Jaromil mosolya: avagy a boldogság misztikus kinyilatkoztatása

"Nevetés! Hát érdekel még valakit a nevetés? Az igazi nevetésre gondolok, aminek semmi köze a tréfához, a gúnyolódáshoz és a nevetségességhez. Nevetés, végtelen és tiszta gyönyör, a gyönyör maga…"

A kilencéves Jaromil a tükrözött előszoba felnőtt nagyságú üvege előtt áll. Balja mozdulatlanul lóg teste mellett, mellkasa rázkódik, jobbjával barnába forduló szőke tincsét csavargatja. Jaromil zokog, a könnyeivel küszködik. A nagymama ma sem várt reá az iskola előtt, húgát kíséri épp edzésre és onnan vissza, haza. Tehetséges ritmikus sportgimnasztikázó.

A tükörkép azt mondta Jaromilnak, Gyere, játsszunk nevetőset! Jaromil némán állott, és elkezdte. Eleinte persze színlelés volt az egész. Erőltetett nevetés. Olyan nevetséges, hogy nevetnie kellett rajta. Aztán jött az igazi nevetés, a teljes nevetés és magával ragadta, végtelen elrugaszkodásba. Kibuggyanó, ismétlődő, ringó-lengő, elszabadult, felszabadult nevetés. Pompás, büszke, és bolondos nevetéskitörések.

"Ó, nevetés! A gyönyör nevetése, a nevetés gyönyöre; nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni…" Jaromil ezt a szöveget a Nő Szava című műben olvasta. A könyvet, valamikor a 70-es évek elején, azoknak a szenvedélyes és feminista nőknek az egyike írta, akik jelentősen meghatározták jelen korunk légkörét. A könyv nem más, mint az öröm misztikus kinyilatkoztatása.

Feminizmus? Ó, igen! Jaromilt folyton nők vették körül, a húga, a nagyi, az édesanyja. A gimnáziumban, a negyvenkét fős osztályból is, csupán heten voltak fiúk! De csak míg közülük ketten tanulmányaikat Amerikában nem folytatták a második év elejétől kezdve. Csodálkozhatunk-e így azon, hogy a gondoskodás, e feminimnek titulált tulajdonság, így megtelepedett rajta? Csodálkozhatunk-e azon, hogy az iskolából hazaérve, a tükör előtt állva sír, zokog, sóvárogva némi törődésért? Kisfiúként mindig az egyedüllét, és a gondoskodás hiánya fogadta otthon. Édesanyja nagy terhet vett a vállára azzal, hogy megadja két gyermekének, amit anya csak megadhat, éjt nappallá téve dolgozott, így életében őt nélkülözni kényszerült. A nagyi pedig, mivel Jaromilt nagyfiúnak látták már, a húgával törődött.

Jaromil a tükör előtt áll most is. Már nem sír - már nem is kilencéves. Nem csavargatja a haját - hisz az ahhoz túl rövidre van nyírva. Kiskora emlékein tűnődik. Majd rátör a nevetés… Miközben gyermekkorán merengett, az az illúziója támadt, hogy folyton a gyermekségből a felnőttkorba s onnét ismét vissza a gyermekkorba irányuló mozgást végez, amely a széles mellkasú nevető férfitól, a tehetetlenül síró, magát bámuló gyermekig, majd megint a szilárdan álló és a tükörben nevető, a magányt megszelídítő mosolyú férfiig terjed. S ez a mozgás, olyan hosszú volt, mint két évtized!

Mindkét énjének alakja alkalmazkodott e féktelen és gyors testváltó mozgásához, és ő ugrált egyik testéből a másikba, a felnőttkoriból a gyermekkoriba, aztán megint a felnőttkoriba és újból vissza. Amikor mindez már nagyon soká tartott, kicsit megpihent, pompásan érezte magát, erősnek, mint soha ezelőtt. A fotelhez ment, elterült rajta, és a ruhásszekrény ajtajára szerelt hatalmas földtől a plafonig érő tükrökben nézte önnön ugrálását. A pihenés rövid percei alatt saját magát látta, két régi énjének tükörképében. Önmagát, a nagy sakkmestert, aki éppen most győzte le ellenfelét két sakktáblán is. Ez a hasonlat aztán módfelett megtetszett neki, nem tudott ellenállni a kísértésnek, fáradtsága elszállt, s harsányan nevetett.

A képesség, hogy életének egyik szakaszából a másikba ugorjon, számára éppoly visszautasíthatatlannak látszott, mint amilyen ez a fizika törvényeinek tekintetében elfogadhatatlan volt. Ugye halljuk, ahogy Newton is nevet? Amikor arra gondolt, hogy kilencéves kisfiú, és magát nézegeti a tükörben, olyan érzése támadt, hogy valóban kilencévessé változott vissza, hogy elmenekült jelenkori gyengeségei elől, saját gyermekkorába. Jaromilnak nem maradt mása a felnőttkorban, csak a teste, ez a mechanikai szempontból az időugrásra annyira rátermett teste, ami szinte így személytelennek, kiürültnek látszott. Ennélfogva bármilyen lelket hozzá tudott volna kapcsolni. Például gyermekkorából fennmaradt, tökéletesen ismert és makulátlan gyermeklelkét is.

Maszkok bálja zajlott. Hagyta, hogy a gépiessé vált test mozogjon, ami fel is állt és leült a kanapéra, s a tükröt lesve igyekezett nem látni a testhez tartozó felnőtt arcot, csak a gyermekét, hogy azt hihesse, a test az övé. A felnőtt Jaromil gyermekkora maszkját helyezte felnőttkori testére, felnőtt maszkját pedig leválasztotta, és a kilencéves kisfiúéra ragasztotta. Jaromil átváltozott, és csoda történt: Jaromil szabad volt és vidám! Abban a pillanatban, mikor leválasztotta saját fejeit a testükről, ismeretlen és mámorító szabadságérzet fogta el. A testrészcsere korántsem saját anonimitása volt, hanem hirtelen felfedezett Paradicsoma. Furcsa örömmel telve kergette ki gyermekkori magából sebzett és éber lelkét felnőtt arcával. Így válhatott a felnőtt énje puszta testté, amely elveszíti saját múltját és emlékezetét. De annál fogékonyabbá vált, a jelen érzékelése iránt. Gyengéden simogatta saját, friss gyermekarcát, ami alatt felnőtt test létezett. A felnőtt test abbahagyta a gyermeki arc simogatását, és olyan hangon, amely kellemesen felnőttkorára emlékeztette, megszólalt: Én vagyok!

Olyan volt ez, mintha Jaromilt ébresztőóra keltette volna fel álmából. Ez volt az a pillanat, mikor a kis Jaromil, a fölriasztott alvó, a párnába fúrja a fejét a nappal zavaros fénye elől. Ismét húsz évvel fiatalabbnak látta magát, de most már saját testéből kémlelve. A tükröt bámulta a szekrénysoron, hason fekve, s két testet látott egymás mellett feküdni, s érezte saját bőrén gyermekkora illatát. Igyekezett nem hallani az ébresztőóra zaját, amely még mindig azt állította neki hogy kilencéves, és hogy el fog késni az iskolából. Igyekezett ismét csak puszta testté válni, amely elveszti hallását, és ami most a kanapé párnájához simul.

Amikor ez a transzformáció véget ért, egy másodperc alatt elaludt. Gyermekkori énje, irigyelte tőle ezt az animális álmot, és a kis Jaromil szerette volna felnőttkori énje szájából belélegezni azt, és annak ritmusában elaludni. Lehet, hogy a gyermekkorában sokat forgolódó énje ébreszti minden éjjel a felnőttet? Hajnali négy körül járhatott, mikor Jaromil felriadt, a másik oldalára fordult, és már aludt is megint, eltelve az éjszaka, az álmok szépségével. Ami kibontakozott most a szeme előtt, egy dimbes-dombos táj volt, és egy abba épülő ház, körülötte nagy medencékkel. Nyárfákkal szegélyezett sétány, és faragott szökőkutak, körös-körül zöldellő fű, amelyen kurjongató kisfiúk szaladgáltak és játszottak, várva a délutáni úszóedzés kezdetét. Jól ismerte ezt a helyet, mennyi nyarat töltött el itt kisgyerekként! Képzeletében most ebbe a tájba helyezte magát, hogy találkozhasson saját maszk nélküli felnőttkori énje, gyerekkori elődjével. Közben az villant meg a fejében, hogy ez a szépség szikra, amely lángra lobban, hogy saját álmában találkozik önmagával, és mily gyönyörű is az, ha évek távolságán át, hirtelen két különböző kor érinti egymást. A szépség ily kronológiai szétszórását lázadásnak fogta fel; lázadás az idő ellen. Lelke pedig színültig megtelt ezzel a szépséggel, és a találkozás iránt érzett hálával.

Váratlanul egy kisfiú bukkant fel előtte. Egy padot kerestek, de vagy kényelmetlennek, vagy a környezetet találták túlzsúfoltnak, s végül a fűben heveredtek le. A kisfiú szólalt meg először: Nagyon erős vagy! Nagyon örülök, hogy ezt mondod nekem, de ez csak azért van, mert én már felnőtt vagyok, te pedig még gyerek. És ez a már, és ezen még, titokzatos rokonságban voltak egymással, akár tulajdon érző lelkük. Türelmesen beszélgetett a kisfiúval, törődő volt, és közben arra gondolt, hogy ha ő ez a kisgyermek, vajon a folyamat fordítva is végbemehet-e? Feltételezhető-e, hogy egész élete fokozatos kisebbedés folyamata lenne? És voltaképpen milyen kisebbedés is ez? Valódi kisebbedés, ha az ember elhagyja a felnőttkor méreteit, és ezzel útra kel gyermekkora felé? (Most nem az öregségen és a halálon át vezető úton kell haladnia azokba a messzeségekbe.) Elképzelhető-e, hogy olyan világba csöppen, ahol egyszer majd méretek nélküli semmivé válik? Vagy mindez csak optikai csalódás lenne, maga ez a kisebbedési folyamat, amelynek oka, hogy gyermekkora távolodik, sőt máshol van, és éppen ezért nagy távolságból látja, ahonnét nézve a kis Jaromil egyre inkább olyan, mint egy baba. Beszélgetésükben nem állt be, még rövid szünet sem. A nagy Jaromil kérdezett, és a kis Jaromil, a felfedezők büszke mosolyával válaszolt neki. A két Jaromil, nevetésük bűvöletében nézett egymásra. Szájukat nagyra tátva, magas, rövid, szaggatott hangot hallattak, amelyeket szavakkal lehetetlen leírni: Nevettek…

Aztán füttyszó hallatszott az úszómester sípjából. Kezdődött a délutáni edzés. Jaromil az egyik vízköpő mellől, a szökőkút legfelső lépcsőjéről figyelt. Figyelt és integetett, sokáig, az utolsó pillanatig.

Valóban az utolsó pillanat lett volna? Hacsak nem idegenedne el saját lényegétől, minden bizonnyal. De számukra minden élvezetet jelent, enni, inni, tapintani, hallani, vagy csak egyszerűen lenni. Az élvezetek felidézése úgy vonul át emlékezetük egén, mint egy idilli nyári vihar, mint valami szépséges litánia. "Élni boldogság: alámerülni a vízbe, figyelni az égboltot, és nevetni. És ha élni szép, akkor azért szép, mert összessége minden élvezetnek. A szoptatás is élvezet, a szülés is gyönyör, a menstruálás is kéj: az a langyos édeskés vérfolyás, az a langymeleg hasnyál, az a titokzatosan illatos tej, a sajgó fájdalom, melynek boldogságíze van." Így írja Annie Leclerc, mert így hívják a Nő Szava című könyv szerzőjét, aki továbbá azt állítja, hogy a halál az öröm egy darabja, és hogy csak egy hülye nevetheti ki a gyönyörnek ezt a kinyilatkoztatását. A misztikusnak, nem szabad félnie a nevetségességtől, ha el akar jutni a dolgok végére, a gyönyör végére.

Fönt, a mennyországban, a boldogság katedrálisának boltozatában is nevetés visszhangzik, a boldogság édes önkívülete, a gyönyör csúcspontja, azaz a gyönyör nevetése, a nevetés gyönyöre. A legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy ennek a nevetésnek, semmi köze a tréfához, a gúnyolódáshoz és a nevetségességhez. Akár a most már, avagy még alvó de nem is oly rég nevető felnőtt, és a tükör előtt álló gyermek Jaromilénak sem. Jaromil nevetésének nincsen tárgya, nevetése a lét kifejeződése, a lété, amely örül hogy pusztán van. Ahogy az ember jajgatásával odabilincseli magát szenvedő testének jelenlegi pillanatához, tökéletesen kiszabadulva múltjából és jövőjéből, ebben a nevetésben szintén nem emlékezik, és nem vágyik semmire. Csak kiabál a világ jelenlegi pillanatára, és rajta kívül semmiről sem akar tudni. Pontosan ilyen Jaromil és Jaromil nevetése. Csörög a vekker, Jaromil ébred, kikászálódik az ágyból, egyik kezében kávésbögrét szorongat, kortyolja, szabad kezével arcába túr, és szeméből kitörli az álmot. A fürdőszobába veszi az irányt. Belenéz a tükörbe, kócos barnába futó szőkés hajú gyermek arca mosolyog vissza rá. Fogat mosunk! Jaromil nevet, tükörképe egyetért vele, és ugyanolyan nevető mosollyal válaszol.