyszínű fénye vörösre váltott. A nő szemébe nézett, s a beszélgetéseikben szokásossá váltnál kissé mélyebb hangon szólt hozzá. Beindult a csábítás gépezete.
Megkérte hogy fedje fel bájait, melynek a ruha nyújt fedezéket. A nő nem csinált semmit, nem szólt semmit; arca pont olyan pirossá vált, mint a lemenő félben lévő nap. Jaromil közelebb húzódott, és maga fedte fel a női felsőtestet, s közben folyvást egymás szemébe meredtek. A csábítás gépezetének fogaskerekei hangtalanul forogtak tovább. A fehér bőrön a az alkony pirosló visszfénye ragyogott, elvegyült a pírral, mely arcától a lába ujjáig elöntötte a női testet. Jaromil kezei a nő mellére tapadtak, közben csókolóztak. A kezeket aztán ajkak váltották fel. "Olyan furcsa mikor megérinted..." s közben végig Jaromil szemébe nézett, "...még nem érintett meg így senki soha."
Jaromil figyelte a lány múló szégyenkezését, érezte a szívdobbanásait. Tekintete a mellkasára szegeződött, testének azon területére, ahol a szív is dobog, s megpillantott valamit. Valamit, ami úgy tündökölt a bőr alatt, mint a női test ékszerdobozának egyetlen, pazar ékszere.
A csend, ez a gyönyörű szótlanság borult mindenre a szobában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése