franc... Kafka!

Ide, most mágikus metaforákat, varázslatos hasonlatokat fogok felrajzolni. A gondolatébresztó szót dőlt betűvel, a jelentéssel bíró tartalmat pedig zárójellel fogom jelölni. Ilyen például ez is: „utazás”; amikor ezt leírom, valójában azt akarom érzékeltetni: „(véget nem érő út)”. Kelleni fognak még szereplők is. Rövid ideig elgondolkodtam, vajon hány kitalált személyt keresztelnek el a világon ebben a másodpercben. Bonyolult számítások után, végül arra a következtetésre jutottam, minden másodpercben kettőre vagy háromra tehető ezen fiktív nevek és személyek száma. Valahogy nekem is el kell neveznem ennek a történetnek az alakjait. Mit is tehetnék én, ha nem kívánok beállni a Keresztelő Szent Jánosok végeláthatatlan sorába? Valós alakok után kell néznem.

Továbbá ezúton tudatom – remélem elég nyilvánvalóvá fog válni – hogy hőseim az enyémek, és senki máséi. Ebből az okból kifolyólag olyan nevet adhatnék nekik, amilyet soha de soha, semmiféle ember nem viselt még ezelőtt. Azonban van itt még valami, még egy tény, amit meg kell még osztanom. Történetem szereplői nem csupán komédiázó fantáziám szülöttei. Oly annyira valósak, akár az olvasók, akiket apa és anya szült e világra: Orsós Rodrigó, Balogh Carlos és Lakatos Esmeralda, egy közép-kelet európai kis ország, kis városának lakói.

De most, térjünk vissza a cselekmények legeslegelejére. Lélekben látom is, ahogy én, akit már nem kell elnevezni, (*Jaromil) bemutatni, végigmegy ugyanazon közép-kelet európai ország fővárosának, egy belvárosi utcáján. Igen! Helyes az észrevétel! Budapest… Noha Budapest messze van eme ország azon pontjától, ahol fent említett másik három személy született, a sors, mégis ugyanerre a vidékre sodorta őket, és én a történet színhelyét mégis névtelenségbe burkolom. Még egy észrevétel? Ó, hogy ez sérti a perspektíva minden szabályát? Tudom, de nem tehetünk mást, bele kell nyugodnunk.

(*Itt most tartsunk egy perc szünetet. Néha azt képzelem Jaromilnak hívnak, néha pedig azt, hogy ennek az embernek az életrajzírója vagyok. Indiszponáltságom okán, ujjaim megdermednek, és míg eldöntöm ki is vagyok valójában, nem ütök le egyetlen billentyűt sem fekete klaviatúrámon.)

(Döntöttem! Elmélkedésem mindössze pár percig tartott, bizonyára észrevehető, hogy azt írtam: egyes részeket dőlt betűvel írok, az azt magyarázókat pedig, a szinonimát zárójelek közé ékelem be. De van itt egy furcsaság, amin megakadhat a tekintet. Zárójel és dőlt betű egyben. Különös összefonódása ez bizonyos dolgoknak, amit az emberek csak úgy hívnak: permutáció. Ez a szó ismerős lehet a matematikából. Ha már ennél a tudománynál járunk, a számok világánál, e gondolat mentén kanyarodjunk vissza a történethez, ugyanis letelt mindenki gondolkodásra szánt öt perce. Ó, igen, igen. Tudom. Vajon a zöld szín, mit akar jelenteni… Ígérem, nem fogom elárulni.)

