Zaj. Mi ez? Villamos; lassú, zörgő-zötyögő, síneken robogó budapesti villamos. Jaromil utazik rajta. A belváros felé tart, sötét ruhát visel, nyakkendőt és téli kabátot…
Abba a szerencsés helyzetbe került, hogy az ablak melletti széken foglalhatott helyet, onnan nézhette a kitárulkozó képeslap-Budapestet. Saját tükörképében vonult fel a város, a templomok, a szobrok, az utcák, a terek. Jaromil tudta milyen nyomasztó érzés is, az életet tükörházában élni.
Mikor a távolban egy olyan épület körvonalai bukkantak fel, amik mozija üvegvásznán teljesen lefedték arcának egészét, a ház kontúrja egybemosódott tükröződő önarcképének vonásaival, s ezen az optikai lencsén keresztül, belenézett emlékektől hemzsegő fiatalságának feneketlen mélységébe, a város történelmének emléke és saját életének emlékképei egybemosódtak.
Mély szakadék volt ez, s ahogy megrohanták az emlékek, hol nevetni, hol sírni támadt kedve. „Sírni a nevetéstől!” – gondolta, az lenne a legszebb, igen, a sírós nevetés. Mosolygott, és mosolyogva indult el a szép emlékek, a jelentől érintetlenül maradt sivatagába.
Jaromil lelkében úgy terjedt ez a sivatag, az emlékek képe, mint a daganat, ami ellen nem tehet semmit, percről percre, pillanatról pillanatra. Úgy vágyódott a gimnáziumi évek után, mint egy testvér után. Andorhoz igyekezett, régi barátjához, néha felsejlett az ő arcképe is, mikor olyan helyszíneket hagyott el, ahol egykoron gimnazistaként megfordultak. Egy húsz év körüli, széles mosolyú fiatal gyerek mosolygott vissza rá.
Budapest életének emlékezete, maga az emberiség emlékezete, azé az emberiségé, amely elvesztette kontinuitását magával az emberiséggel, sok mindent tud, és sok mindenre emlékszik mégis. Jaromil olyan városban lakik, amit Budapestnek hívnak, olyan városban, ahol az utcáknak, a tereknek nincs nevük, amiket egyszer csak nem ugyanúgy hívnak mint tegnap. A név nem más, mint kontinuitás a múlttal, s a terek, az utcák, az emberek, akiknek nincs nevük, nincs múltjuk, névtelen emberek. Azt tartják, Budapest a szépség városa, barokk templomok pompájával, kiolthatatlan fényeivel árasztja el a járókelőket. Sok száz és ezer kőszent, (most a Molnár utca, Duna felöli oldalán) melyek úton-útfélen lesik, követik az embert és Jaromilt is.
Hipnotizálnak, fenyegetnek, mint a megszállók dühödt seregei, akik már ezerkilencszáz évvel ezelőtt törtek be ide; avarok, rómaiak, germán törzsek, szlávok, aztán törökök és osztrákok, majd jöttek az oroszok, hogy kitépjék a nép lelkéből a hitüket és nyelvüket. Budapest fényes, de néma város. A teret, ami most Jaromil elé tárult Ferenciek terének hívják. Ez most van. Mikor általános iskolás volt, Felszabadulás térnek hívták, akkor az orosz ideológia szelleme és a szocializmus tartotta megszállva Budapestet. A lemenő nap sugarai beragyogták a tér mellett húzódó utat, amit most Rákóczi útnak hívnak. De mindaz, amit most látott, és egykoron látott, ugyanabban az utcában ugyanazon a téren történt. Csak éppen nevüket változtatták meg folyvást, hogy megfosszák az emlékezettől.
Boldog kétségbeesés lett úrrá Jaromilon, és még boldogabb volt, hogy ebben az érzésben hirtelen és váratlanul visszatért lelkébe a tovatűnt múlt egy darabkája. Felelevenedett benne minden, rádöbbent, keresnie kell ezt az érzést. Csak most értette meg: Az emlékezni akaró embernek nem szabad egyhelyben ülve várnia, hogy az emlékek maguktól jöjjenek. Mert azok már réges-régen szétrebbennek az egész világba. Jaromil tudta, helyről-helyre kell járnia, hogy megtalálja és kicsalja a múlt rejtekéből őket.
Telve a vágytól, pattant le a kettes villamosról a Vigadónál, s gyalogolt végig a korzón a Jászai Mari térig, mintha a kilencvenes évek elejét taposná. Megérkezett. A környék mit sem változott. Talán van abban valami varázslatos, hogy ezt az utcát, a Falk Miksa utcát, épp a régiségkereskedők vették birtokukba, megőrizve a múlt sok-sok pillanatát.
De Barátja megváltozott, tömör szakállat viselt, mint Kossuth, ám mikor találkoztak mosolyát az sem rejthette el. Volt még más is, amin Jaromil szeme megütközött, a nadrágot összefogó öv felett gömbölyű pocak kerekedett, olyan, mint egy kis méretű hordó. Úgy tetszett, mintha a gótikus festmények egy alakja lépett volna ki, egyenesen Fouget vásznáról.
Karosszékbe telepedtek egy régi épület földszinti szobájában, ahol Jaromil barátja lakott, és bort iszogattak. A ház régen egy gazdag családé volt a húszas években, de az elpolgárosodás hajnalán, az állam elorrozta, s felosztotta a nép gyermekei között. Így jutottak ehhez a remek és kedélyes lakáshoz.
Italozás közben felidézték a múltat, a sok együtt elkövetett gyermekcsínyt, amit nagy valószínűséggel nem kellett volna elkövetniük: Emlékszel? – kérdezte Jaromil – Krisztián mindig sokat nevetett rajtunk. Krisztián Andor bátyja volt, akit hosszú és embert próbáló küzdelmek végén, elragadott a halál; mindössze harminckét éves volt, s ennek már több mint hat éve. Hogyne emlékeznék! – s Andor kijelentése úgy simogatta Jaromil fülét, akár a melankolikus boldogság kék selyme. Jaromil a szemébe nézett, hallgatta őt. Aztán barátja kijelentette, hogy amit Jaromil emlékezésnek nevez, az nem más, mint a feledés elbűvölt szemlélése. Fejcsóválás volt a felelet.
De miért akar Andor a feledésbe merülni? Látni, ahogy szeme a semmibe mered. Igen, a semmibe, de ez a visszatekintés mégis olyan súlyos. Nem az emlékektől, hanem a szemrehányásoktól. Jaromil pontosan tudta, hogy mi nyomja egykori legjobb barátja szívét. Egyszer csak megszólal: - Adj tanácsot. Hogyan feledhetném el a feledést, ha felejteni akarok?
Andor, te sosem vágyódtál a könnyűségre? Olyan helyre, ahol a dolgok olyan könnyűek, mint egy szellő, ahol a dolgok a súlytalanság állapotában megszabadulnak minden szemrehányástól, a saját magadnak tett szemrehányásoktól? Igen, dehogynem – mondta ábrándosan. – Ez az a hely az, az otthonom. Tudod, olyan, mint egy álom, igazi mese.
Hosszasan néztek egymás szemébe, kortyolták a bort, lesték egymás gondolatait. És te? Te megtaláltad az otthonodat? – kérdezte egyszer csak Andor. Jaromil egy kortynyi borát bámulta. Szemei összeszűkültek: – Igen – felelte. Tudod jól hogy nem érem be ennyivel. Na mesélj, addig töltök még.
Jaromil rákezdett, mesélt, de beszéde korántsem úgy hangzott, mintha az csak az emlékek elbűvölt szemlélése lett volna. Visszaugrottak az időben, oda, amikor még nyár volt, mikor Jaromil televíziójának ezüstös fénye egy férfit és egy nőt világított meg. A tévében egy kasszasiker film játszódott. A gettómilliomos. Igen barátom, pontosan az történt, mint minden egyes alkalommal a képzeletemben…
Jaromil rákényszerítette magát, hogy odamenjen a nőhöz, feladva minden és utolsó menedékét, hogy ezzel bizonyítsa magának és neki is hozzáférhetőségét. Soha nem érezte magát még ilyen vakmerőnek és elszántnak. A televízió előtt ültek, megitták a borukat és az asztalra tették poharaikat. Aztán Jaromil kedvese a filmet akarta tovább nézni, de ő nem hagyta, megölelte. Védekezésnek jelét sem tapasztalta, s ez az odaadás, megmámorosította őt. A nő szája elgörbült, mosolygott. Homloka összeráncolódott, és arca eltorzult az érintés eksztázisától. Ez az eltorzult arc, végtelen izgalomba hozta őt. Az a néhány nő, akiket eddigi élete folyamán megismert, sohasem reagált különösképpen az érintésére. Azok csak levetkőztek, és szeretkezni akartak vele. Ez az eltorzultság azt juttatta eszébe, hogy minden korábbi arc szinte sima volt a közönyösségtől. A nő arcának minden mozzanata olyan jelentőséggel telítette Jaromil ölelését, amiről eddig még nem is álmodott. Vad szenvedéllyel szabadította meg a nőt fürdőköntösétől.
Már harminc éve várt életének erre a jelenetére, ami eddig csak képzeletében létezett, és eme időben kitolódott helyzet, hipnotikus hatása alá került. Minden úgy történt, ahogy elképzelte. Pontosan úgy. Aztán már egészen meztelenek voltak, és Jaromil izgatottan a korántsem feltételezett izgatottságtól, megdöbbent, amikor megállapította, hogy a nő öle milyen nedves. Olyan, akár egy patak. Gyönyörű volt!
Mit jelent gyönyörűnek lenni? Öltözködése nem volt kirívó, bűbájos középszerűség jellemezte, de pont ez volt az, ami őt valóságossá és élővé tette. A plakátokon és a posztereken, a divatlapokon látható modellek, akikhez ma minden nő hasonlítani akar nem vonzóak, mert valószerűtlenek. Jaromil szerint is, csupán absztrakt utasítások megtestesítői ők, akiket kibernetikai gép szült, nem anyaméh.
A mezítelen test tehát gyönyörűséges volt, mert meg volt fosztva ruháitól, a valószerűtlenségtől, igazi ékszerdoboz, melyben lelke volt a legnagyobb kincs. A doboz kitárulkozott, s aranyló fehér fény ragyogott be mindent.
Ő, a nő, akinek mindig oly fejlett szégyenérzete volt gyönyörűsége ellenére, (s ne feledjük, szégyenérzete árnyékos kivetülése a szerelemnek) meztelenül mutatkozott. De ez a meztelenség jelentőségét veszítette, némává változott, s a testnek minden parányi részét teleírta a szerelem története. S ebben a testben most megkönnyebbülés és nyugalom rejtőzött.
Csaknem transzban, hol vadul, hol érzékien mozogtak egymáson, s közben arcukon a szeretet kiolthatatlan lángjának fénye ragyogott. A nő egyre hevesebben ölelte, magába szippantotta. Ekkor megértette, hogy a nő, meg van elégedve minden reakciójával, egyetért izgalmával, és nem fél feltárni előtte teste mélységeit, hogy ott ráleljenek az érzékenység titokzatos pontjára, amely nem akart elbújni előlük, elő akart ugrani rejtekéből.
A nő a hátán feküdt, bokáit szinte feje mögé húzta, hogy a lehető legkedvezőbb testhelyzetet vehesse fel, hogy a férfitest a lehető legnagyobb felületen érintkezzen az övével. Mellkasuk összeért, a puha női mellek, szétterültek, tökéletesen kerek formát felöltve. Érezte a finom lökéseket, annak ellenére, hogy ez a mozgás mindössze pár centi volt, érezte, ahogy a férfi mellkasa az övéhez ér, s szíve majd kiugrik. Úgy ölelkeztek, mintha testeik egybeforrottak volna. Kereste saját szívdobogását, az ütemes mozgás és férfi szívverései között, de nem találta. Saját szívére koncentrált, s ráeszmélt szíveik teljesen egy ütemre járnak, mintha egy ugyanazon óra rugói mozgatnák mindkettőjüket.
Már órák óta szeretkeztek, a férfi kitartása bámulatba ejtette. Nem csak a lökéseket érezte ülepén, de a férfi kezét is, melyek simogatták, tapogatták, vizsgálták kerek formáját. A kéz-szemek le voltak nyűgözve, nem tudtak szabadulni a látványtól. Ez annyira izgalomba hozta, hogy elkezdett mélyen lélegezni. Együtt lélegeztek; még egy dolog, amiben hasonlítottak egymáshoz, amiben teljes mértékben egyeztek.
Szeretkezés közben Jaromil nem a nemiségre gondolt, mindkettőjük fejében teljesen más gondolatok jártak. Láthatatlan varázsceruza húzott vonalat, előbb egy függőlegest, aztán annak alsó szárától egy vízszintest. Mikor a két vonal egyforma hosszúra nőtt a képzeletbeli papírlapjaikon, ismét egy függőleges következett. Az így keletkezett nyitott dobozt, egy háromszög alakú tető borította. A rajzon egy ház volt, melyre hamar egy ablak is került…
(A ház, életének és titkos gondolatainak központja. Az ablakában virágok nyílnak. Jaromil belülről nézi a virágokat. Valaki kívülről nézni, a két tekintet találkozik, és a teret valami fojtott érzékiség tölti meg, ami valami régen elfeledett emléket elevenít fel…
Ablaka kitárul – és valaki végtelenül szép mosollyal néz rá.)
Hirtelen kinyitották szemüket, mintha csak a ház ablaka tárult volna ki, s saját magukat látták meg könnytől elázott retinájuk tükrében. (Ahogy a tekintetük megtelt mennyei szelídséggel, az egy csoda volt!) Részévé tették egymást, saját belső világuknak, annak a lenyűgöző világnak, ami eddig csupán saját vérükből, saját gondolataikból, saját elképzeléseikből táplálkozott, és épült föl, akár maga a ház.
Nem bírták levenni szemüket egymásról, egyszerre csak feloldódtak egymás tekintetében, testbeszédük elveszítette fonalát, ami amúgy is az építészet bőbeszédű forrása volt. Befogadták egymást vérük, gondolataik és érzésviláguk egész egyetemébe, sóhajaik egyre súlyosabbá váltak, szívverésük, áramlásuk teljesen egy, s szinte most is hallani, két pillanatra ki is marad; pabamm-pabamm - … -… - pabamm-pabamm!
