Hektárnyi Éden

Majdnem szemrehányást tettem Jaromilnak, mikor úgy véltem mindent elintézett, és megelégedve ült be autójába, hogy pár természetfotó elkészítése után, nyaralójából hazafelé hajtson. Elhamarkodott dolog lett volna, mert meghallottam emlékezetének jelzőrendszerét, és tökéletesen megértettem.

Jaromil tudta, hogy a történet fonalát azon a helyen kell összekötni, ahol egy héttel ezelőtt elszakadt, amikor az autóút mellett nyíló fehér virágú cseresznyefák sorát legelőször megpillantotta. Meg akart állni, hogy megcsodálja őket, de vágyának kifejezett unszolása csak most juttatta tetteit eredményre, mert az előző hétvégén kocsik hosszú sora állott mögötte, követve őt, ami egy kígyó tekerődző mozdulataira emlékeztették. Képzeletében a dombból kinövő liget, olyan volt, mint a földi Paradicsom, fehéren csillogó, a világ egy elkülönült szeglete, melytől a kígyó képe űzte el, mint Ádámot és Évát.

A történet tehát ott folytatódik, ahol legutóbb véget ért, és én úgy érzem Jaromil sokkal erőteljesebben vesz mostantól részt benne. Egy hektárnyi Éden van előtte, amely pont akkora, mint a vágya, mely arra irányul hogy érintetlenségében meghódítsa azt. A mellkasa dagadozott minden eddiginél jobban, és az ami ily gyönyörteljesen dagasztotta mellkasát nem volt más, mint a boldogság felfedezése, (a meglelt boldogságé) a pompás és erőt adó boldogság.

Egyedül volt az úton, és lassan hajtott, a rádió kellemes reneszánsz zene foszlányait árasztotta magából. Ha most segítségül hívnám emlékezetem naplóját, oldalaira nem betűk lennének lejegyezve, hanem egymástól egyenlő távolságra meghúzódó vízszintes vonalak, melyek közé hangjegyeket fűzött sorba egy zeneszerző.

Én Mozart dallamait vélném felfedezni az ákombákom kottákban, mert mikor Jaromil belépett Mennyországának kapuján, úgy ringatózott a földig érő nyári felhők hintaágyán, mint Mozart szerelmesei, akik abba a tudatba ringatták magukat, hogy el tudják szakítani az előreláthatatlan események végtelen láncait. Jaromil elszakította ezt a láncot, és a cseresznyefák felhőlombjai, ellenkezés nélkül, teljes odaadással hintáztatták őt.

Kisvártatva halk nevetés hallatszott a lomb-felhők árnyéka, a hulló szirmainak takarójának gyermeki érintése alól. Jaromil nevetett. Aztán hallgatott, meg sem mozdult, karjait széttárva feküdt a fűben, mint Krisztus a kereszten, s közben arra gondolt, milyen boldogan tartalmas az érzés, a felismerés, amelyben az ismeretlent ugyanaz az ismeretlen határozza meg.

Eközben én megszólítottam tudatom zugában bujkáló örömöm, mely hamar segítségemre sietett, nem kellett messziről hívnom, itt volt mindenütt, így elég volt halkan suttognom, hogy hangot adjak ennek az ismeretlennek: földre szállt Paradicsom.

Hogy mit akarok mindezzel mondani? Azt hogy Jaromil pontosan tudta mit akar. Egyébként bárki, az emberek tudják mit akarnak? Jaromil be akart lépni a földi Paradicsomba, átlépte a kerítést, és ellenállás nélkül, teljes odaadással mozgott a határvonalon túl, míg el nem érte a fák törzsét, melyeket megrázott, és hanyatt feküdt, hogy ellepje a sziromtakaró. Úgy vetette bele magát a hulló fehér szirmok sokaságába, mint ahogy az ember a szeretője karjába veti bele magát. Igen, ezekben a jelentős percekben közösült a boldogsággal.

Én pedig azt akartam, hogy ezt a cselekedetet teljes pompájában elképzeljék, hogy mindenki lássa magában, amikor már csak a végtagjai, az orra látszódik ki, amikor ruhája átveszi a fa virágának illatát. Azt akartam, hogy elirigyeljék tőle ezt a tettet, és vágyakozzanak utána. Azt akartam, hogy lássák meg, hogy miközben elérte a Paradicsomot, fenn tudta tartani az odáig vezető úton tette következményeként feltámadt érzelmet, ami az őszinte, eredendő öröm nagy érzését keltik fel a lélekben.