Jaromil tanácsadó egy bankfiókban, amely egy külföldi, gigászi, profitorientált pénzügyi vállalkozás tulajdonában áll. Alkalmazottaik létszáma azonban csökkenni látszott, (nyugdíjazás, előléptetés, avagy szülés végett) szerencsére mégis úgy alakult, hogy a megüresedett helyekre, a munkanélküli Jaromilt vették fel. Az ügyfeleknek (akik nincsenek sokan, a fiók rendszerint üres!) banki termékeket és szolgáltatásokat kínál és ad el. Pultja előtt két szék áll, ahol mindig ül valaki, aki beszélgetni óhajt vele. Nagyjából mindenki szereti, ugyanis meg tudja hallgatni azt, amit az emberek mesélnek neki. Hallgatás. Vajon igazán hallgatja őket, vagy csak figyelmesen és szótlanul néz rájuk? Nem tudni, mi sem tudhatjuk, én sem. De nem is oly fontos ez most. A fontos az, hogy nem szakítja félbe őket. Hisz tudjuk milyen az, mikor az ember mond valamit, és a másik mindig a szavába vág. Van az a mondatrész: …igen, igen, ez nálam is így van, és én…

Ez a mondatrész úgy tetszhet, mintha a közbe vágó fél, így kívánna bekapcsolódni beszélgetőpartnere gondolatmenetébe és annak egész világába. De ez csak látszat, ami csal. A közbeszólás nem más, mint lázadás; egyetlen célja az, hogy az ember kiszabadítsa saját magát a másik ember szájának, szavainak megbilincselő és láthatatlan rabságából. Majd hogy ezek után azzal a bizonyos mondatrésszel, megszállja és lerohanja a másik ember fülét. Így van ez, mert az ember egész élete nem egyéb, mint harc. Harc, ádáz küzdelem, hogy saját magunkról meséljünk, hogy megismerjenek minket. Ám Jaromil hízelgő népszerűségének titka abban az egyetlen dologban rejlik, hogy nem akar mindenáron avagy bármi áron sajátmagáról beszélni. Kézfeltartva, ellenkezés nélkül, ha úgy tetszik minden csatározás nélkül, (sőt! mosolyogva) fogadja ezt a hódító sereget; (kapitulál). És még valami, Jaromil soha sem mondja azt: …igen, igen, ez nálam is így van, és én…

Még valamit el kell mesélnem Jaromilról. Képzeljük el őt lakásában. Külvárosi peremvidék, szinte. Téglaépítésű ház, csendes zöldövezet, harmadik emelet. Munka után fáradtan hazaér, s a csend fogadja és hatvan négyzetméternyi akusztikus tér. Senki nem beszél hozzá. S a csend hallatán, mintha sokéves álomból ébredne fel: ürességet érez. Olyan ürességet, melyen feloldhatatlan pecsétként ott viaszlik a némaság.

Most ugorjunk vissza térben, és előre az időben munkahelyéhez, ehhez a szavaktól nyüzsgő-hemzsegő helyhez. Már a huszonegyedik nap telt el azóta, hogy ott járt volna. Reggelente ugyanúgy felöltözött, ugyanúgy megitta szokásos egy evőkanálnyi instant kávéját, melyet cukor helyett rendszerint hársfamézzel ízesít meg, és ugyanúgy útnak indult, mint annak előtte. De ez idő alatt szokásától eltérően másfele vette az irányt. Továbbképzésen volt. Ezt a tanfolyamot úgy fogta fel, mint leckét, hogy még jobban tudjon hallgatni! Kollégái már alig várták hogy visszatérjen, hisz ők is előszeretettel mondogatták neki: …igen, igen, ez nálam is így van, és én…

A harmadik hét elteltével, (ezen a fagyos reggelen, a várva várt napon) Jaromil vastag, narancssárga borítójú könyvvel érkezett meg a bankfiókba. Cipője alatt úgy ropogott a hó, hogy nem lehetett biztosan tudni, a friss szűz hó, vagy az úgy könyv lapjai adják-e ki ezt a hangot aminek lapjai ujjai között forogtak. Kedvenc kolléganője, aki nagy odaadással bújja a könyveket, amiket Jaromil kedvtelésből magával hord, és akinek mosolya mindig csak addig széles, míg a borítón felfedezhető képeket kielemzi nemes egyszerűségükben, már a pultja mögött található székek egyikében várta. Legnagyobb sajnálatára, a ma reggeli könyvön mindössze egy függőleges vonal és egy szó állott: Naplók. A szemetverő csalódottság, mély és komor függőleges ráncot rajzolt Jaromil kedvencének homloka közepére. Itt azonban meg kell említenem két fontos dolgot is.