Behunyták szemüket és érezték, hogy testük együtt ring, mintha bölcsőben feküdnének. Enyhe, erősödő különös gyönyörérzet fogta el őket. Érezték hogy a gyönyörtől remeg a szájuk sarka. Úgy hatoltak egymás testébe, mintha egy aknán a föld belsejébe ereszkednének le, mint a fizikus az atom csodálatos zsigereibe; a kéj olyan hevesen nyilallt át testükön, mint a villámcsapás.
Jaromil elhallgatott, és a szobát csend töltötte meg, csak a hatalmas antik falióra ketyegése hallatszott, aztán már az sem. Mintha megállt volna az idő. Értem. Tehát te a szexualitásban találtad meg az otthonod? S a kérdés sokkal inkább vádló, mint kíváncsiskodó volt.
Nem, nem barátom! Valami teljesen mást éltem meg. (Eddig szándékosan eltitkoltam valamit. Van itt még egy dolog, ami az első sorokból kimaradt. „…sötét ruhát visel, nyakkendőt és télikabátot…” Jaromil fülében apró dugók voltak, fejhallgatók, melyeken keresztül áradt ki a zene. Beethoven, Cortazar feldolgozásában. Pont ugyanezt a zenét hallotta szeretkezés közben is, és úgy merült el a hazatérésben, mint Beethoven a tizenhat ütemben.)
Majd így folytatta (és a zene jelentőségteljessége, itt mutatkozik meg): Tudod az élet olyan, mint a zene, akár egy szimfónia. Az élet egy muzikális eposz barátom. Leginkább olyan úthoz hasonlít, ami a világ külső végtelenén át vezet, egyik dologtól a másikig. És az ember élete telítve van variációkkal, ami szintúgy olyan, mint egy út. Ám ez az út, az előzővel ellentétben nem a külső végtelenen vezet. Tudod ez pontosan olyan, mint az az elmélet, mely szerint az ember a végtelenül nagy, és a végtelenül kicsi szakadéka között él. És tudod, a variációk útja, a belső sokféleség végtelenébe vezet. Ez, minden dologban jelen van. Ez az új út, a hazafelé vezető út, érted? Ami nem más, mint a maximális összpontosulás formája. Ez teszi lehetővé az emberek számára, hogy a lényegre törjenek, hogy előre haladjanak. A másik út, ami nem az e fajta zenei eposz útja, kevésbé csodálatos, mert mi, az emberek, egy-egy variációval, ahogy tette ezt Beethoven, Cortazar, Paganini, eltávolodunk az eredeti célunktól, ami pedig az utolsó variációig vezet. Az ilyesfajta út pedig, semmivel sem hasonlít jobban a legelső úthoz, a hazafelé vezető úthoz, mint bármely tárgy, a maga mikroszkóp alatt látható képéhez. Tudod az ember tisztában van azzal, hogy képtelen átkarolni a mindenséget annak valamennyi csillagával. És így, sokkal tűrhetetlenebbnek érezzük, hogy azt a bizonyos másik végtelent is elszalasztjuk. Azt a közeli végtelent, amely csupán karnyújtásnyira van. Az ember, ha a második utat választja, elszalasztja saját zenei eposzát, élete művét, mert a tökéletességért a mélységekbe kell hatolni. Pontosan úgy, mint azon az estén, amiről meséltem neked. És ez barátom maga a végtelen, mert sohasem érünk a végére. Tudod a tudatot, hogy az a bizonyos külső végtelen kicsúszott a kezünk közül, szinte magától értetődően fogadjuk el, mintha osztályrészünk lenne. De amaz, hogy elszalasztottuk a másik végtelent, olyan bűntudattal képes gyötörni az embert, amit halálunkig bűnként rovunk fel majd magunknak. Az ember a csillagok végtelenségére gondol, és nem törődik saját életének művével, és barátom semmi sem elviselhetetlenebb, mint elszalasztani egy embert, akit szeretünk, aki a hazafelé vezető út végén vár reánk.
Pár perc múlva ajtó nyílott, Napsugár érkezett haza, Andor neje. Jaromil hirtelen rosszullétet érez a dolgok iránt, amik könnyűek, a dolgok iránt, amiknek nincs súlyuk. Üreg van a gyomrában, ami éppen ennek az elviselhetetlen súlyhiánynak az egyenes következménye. Tisztában volt vele, hogy minden véglet bármikor az egyenes ellentétébe csaphat át. A könnyűség, a másodperc ezred része alatt rettenetes súllyá változott, elviselhetetlen súllyá.
A holdfényes budapesti utcán, Jaromil már haza felé tartott, s nem vágyott semmi másra csak az otthonára. Úgy vágyott otthona után, mint a hazátlan ember, egy talpalatnyi földre; a földre, mely befogad.
