Az Aranygyűrű

Miért képzeli Jaromil azt, hogy aranygyűrű volt a szájában? Nem tehet róla, így érzi, és így látom őt magam előtt én is, és egyszerre csak ez a mondat jut eszembe: „Halk, tiszta, fémes hang, mint amikor aranygyűrű hull ezüstserpenyőbe”

Mikor Thomas Mann még rendkívül fiatal volt, írt egy naivan elragadó elbeszélést a halálról. Abban az elbeszélésben a halál gyönyörűségesen szép, mint ahogy szép mindazok képzeletében, akik álmodnak róla, mikor még nagyon fiatalok, és a halál számukra még csak valószerűtlen és varázslatos, idegen illúzió, mint a messzeségek kékes hangja.

Van egy történet, melyben egy halálosan beteg fiatalember vonatra ül, aztán kiszáll egy ismeretlen állomáson, bemegy a városba, amelynek még nevét sem ismeri, és szobát bérel holmiféle ismeretlen házban egy vénasszonynál, akinek a homlokát sömör borítja.

Nem áll szándékomban elmesélni mi játszódott le a bérelt lakásban, mindössze egy jelentéktelen eseményt szeretnék felidézni. Amikor a beteg fiatalember végigment a szobán, „úgy tetszett neki, hogy léptei kopogása között, a falon túlról, a ház egyéb helységeiből valami hangot hall, halk, tiszta, fémes hangot”. De lehet hogy csak képzelődött. „Mint mikor aranygyűrű hull ezüstserpenyőbe, gondolta…”

Ennek az akusztikai eseménynek nincs az elbeszélésben sem folytatása, sem magyarázata. Se eleje, se vége. Tisztán a cselekmény szempontjából minden következmény nélkül el is maradhatott volna. De az a hang, egyszerűen megszólalt. Minden ok nélkül. Csak úgy.

Úgy vélem, Thomas Mann azért szólaltatta meg azt a „halk, tiszta, fémes hangot” hogy csend kövesse. Arra kellett neki (és Jaromilnak is arra kellett) a csend, hogy hallani lehessen a szépséget, mert a halál, amelyről mesélt, meseszép volt, halálszépség volt. És a szépségnek, hogy minden síkon érzékelhető legyen, szüksége van a csend egy bizonyos fokára, melynek mércéje „az ezüstserpenyőbe hulló aranygyűrű hangja”.

Igen, tudom, senki sem tudja miről beszélek. Senki, mert mindenki azt hiszi, a szépség már elenyészett, eltűnt a lárma felszíne alatt, melyben oly szakadatlanul élünk. De Jaromil tudja jól, ő nem hallja az autók lármáját, a zene lármáját, az emberek lármáját, a betűk lármáját, a jelen kor bábeli zűrzavarát. Nem hagyja, hogy a szépség elsüllyedjen, mint Pompeii lakói, az Etna szürke selyemtakarója alatt.

Jaromil ezt a csendet akarja testével és testében megóvni. Félti ezt a csendhangoló aranygyűrűt, a halál helyett váratlan békével ajándékozza meg.

Jaromil pontosan emlékszik a percre, mikor ezt a békét legeslegelőször érezte életében.