Először is, vannak bizonyos könyvek, melyeket Jaromil korábbi tapasztalatai alapján úgy ítélt meg, nem útikönyvek. (Azaz nem alkalmasak arra, hogy munkába menet azokat olvassa.) Itt van Nietschze, és A Vidám Tudomány. Nietschze, a valóság pontatlansága és az elképzelhetetlen hozzávetőlegessége közötti szűk résen támad. Mondandója annyira tiszta és társadalomelemző elmélete oly sugárzóan ösztökélő, hogy az utca emberének udvariatlan, reggeli tettei egy zsúfolt metrójáraton, Jaromilt arról győznék meg, hogy ne hallgasson, ne hagyja hogy fülét és hallójáratait tovább ostromolják durva és keresetlen szavak. Továbbá, hogy az ember azaz az emberiség sosem változik meg, s ezzel könnyedén ama tényre világít rá a maga obszcén gondolatmenetével, hogy a tömeggyilkosság az egyetlen megoldás (a megváltás, a kiút) a világ elnémításához. De sokkal inkább éreznénk azt az üres csendet most mi is. Ugye?

Másodszor, viszont ott van Vonnegut. Kurt Vonnegut teljesen más! Bár Jaromil kolléganője mindössze egy könyvet látott tőle, (Ördögcsapda) rendkívül nagy tisztelettel viseltetett a mindezidáig ismeretlen világklasszis előtt, aki a Vonne folyóról kapta nevét. Igen, látott és nem olvasott, hisz kíváncsisága, mint már említettem minden alkalommal kimerült a borítón ékeskedő képek értelmezésében. Azonban ennek a könyvnek szinte minden lapját úgy borítják Kurt bácsi saját kezű rajzai, mint valami pecsét, s ez a könyv munkatársa szemében így felértékelődött. A rajzokból ugyanis, (katonák, tankok, bombák, világmegváltó és a demagógiára nyelvet öltő, sőt kompromittáló grafitikkal teli firkálmányok) süt a humanizmus. Vonnegutnál a pornográfia – géprajz, az erőszak – szeretkezés és a bűn – gyerekjáték. Így érthető miért is válhatott az Ördögcsapda ily kedves olvasmánnyá, ami mellesleg bársonyos humorral is van palástolva. Azonban ez is az a fajta könyv, amit Jaromil szintén csak egyszer vitt magával. A képek révén szintén sok utas nézett bele kérdés és engedély nélkül a tartalmába azon a reggelen, mikor ráébredt: ez a nép pontosan olyan, mint a Mózest követők a sivatagban, akiket még Vonnegut humanizmusa is képtelen megmenteni; s a metróvezető és Mózes között, az ezt követő pillanatban titokzatos hasonlóságot érzett. De volt itt még valami, ami ennél is jobban megrémisztette. Kevesen tudják, de Mózes saját népét, az emberséges humanizmusának köszönhetően vezette a pusztába. Voltak ugyanis olyanok, akik képtelenek voltak új életet kezdeni; elfelejtették mit jelent élni, hogy mi a remény, felszabadítva is magukon viselték rabszolgasorsuk béklyóit, és éppen ezért tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak akár egy város, egy állam vagy ország megalapítására. Jaromil emlékezetének jelzőrendszere riasztott, s Nietschze szavait juttatták eszébe:

„Mit jelent élni? – Élni – azt jelenti: szakadatlanul eltaszítani magunktól mindazt, ami haldoklik, élni – azt jelenti: kegyetlennek és kérlelhetetlennek lenni minden ellen, ami csak gyönge és régi van bennünk és nemcsak bennünk. Élni – tehát azt jelenti: nem szánni a haldoklót, a nyomorultat, az elaggottat? Szakadatlanul gyilkosnak lenni? – És az öreg Mózes mégis így szólt: Ne ölj!”

Ez volt az a pillanat, (az utolsó mondat, „És az öreg Mózes mégis így szólt: Ne ölj!”) amikor Jaromil úgy érezte, Nietschze hamis igazságosságának vonatán száguld, amelyet minden bizonnyal Mózes vezet, és csak száguld, siklik a kegyetlen, humánus halál, az elmúlás szakadékába! Közben hallja, ahogy Nietschze nevet és azt mondja: …igen, igen, ez nálam is így van, és én…

Ezek után még két dolog vált világossá számára: soha de soha többet nem utazik metrón, és a fent említett szerzőktől a budapesti közlekedési vállalat egyik járatán sem fog olvasni egyetlen könyvet sem!

De ez a bizonyos januári reggel nem volt ilyen kegyetlen. Sőt mindenek felett vidám volt; a Naplók című mű, meghajazta a kora reggel sötét árnyakkal teli óráit is. S mikor a harmadik hét is eltelt azóta, hogy Jaromil legutoljára dolgozni ment volna, ezzel a könyvvel a hóna alatt toppant be munkahelyére. Mint már említettem, kolléganője, (akinek nevét, akár a történet legelején szóbahozott három főszereplő eddigi kilétét, csakúgy, mint a Naplók szerzőjének nevét, a titokzatosság és az ismeretlenség homálya fedi) a szék karfájára feltett lábakkal várta.

A könyv nagyot puffant az asztalon, mint a dugó, amit a borospalack lő ki. M. szemeiben, mert hogy így hívják, láttam a vágyat, hogy rávesse magát, s hogy egyetlen öleléssel a magáévá tegye az elviselhetetlenül egyszerű, függőleges vonallal ellátott narancssárga fedelű irományt. A könyv beszédes vastagsága és silány ábrázata közötti ellentmondásban vélte felfedezni a tartalom lényegét, a sorok mélyén rejtőző kincset, az aranyrögöt, a gyémántot! Rá akart ugrani, és ki akarta ragadni magának ezt a kincset, magába akarta fogadni! De Jaromil két meredő rémült szem fogságában találta magát. Rémült szemek, rémült arcban. Minél rémültebbé váltak azok a szemek, annál hevesebb lett benne a késztetés és annál inkább érlelődött benne a kérdés: (Na! Mi az?)

Ahogy a dugó a palackét, a válasz is oly sebesen hagyta el M. száját: Ki írta? S közben a könyvben rejlő egyszerűségbe zuhant, a várt válasz pedig csak kétségbeesett igyekezet volt, hogy belekapaszkodhasson valamibe zuhanás közben.

Kafka! Felelte Jaromil, s ez a felelet csak lökés volt, hogy M. egyre csak zuhanjon, még mélyebbre, még tovább, (a tudatlanság mély szakadékába) oda, ahol Kafka és Jaromil, Vonnegut és Nietzsche szörnyű nevetése hangzik, és harsogásukkal elfedik M. minden szavát. Egy szót mégis kivéve: Franz…!? (fonetikusan ejtve: franc)

Igen! Franz… (fonetikusan ejtve: franc!) …Kafka! ( És Jaromil nevetett.)

M. is nevetett. (Pontosan ilyen nevetés hallatszott pár nappal később is, mikor M.-et elbocsátották, mert nevetésre csak azok a dolgok késztetik az embert, amelyek hirtelen elveszítik értelmüket, és ezzel azt a nekik rendelt tudatosságot is, amely a világ jelenségeinek fergeteges forgatagában megilletné őket.) A nevetés visszhangzott, aztán kényszerű némaságba burkolózva elült; pontosan úgy, mint mikor Szent Miklós száll alá, hogy lecsendesítse a vihart.