Abba a szerencsés helyzetbe került, hogy az ablak melletti széken foglalhatott helyet, onnan nézhette a kitárulkozó képeslap-Budapestet. Saját tükörképében vonult fel a város, a templomok, a szobrok, az utcák, a terek. Jaromil tudta milyen nyomasztó érzés is, az életet tükörházában élni.
Mikor a távolban egy olyan épület körvonalai bukkantak fel, amik mozija üvegvásznán teljesen lefedték arcának egészét, a ház kontúrja egybemosódott tükröződő önarcképének vonásaival, s ezen az optikai lencsén keresztül, belenézett emlékektől hemzsegő fiatalságának feneketlen mélységébe, a város történelmének emléke és saját életének emlékképei egybemosódtak.
Mély szakadék volt ez, s ahogy megrohanták az emlékek, hol nevetni, hol sírni támadt kedve. „Sírni a nevetéstől!” – gondolta, az lenne a legszebb, igen, a sírós nevetés. Mosolygott, és mosolyogva indult el a szép emlékek, a jelentől érintetlenül maradt sivatagába.
Jaromil lelkében úgy terjedt ez a sivatag, az emlékek képe, mint a daganat, ami ellen nem tehet semmit, percről percre, pillanatról pillanatra. Úgy vágyódott a gimnáziumi évek után, mint egy testvér után. Andorhoz igyekezett, régi barátjához, néha felsejlett az ő arcképe is, mikor olyan helyszíneket hagyott el, ahol egykoron gimnazistaként megfordultak. Egy húsz év körüli, széles mosolyú fiatal gyerek mosolygott vissza rá.
Budapest életének emlékezete, maga az emberiség emlékezete, azé az emberiségé, amely elvesztette kontinuitását magával az emberiséggel, sok mindent tud, és sok mindenre emlékszik mégis. Jaromil olyan városban lakik, amit Budapestnek hívnak, olyan városban, ahol az utcáknak, a tereknek nincs nevük, amiket egyszer csak nem ugyanúgy hívnak mint tegnap. A név nem más, mint kontinuitás a múlttal, s a terek, az utcák, az emberek, akiknek nincs nevük, nincs múltjuk, névtelen emberek. Azt tartják, Budapest a szépség városa, barokk templomok pompájával, kiolthatatlan fényeivel árasztja el a járókelőket. Sok száz és ezer kőszent, (most a Molnár utca, Duna felöli oldalán) melyek úton-útfélen lesik, követik az embert és Jaromilt is.
Hipnotizálnak, fenyegetnek, mint a megszállók dühödt seregei, akik már ezerkilencszáz évvel ezelőtt törtek be ide; avarok, rómaiak, germán törzsek, szlávok, aztán törökök és osztrákok, majd jöttek az oroszok, hogy kitépjék a nép lelkéből a hitüket és nyelvüket. Budapest fényes, de néma város. A teret, ami most Jaromil elé tárult Ferenciek terének hívják. Ez most van. Mikor általános iskolás volt, Felszabadulás térnek hívták, akkor az orosz ideológia szelleme és a szocializmus tartotta megszállva Budapestet. A lemenő nap sugarai beragyogták a tér mellett húzódó utat, amit most Rákóczi útnak hívnak. De mindaz, amit most látott, és egykoron látott, ugyanabban az utcában ugyanazon a téren történt. Csak éppen nevüket változtatták meg folyvást, hogy megfosszák az emlékezettől.
Boldog kétségbeesés lett úrrá Jaromilon, és még boldogabb volt, hogy ebben az érzésben hirtelen és váratlanul visszatért lelkébe a tovatűnt múlt egy darabkája. Felelevenedett benne minden, rádöbbent, keresnie kell ezt az érzést. Csak most értette meg: Az emlékezni akaró embernek nem szabad egyhelyben ülve várnia, hogy az emlékek maguktól jöjjenek. Mert azok már réges-régen szétrebbennek az egész világba. Jaromil tudta, helyről-helyre kell járnia, hogy megtalálja és kicsalja a múlt rejtekéből őket.
Telve a vágytól, pattant le a kettes villamosról a Vigadónál, s gyalogolt végig a korzón a Jászai Mari térig, mintha a kilencvenes évek elejét taposná. Megérkezett. A környék mit sem változott. Talán van abban valami varázslatos, hogy ezt az utcát, a Falk Miksa utcát, épp a régiségkereskedők vették birtokukba, megőrizve a múlt sok-sok pillanatát.
De Barátja megváltozott, tömör szakállat viselt, mint Kossuth, ám mikor találkoztak mosolyát az sem rejthette el. Volt még más is, amin Jaromil szeme megütközött, a nadrágot összefogó öv felett gömbölyű pocak kerekedett, olyan, mint egy kis méretű hordó. Úgy tetszett, mintha a gótikus festmények egy alakja lépett volna ki, egyenesen Fouget vásznáról.
