Jaromil egy fiatal szarvas természetességével taposta a havat, mely a hegyoldalt födte el. Azt mondják a hó fehérsége vaksághoz vezet, hóvaksághoz. Mikor ez eszébe ötlött elképzelte, ahogy megvakul, s testében legbelül hatalmas szem pupillája tágult emberfej nagyságúra hirtelen. Új szeme, testének támasza kerekedik felül eme vakságon. Húson és bőrön átsütő szépség gyönyörködteti ezt a szemet, a természet szépsége, a végtelen változatosság, ahol a tél hidegével vívott harcban amaz alul marad. Szemrebbenés nélkül gyalogolt, a táj képe még gondolatként sem tükröződött belsejében, mikor már ő látott; a tájat nézte. A nap tüzes sugarai leolvasztották csontjairól a bőrt, a húst. Merő csontváz-szemként haladt előre, soha be nem telve a mindenség káprázatjátékával. Az ég és a föld, e két hatalmas művész-rendező mindig újabb és újabb változatban fellobbanó remekműveivel gyönyörködtették meg Jaromilt. Gyöngyházfényű, párás, szürke piszkos hajnalok függönye mögül, minden nap más színkísérettel bújt elő a napkorong, ezen a színpadon. A legősibb király meséjének bárkája, a szeme előtti színház porondján változott át lágy fényű lámpásból, vérvörösen izzó koronggá, olyan kemencévé, amely őt is fűtötte ezen a hideg télközepi éjjelen.
Este volt, s a jáspis színében pompázó égen kigyúltak a csillagok is. A hidegtől kiterített élőlények, most szeme láttára életre keltek. Ez a szem, kiváló hallással is rendelkezett, s mikor megszólalt a szelíd hangú természet, annak mondandója édes ízű dalként zendült fel hallójárataiban:
Jaromil előtt völgyek mélye ring, fent hótól fehérlő hegyek csipkéje int, lejjebb erdők füzére. Virágos völgy ölébe bújva, alszik a tó nyugodtan. Lám itt mély kék! Az ég színével. Ott zöld tükrébe néz a tó. S ott pedig még zöldebben csillogó! Míg lassan halovány fénybe vész el. Kövekből verbuvált hadsereg nyúlik el ott, villantván kockáit. És itt, lám testes fasor. Múltját a semmibe ragadta el bizony, az idő vad dühe. Ifjúsága eltűnt, mint az árnyék; oly hamar. Mint régi város, mit elnyeltek a holtak, miként azon halottak végső gondolata, miként nagy ősi kardok éle; régvolt sarki fény, kialudt sorra. Mint hárfák hangjai, tépett húrok zenéje. Mesél az erdő, Jaromil hallgat; a tó csipkés partján fenyőerdő susog. Zsoltározik a rigó, s sok más énekesmadár. Daluk, s az égé, együtt zeng: szállva száll. A hajnali szellő szerelmes libbenéssel szétszór lassan fehér virágokat. Az ő nyomán vonul minden madárcsapat.
De gyönyörű nap virradt ránk, igaz Jaromil? A hegyek csúcsai ámulatba ejtenek? Ám ez itt, kimondottan meghitt. Nézz csak körül. Látod? Ez nem egyszerű föld, hanem paradicsomi kert. Akinek van szíve, látja ezt.
Kék kárpitján, fehérlő párák fénye reszket, s velük könnyűcske szél bolondoz. A messzeségben bohókás fehér felhők úsznak el keletnek, s ekkor a derűs nap hangját hallani: ti szétolvadt csillagok, ég kékjének árnyai, elfutó léptekkel, mint rejtélyes vállal tartjátok ezt a földgolyóbist, átölelve a mindenséget; mosolyogtok.
Jaromil is mosolygott. Arcán fény derengett; olyan fényesség, ami a tükörsimára munkált görög istenek antik márványszobrából fakadó; az időn is átívelő örök szépség imperativusa fedte el arcát.
2010. január 16.
Szombat éjjel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése