Fakó álom

Reggel volt, komor, sötét reggel, olyan, melyben minden egyforma, nem léteznek színek az éj sötét palástja alatt, (mert amaz mint valami láthatatlan védőburok ölel mindent körbe) s a dolgokat az ember csupán tapintással vakon tudja megkülönböztetni egymástól. Zokni után tapogatóztam a vak sötétben.

De mily csalóka is a látszat! A fényre érve, vasalt fekete nadrágom szára alja és csillogó, kikent fekete cipőm közti résen, bokamagasságban világosszürke zokni villant ki. Fura dolog, hogy egy ilyen közömbös szín, mint a szürke, ami leginkább arról ismeretes, hogy képes átlényegülni bármivé, akármivé, bármilyen alak is párosul a színhez, képes beleolvadni a környezetébe, és észrevétlen maradni, akár egy kaméleon, mire nem képes. Azonban a banális igazság az, hogy brutálisan érzéki villanásra is képes.

De mit akar ez a villanás jelezni? A szürkeség, a semmitmondó, a bizonytalan, támadást intézett legfontosabb érzékszerveim ellen. Ostromot indított a szemem, az agyam és a szívem ellen. S ez a szürkeség, egyre csak beszélt, csak beszélt. Most is hallom, ahogy harsog, és szavait letaglózó agresszivitása metaforájának, zsarnoki ereje szemléjének szánja.

Hatására az absztrakció félelmetesen elbűvölő készsége bujkál bennem is, jelen van, nélkülözhetetlenül, s ez, a konkrétumok megzabolázhatatlanságát igyekszik ecsetelni. Testem felületének mindössze elenyészően kis részét fedi a szürke zokni, és még ennél is kisebb az a rész, ami a szabad szem számára láthatóvá teszi, ahol jól megfigyelhető, de lehet, hogy ez a túláradó mérsékletesség erősíti fel éppenséggel hatását. Mikor munkaasztalomhoz ülök le, s a nadrágom szára a térdhajlítás nyomán feljebb csúszik, mutatkozik csak meg villanása.

De szinte érzem, hogy anyaga nyúlik, a szövetnadrág takarásában, mint valami varázsszó hatására kitágul, és láthatatlanul egyre feljebb és feljebb mászik, halad, bekebelezve lábamat. Felfal, mint valami éhes száj, s ez a fej, csak egy egész száj, homlok és szemek, orca és halánték nélkül. Az egész zokni nem más, mint egy szörnyeteg szájürege, amely minden anatómiai tudást, bizonyosságot megvétózva vastag és rövid bélcsatornában végződik. Igen, tökéletesre fejlesztve, ilyen közelségben a felzabálás és megemésztés biológiai funkcióját nem láttam párosulni. (Jaromillal szemben csak egy hosszú nyak és egy száj imbolyog tekerőzve, hangtalanul nyitódik-záródik. Jaromil nem tudja, fenyegetik, kérlelik-e vagy figyelmeztetik-e őt, és mert semmit sem tud, határtalan szorongás fogja el.)

A bélszájú láböltő mereven les rám! Nem akarja, hogy kirívóan semmitmondó szürkesége szertefoszoljon. De én igen! Önnön tekintetével, s minden erejének igénybevételével kell megtartania falánkságát. Ám az én tekintetem nyugtalanítja, s arra készteti, hogy minél előbb, minél mohóbban bekebelezzen. A száj hatalmasra tárul, derékig beszippant, úgy hogy rendkívüli mohóságáról, embertelen falánkságáról csak a cipőmből kikandikáló pamutfoszlányok árulkodnak már csak. Elszakadt.

A mély csendet halk, tiszta, fémes hang töri meg...:

Nézz fel végre, Lásd meg végre az égnek igazát, szemének sárga bogarát,éjbe repül át…

Ki szólt? Valami hírnök? Vagy a szürkeség volt? Igen, a zokni olyan volt, mint valami hírnök, aki betéve megtanulta mondanivalóját, valami fontos közölnivalót, de szürkeség néma falánksága, vak mohósága, útközben lenyelette vele saját nyelvét. Megbűvölten néztem a szétfoszlott zoknit, szája reménytelenül néma volt. A leghalkabb hang sem jött ki rajta. A bélszáj hihetetlen gyorsasággal nyitotta és zárta állkapcsát. Mintha lázasan beszélni akarna, és túl akarná harsogni a szürkeséget, de amaz mikor célba ért volna, kivágta a nyelvét. Nincs hang, nincs szó; maradtak a hétköznappá szürkült színes álmok. Felriadtam, szemem előtt még mindig ott tátogott a zokni hatalmas, néma szája. Én, az enyémet görcsösen összeszorítottam. Aranygyűrű volt benne, (Thomas Mann aranygyűrűje) amit féltettem. Egy mondat jutott az eszembe: „Halk, tiszta, fémes hang, mint mikor aranygyűrű hull ezüstserpenyőbe.”