Karosszékbe telepedtek egy régi épület földszinti szobájában, ahol Jaromil barátja lakott, és bort iszogattak. A ház régen egy gazdag családé volt a húszas években, de az elpolgárosodás hajnalán, az állam elorrozta, s felosztotta a nép gyermekei között. Így jutottak ehhez a remek és kedélyes lakáshoz.
Italozás közben felidézték a múltat, a sok együtt elkövetett gyermekcsínyt, amit nagy valószínűséggel nem kellett volna elkövetniük: Emlékszel? – kérdezte Jaromil – Krisztián mindig sokat nevetett rajtunk. Krisztián Andor bátyja volt, akit hosszú és embert próbáló küzdelmek végén, elragadott a halál; mindössze harminckét éves volt, s ennek már több mint hat éve. Hogyne emlékeznék! – s Andor kijelentése úgy simogatta Jaromil fülét, akár a melankolikus boldogság kék selyme. Jaromil a szemébe nézett, hallgatta őt. Aztán barátja kijelentette, hogy amit Jaromil emlékezésnek nevez, az nem más, mint a feledés elbűvölt szemlélése. Fejcsóválás volt a felelet.
De miért akar Andor a feledésbe merülni? Látni, ahogy szeme a semmibe mered. Igen, a semmibe, de ez a visszatekintés mégis olyan súlyos. Nem az emlékektől, hanem a szemrehányásoktól. Jaromil pontosan tudta, hogy mi nyomja egykori legjobb barátja szívét. Egyszer csak megszólal: - Adj tanácsot. Hogyan feledhetném el a feledést, ha felejteni akarok?
Andor, te sosem vágyódtál a könnyűségre? Olyan helyre, ahol a dolgok olyan könnyűek, mint egy szellő, ahol a dolgok a súlytalanság állapotában megszabadulnak minden szemrehányástól, a saját magadnak tett szemrehányásoktól? Igen, dehogynem – mondta ábrándosan. – Ez az a hely az, az otthonom. Tudod, olyan, mint egy álom, igazi mese.
Hosszasan néztek egymás szemébe, kortyolták a bort, lesték egymás gondolatait. És te? Te megtaláltad az otthonodat? – kérdezte egyszer csak Andor. Jaromil egy kortynyi borát bámulta. Szemei összeszűkültek: – Igen – felelte. Tudod jól hogy nem érem be ennyivel. Na mesélj, addig töltök még.
Jaromil rákezdett, mesélt, de beszéde korántsem úgy hangzott, mintha az csak az emlékek elbűvölt szemlélése lett volna. Visszaugrottak az időben, oda, amikor még nyár volt, mikor Jaromil televíziójának ezüstös fénye egy férfit és egy nőt világított meg. A tévében egy kasszasiker film játszódott. A gettómilliomos. Igen barátom, pontosan az történt, mint minden egyes alkalommal a képzeletemben…
Jaromil rákényszerítette magát, hogy odamenjen a nőhöz, feladva minden és utolsó menedékét, hogy ezzel bizonyítsa magának és neki is hozzáférhetőségét. Soha nem érezte magát még ilyen vakmerőnek és elszántnak. A televízió előtt ültek, megitták a borukat és az asztalra tették poharaikat. Aztán Jaromil kedvese a filmet akarta tovább nézni, de ő nem hagyta, megölelte. Védekezésnek jelét sem tapasztalta, s ez az odaadás, megmámorosította őt. A nő szája elgörbült, mosolygott. Homloka összeráncolódott, és arca eltorzult az érintés eksztázisától. Ez az eltorzult arc, végtelen izgalomba hozta őt. Az a néhány nő, akiket eddigi élete folyamán megismert, sohasem reagált különösképpen az érintésére. Azok csak levetkőztek, és szeretkezni akartak vele. Ez az eltorzultság azt juttatta eszébe, hogy minden korábbi arc szinte sima volt a közönyösségtől. A nő arcának minden mozzanata olyan jelentőséggel telítette Jaromil ölelését, amiről eddig még nem is álmodott. Vad szenvedéllyel szabadította meg a nőt fürdőköntösétől.
Már harminc éve várt életének erre a jelenetére, ami eddig csak képzeletében létezett, és eme időben kitolódott helyzet, hipnotikus hatása alá került. Minden úgy történt, ahogy elképzelte. Pontosan úgy. Aztán már egészen meztelenek voltak, és Jaromil izgatottan a korántsem feltételezett izgatottságtól, megdöbbent, amikor megállapította, hogy a nő öle milyen nedves. Olyan, akár egy patak. Gyönyörű volt!
