Monet epitáfiumára

Megláttam az újdonsült napot amint fölemelkedett a háztetőkről. Kicsusszantam az ágyból. Egész fényével, melegével adta magát nekem. Pedig én nem akartam fényt, de a reggel úgy állt elibém, mint kihívás, mint rejtvény, mint hőstettre buzdítás, mint ítélőbíra.

Szinte ünnepélyesen, mintha egyezményünk cikkelyeit hirdetné ki, azt mondta elmébe oltottságával: Nem bántalak! Elmaradt a parodisztikus hangnem, komolyabban nem is mondhatta volna. Én pedig szintén komolyan mondtam: Értem. Ezek a szavak hosszan visszhangoztak a reggelben. A kávét már felöltözve fogyasztottam el. Kilenc óra múlott öt perccel. Nem kívánt pillanatok. Így szokott ez lenni ébredéskor, az idő múlásával, mikor az ember szembesül a napi teendőivel, és ráeszmél mit vállalni kénytelen. A szomszédból zene szólt, s mintha mentőövet dobott volna ebben a pillanatban, átkarolt. Én csak lebegtem a hangok monoton, közönyös árján, nem gondoltam semmire, vitettem, sodortattam magam, lassan és hosszan. A magyar pop elnyújtott zokogása varázsütésre elhalt. Ez a váltás felszabadító volt: a zenei jó ízlés nem ismer pardont!

Letérdeltem az ágyhoz, és előhúztam mögüle a festményt. Csak néztem a képet, amely bámulatos takarékossággal tett eleget egyszerre több funkciónak is: csodálat, gondolkodás, képzelgés. Hosszasan néztem ezt a megindítóan bűbáj-gazdagított papírlapot, a színek impresszionista halmazát.

Itt az alkalom, gondoltam, hogy hasznossá tegyem magam, hogy segítsek az elnéptelenedett, fehér falon, hogy mondandóval ruházzam fel az ürességet, nyüzsgéssel ezt a kietlen planétát. A szobában fel-alá járkálva ugyanazt ettem, mint a kép alkotója: sajtot, a kenyér mellé. Monet vegetáriánus volt, s a húsról az jutott eszébe, hogy őt ugyanúgy fel lehet darabolni, fel lehet falni, mint egy disznót. Persze az emberek nem esznek emberhúst, – és Monet sem festett disznót soha, sem állatot – rettegnének tőle. De az embert éppen ez a rettegés erősíti meg, hogy ehető, megrágható, lenyelhető és átváltoztatható ürülékké. Ahogy Monet, úgy én is tisztában vagyok vele, hogy a felfalástól való rettegés, csupán a következménye egy általánosabb rettegésnek, amely egész életünk veleje: a rettegés, hogy csak testek vagyunk.

Mikor a kép a helyére került, kimentem a fürdőszobába kezet mosni. Fölemeltem fejem, és megláttam magam a mosdó feletti tükörben. Más tekintet nézett vissza reám, mint reggel az ébredés után, de mégis hasonló, mint nem sokkal azelőtt, a képet védő üveglapon tükröződő, mikor annak szépséget bámultam. Feszült tekintet, lassan múló idő. Néztem magam, mint akit meghipnotizáltak, hosszan, nagyon hosszan, aztán eligazítottam a kócot a fejemen és visszamentem a hálószobába. Az ágyam feletti üres falrészt is gondolkodásra sarkallónak találtam. Álmomban mindig megejtett a más csillagokra való utazás vágyálma. Micsoda boldogság messze szökni a világmindenségben valahova, ahol másképpen jelentkezik az élet, ahol nincs szükség testre! De hiába a fantasztikus rakéták, az ember soha nem juthat messze a világmindenségben. Hisz életem is oly rövid, hogy az égbolt nem lehet számomra más, mint fekete fedél, amelynek fejjel megyek neki mindörökre, hogy visszabukjak a földre, ahol minden ami él: eszik és ehető. Csillagtalan ég, fekete fedél.

Este volt már. A világ aludt, se zene, se szó nem ért a fülemhez, monoton volt a csend, bántóan unott, ismeretlen nyelv. Az ablaknál álltam, szemem a fekete égbe emelkedett, aztán áthatolt a felhőkön is. Pár perc, és az ég kitárult békésen, barátságosan, csillagosan. Az ablakon át az égbolt legmélyén alacsony, sima tetejű téglaépítésű ház látszódott, a ház előtt sudár fa állott, felemelt kar.