Mit jelent gyönyörűnek lenni? Öltözködése nem volt kirívó, bűbájos középszerűség jellemezte, de pont ez volt az, ami őt valóságossá és élővé tette. A plakátokon és a posztereken, a divatlapokon látható modellek, akikhez ma minden nő hasonlítani akar nem vonzóak, mert valószerűtlenek. Jaromil szerint is, csupán absztrakt utasítások megtestesítői ők, akiket kibernetikai gép szült, nem anyaméh.
A mezítelen test tehát gyönyörűséges volt, mert meg volt fosztva ruháitól, a valószerűtlenségtől, igazi ékszerdoboz, melyben lelke volt a legnagyobb kincs. A doboz kitárulkozott, s aranyló fehér fény ragyogott be mindent.
Ő, a nő, akinek mindig oly fejlett szégyenérzete volt gyönyörűsége ellenére, (s ne feledjük, szégyenérzete árnyékos kivetülése a szerelemnek) meztelenül mutatkozott. De ez a meztelenség jelentőségét veszítette, némává változott, s a testnek minden parányi részét teleírta a szerelem története. S ebben a testben most megkönnyebbülés és nyugalom rejtőzött.
Csaknem transzban, hol vadul, hol érzékien mozogtak egymáson, s közben arcukon a szeretet kiolthatatlan lángjának fénye ragyogott. A nő egyre hevesebben ölelte, magába szippantotta. Ekkor megértette, hogy a nő, meg van elégedve minden reakciójával, egyetért izgalmával, és nem fél feltárni előtte teste mélységeit, hogy ott ráleljenek az érzékenység titokzatos pontjára, amely nem akart elbújni előlük, elő akart ugrani rejtekéből.
A nő a hátán feküdt, bokáit szinte feje mögé húzta, hogy a lehető legkedvezőbb testhelyzetet vehesse fel, hogy a férfitest a lehető legnagyobb felületen érintkezzen az övével. Mellkasuk összeért, a puha női mellek, szétterültek, tökéletesen kerek formát felöltve. Érezte a finom lökéseket, annak ellenére, hogy ez a mozgás mindössze pár centi volt, érezte, ahogy a férfi mellkasa az övéhez ér, s szíve majd kiugrik. Úgy ölelkeztek, mintha testeik egybeforrottak volna. Kereste saját szívdobogását, az ütemes mozgás és férfi szívverései között, de nem találta. Saját szívére koncentrált, s ráeszmélt szíveik teljesen egy ütemre járnak, mintha egy ugyanazon óra rugói mozgatnák mindkettőjüket.
Már órák óta szeretkeztek, a férfi kitartása bámulatba ejtette. Nem csak a lökéseket érezte ülepén, de a férfi kezét is, melyek simogatták, tapogatták, vizsgálták kerek formáját. A kéz-szemek le voltak nyűgözve, nem tudtak szabadulni a látványtól. Ez annyira izgalomba hozta, hogy elkezdett mélyen lélegezni. Együtt lélegeztek; még egy dolog, amiben hasonlítottak egymáshoz, amiben teljes mértékben egyeztek.
Szeretkezés közben Jaromil nem a nemiségre gondolt, mindkettőjük fejében teljesen más gondolatok jártak. Láthatatlan varázsceruza húzott vonalat, előbb egy függőlegest, aztán annak alsó szárától egy vízszintest. Mikor a két vonal egyforma hosszúra nőtt a képzeletbeli papírlapjaikon, ismét egy függőleges következett. Az így keletkezett nyitott dobozt, egy háromszög alakú tető borította. A rajzon egy ház volt, melyre hamar egy ablak is került…
(A ház, életének és titkos gondolatainak központja. Az ablakában virágok nyílnak. Jaromil belülről nézi a virágokat. Valaki kívülről nézni, a két tekintet találkozik, és a teret valami fojtott érzékiség tölti meg, ami valami régen elfeledett emléket elevenít fel…
Ablaka kitárul – és valaki végtelenül szép mosollyal néz rá.)
Hirtelen kinyitották szemüket, mintha csak a ház ablaka tárult volna ki, s saját magukat látták meg könnytől elázott retinájuk tükrében. (Ahogy a tekintetük megtelt mennyei szelídséggel, az egy csoda volt!) Részévé tették egymást, saját belső világuknak, annak a lenyűgöző világnak, ami eddig csupán saját vérükből, saját gondolataikból, saját elképzeléseikből táplálkozott, és épült föl, akár maga a ház.
Nem bírták levenni szemüket egymásról, egyszerre csak feloldódtak egymás tekintetében, testbeszédük elveszítette fonalát, ami amúgy is az építészet bőbeszédű forrása volt. Befogadták egymást vérük, gondolataik és érzésviláguk egész egyetemébe, sóhajaik egyre súlyosabbá váltak, szívverésük, áramlásuk teljesen egy, s szinte most is hallani, két pillanatra ki is marad; pabamm-pabamm - … -… - pabamm-pabamm!
Behunyták szemüket és érezték, hogy testük együtt ring, mintha bölcsőben feküdnének. Enyhe, erősödő különös gyönyörérzet fogta el őket. Érezték hogy a gyönyörtől remeg a szájuk sarka. Úgy hatoltak egymás testébe, mintha egy aknán a föld belsejébe ereszkednének le, mint a fizikus az atom csodálatos zsigereibe; a kéj olyan hevesen nyilallt át testükön, mint a villámcsapás.
Jaromil elhallgatott, és a szobát csend töltötte meg, csak a hatalmas antik falióra ketyegése hallatszott, aztán már az sem. Mintha megállt volna az idő. Értem. Tehát te a szexualitásban találtad meg az otthonod? S a kérdés sokkal inkább vádló, mint kíváncsiskodó volt.
Nem, nem barátom! Valami teljesen mást éltem meg. (Eddig szándékosan eltitkoltam valamit. Van itt még egy dolog, ami az első sorokból kimaradt. „…sötét ruhát visel, nyakkendőt és télikabátot…” Jaromil fülében apró dugók voltak, fejhallgatók, melyeken keresztül áradt ki a zene. Beethoven, Cortazar feldolgozásában. Pont ugyanezt a zenét hallotta szeretkezés közben is, és úgy merült el a hazatérésben, mint Beethoven a tizenhat ütemben.)
Majd így folytatta (és a zene jelentőségteljessége, itt mutatkozik meg): Tudod az élet olyan, mint a zene, akár egy szimfónia. Az élet egy muzikális eposz barátom. Leginkább olyan úthoz hasonlít, ami a világ külső végtelenén át vezet, egyik dologtól a másikig. És az ember élete telítve van variációkkal, ami szintúgy olyan, mint egy út. Ám ez az út, az előzővel ellentétben nem a külső végtelenen vezet. Tudod ez pontosan olyan, mint az az elmélet, mely szerint az ember a végtelenül nagy, és a végtelenül kicsi szakadéka között él. És tudod, a variációk útja, a belső sokféleség végtelenébe vezet. Ez, minden dologban jelen van. Ez az új út, a hazafelé vezető út, érted? Ami nem más, mint a maximális összpontosulás formája. Ez teszi lehetővé az emberek számára, hogy a lényegre törjenek, hogy előre haladjanak. A másik út, ami nem az e fajta zenei eposz útja, kevésbé csodálatos, mert mi, az emberek, egy-egy variációval, ahogy tette ezt Beethoven, Cortazar, Paganini, eltávolodunk az eredeti célunktól, ami pedig az utolsó variációig vezet. Az ilyesfajta út pedig, semmivel sem hasonlít jobban a legelső úthoz, a hazafelé vezető úthoz, mint bármely tárgy, a maga mikroszkóp alatt látható képéhez. Tudod az ember tisztában van azzal, hogy képtelen átkarolni a mindenséget annak valamennyi csillagával. És így, sokkal tűrhetetlenebbnek érezzük, hogy azt a bizonyos másik végtelent is elszalasztjuk. Azt a közeli végtelent, amely csupán karnyújtásnyira van. Az ember, ha a második utat választja, elszalasztja saját zenei eposzát, élete művét, mert a tökéletességért a mélységekbe kell hatolni. Pontosan úgy, mint azon az estén, amiről meséltem neked. És ez barátom maga a végtelen, mert sohasem érünk a végére. Tudod a tudatot, hogy az a bizonyos külső végtelen kicsúszott a kezünk közül, szinte magától értetődően fogadjuk el, mintha osztályrészünk lenne. De amaz, hogy elszalasztottuk a másik végtelent, olyan bűntudattal képes gyötörni az embert, amit halálunkig bűnként rovunk fel majd magunknak. Az ember a csillagok végtelenségére gondol, és nem törődik saját életének művével, és barátom semmi sem elviselhetetlenebb, mint elszalasztani egy embert, akit szeretünk, aki a hazafelé vezető út végén vár reánk.
Pár perc múlva ajtó nyílott, Napsugár érkezett haza, Andor neje. Jaromil hirtelen rosszullétet érez a dolgok iránt, amik könnyűek, a dolgok iránt, amiknek nincs súlyuk. Üreg van a gyomrában, ami éppen ennek az elviselhetetlen súlyhiánynak az egyenes következménye. Tisztában volt vele, hogy minden véglet bármikor az egyenes ellentétébe csaphat át. A könnyűség, a másodperc ezred része alatt rettenetes súllyá változott, elviselhetetlen súllyá.
A holdfényes budapesti utcán, Jaromil már haza felé tartott, s nem vágyott semmi másra csak az otthonára. Úgy vágyott otthona után, mint a hazátlan ember, egy talpalatnyi földre; a földre, mely befogad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése