Ezerkilencszáznyolcvanöt, a naptár júniust mutat, pont öt buzgó év telt el születése óta. S még mielőtt iskolába kezdett volna járni, Jaromil már tudott írni-olvasni, fejben számolni, s ezért anyja úgy döntött, hogy tanulmányait rögtön emelt szinten kezdhetné. Kijárta, hogy miután egy bizottság előtt megmérettetett, olyan diákokkal foglalhasson helyet egy iskolapadban, akik javarészt egy évvel idősebbek voltak nála. Az osztályban és az iskolában sokan csodálták, úgyhogy számára az osztályterem olybá tűnt mintha az, az otthon tükörképe lett volna.
Iskolai ünnepségeken a diákok bemutatták különböző produkcióikat, ő mindig utolsónak lépett a pódiumra, és megható verseket szavalt nagy átéléssel, anyák napján az édesanyákról, karácsonykor a szeretetről és a családról, amiért is a szülői publikumtól óriási tapsot kapott.
Ám egy szép napon rá kellett eszmélnie, hogy a tapsoló közönség mögött ott van egy másik publikum is, amely sandán lesi őt, amely ellenséges vele.
Egyszer, mikor az osztállyal a zsúfoltságig teli fogorvosi rendelőben várakozott, az éves felülvizsgálatra várva, boldogan mesélte, hogy neki nincs félnivalója, mivel hogy édesanyja fogorvos, és ő neki itt, senki sem árthat majd. Ekkor észrevette, hogy egy nyájas öregúr, aki a másik doktorra várt, kihallgatta őt, amint az osztálytársaihoz beszélt. Büszkén, az ablakpárkányra támaszkodva folytatta. Hangját kissé megemelve, hogy a kérdés ne kerülhesse el senkinek a figyelmét, azt kérdezte az öregúrra nézve, ám az osztálytársaitól, hogy mit tennének, ha ők volnának a magyar miniszterelnök helyében. S mert a gyerekeknek fogalmuk sem volt róla, mit is válaszoljanak, Jaromil maga kezdte el kifejteni véleményét, ami egyáltalán nem okozott különösebb nehézséget, hisz elég volt elismételnie nagyanyja gondolatait, amelyekkel Jaromilt mindig jó kedvre derítette.
Nos tehát ha Ő volna a miniszterelnök, akkor úgy rendelkezne, hogy az iskola csak két hónapig tartana, a vakáció, pedig tízig. Nem a diákoknak kellene hallgatniok a tanárt, hanem fordítva, és a diák leküldhetné a tanárt az iskola büféjébe tízóraiért, avagy a sétáló utcai cukrászdába süteményért. S még sok más csodálatra méltó dolog lenne, amelyekről igen hosszan, s részletekbe menően és nagy hangerővel tartott előadást. Aztán kinyílt a rendelők ajtaja, nővérek kikísérték ki a kezelésen túlesett pácienseket, s egy középkorú nő a várakozók közül, akinek az ölében egy félig csukott könyv pihent, - a lapok közé csúsztatott ujja őrizte a félbehagyott lapot - szinte siránkozva fordult a nővérhez, hogy csináljon már valamit, ezzel a gyerekkel, mert nem bírja elviselni ahogy itt előadja magát!
Az ősz télbe fordult, a Karácsony fürge lábakon közeledett. Karácsony után, az osztályfőnök kihívta a gyerekeket a táblához, hogy meséljék el, mit találtak a fa alatt. Jaromil is sorolni kezdte: lego-t, sílécet, walkmant, könyveket, de hamar észrevette, hogy a gyerekek nem olyan csillogó szemmel követik beszámolóját, mint ahogyan azt ő tette velük, hanem némelyik közönnyel, sőt ellenszenvvel nézn rá. Nem folytatta, és a többi ajándékról, inkább hallgatott.
Nem, nem áll szándékomban elmesélni a sablonos ezerszer mesélt történetet egy gazdag csemetéről, aki iránt a szegény-osztály gyermekei is ellenszenvet éreznek, hisz voltak az osztályban tehetősebb családból származó gyerekek is, akik barátságba elegyedtek a többiekkel, és senki sem vetette szemükre gazdagságukat.
Mi lehet az, ami tehát nem tetszhetett Jaromilban? Mi tette őt mássá? Restellem kimondani is, de nem a gazdagság, hanem a gondviselés.
Ez a gondviselés mindenén nyomot hagyott! Ott volt a ruháján, a frizuráján, érződött szavaiban, látszódott iskolaköpenyén, de még a könyveken is, amiket néha otthon, szórakozásból olvasott. Neki mindent megválasztottak, mindent őhozzá igazítottak. Pulóvereit a gondos nagymama varrta neki, amik ki tudja miért, de korántsem a korabeli fiúk viseletéhez igazodott. Szalmaszőke haját, gondosan oldalra fésülve hordta, kiemelve ragyogó homlokát, nehogy az a szemébe lógjon. Ha esett, a nagyi egy nagy esernyővel várt reá az iskola előtt, míg a többiek levették cipőiket és a pocsolyákban tapicskoltak.
A gondviselés olyan bélyeget ütött a kisfiú homlokára, ami elriasztotta a barátokat. Jaromil ugyan megtanulta hogyan kell ezt a billogot ügyesen elrejteni, de mégis a dicsőséges iskolakezdés után, keserves korszakon esett át. Két-három évig tartott ez, mikor osztálytársai szenvedélyesen mulattak rajta, s jó néhányszor a hecc kedvéért meg is akarták verni. De Jaromil sportolt, fizikuma az ötödik osztályosokéval vetekedett, rendszerint megvédte magát, sőt ereje révén, ezekben a csúf időkben barátokat is szerzett.
Emlékezzünk meg hát ezekről a barátokról. Első számú barátja, az osztályfőnöke volt, aki ereje miatt, és a rajzversenyeken bizonyított kézügyessége és látásmódja miatt a kis férfinak hívta. Ám barátságuk nem tartott soká, mindössze a negyedik osztályig, míg felső tagozatos nem lett. Első számú barátja, ezután magára hagyta.
A második számú barát, édesapja volt, akivel kéthetente találkozott. Fogták a focilabdát, és Jaromilt a szobában az ablak melletti két szekrény közé állította, rugdosta neki a labdát, Jaromil pedig azt képzelte, hogy a kapuban áll, és hogy a magyar nemzeti válogatott színeiben véd.
A harmadik a barátok sorában, egy hóbortos kutya volt, aki mindig barátságosan mosolygott rá, akárhányszor edzésre ment. S bár Kormos neveletlen és szófogadatlan eb volt, Jaromil képzeletében hű társsá nemesedett. Hatalmas farkaskutya volt, sokszor képzelte azt, hogy tanítás után az iskola előtt vár reá, s oly hűségesen kíséri haza, hogy összes osztálytársa megirigyli, és mind vele szeretne menni majd. A kutyákról való álmodozás magányának szenvedélyévé vált. Egyfajta furcsa manicheizmust alakított ki benne. A kutya, számára az állati jót testesítette meg, minden természeti erény összességét. Képzeletében a kutyák mindig harcot vívtak, s ő mindig a kutyák oldalán állt, mint ahogy az embereknek is mindig az igazság oldalán kell állniuk. S mivel sok időt töltött édesanyja íróasztalánál tollal, ceruzákkal és papírral körülvéve, a kutya lett rajzolmányainak fő témája. Epikus jelenetek, véget érni nem akaró, valorizált sorozata volt ez a sok rajz! És mivel az emberi szerepkörökben képtelenek voltak helytállni, a maguk négylábúságával, emberi testtel ábrázolta őket. Micsoda találmány! Amikor ugyanis embert akart rajzolni, komoly nehézségekkel találta szembe magát. Nem tudott emberi arcot rajzolni! Viszont a hosszúkás kutyafejforma paca orrvéggel remekül ment neki. Álmodozásából, és a nem-tudásból, különös kutyafejű-embervilág született. Olyan alakokkal benépesítve azt, akiket gyorsan lehetett papírra vetni, történéseiket bármivé varázsolta, egy nagy csomó papírt firkálva tele.
Csak a sorrendben a negyedik barát volt egy kisfiú, az évfolyamtársa, a kémiatanár egy epés, apró termetű fiúgyermeke. A tanár gyakran panaszkodott a gyerekekre az igazgatónak, azok pedig a fián álltak bosszút. Ő volt az iskola kitaszítottja, így mikor osztálytársai eltávolodtak Jaromiltól, csak a tanár fia maradt meg egyetlen hű csodálójának. Így esett aztán, hogy egy szép napon meghívták a kertvárosi házukba.
Kapott ebédet, kapott vacsorát, együtt játszottak a kertben, és aztán együtt írták meg a házi feladatot is. A következő vasárnap Jaromil apja együtt vitte ki őket egy meccsre. Óriási volt a mérkőzés, a csapatok hét gólt is rúgtak, az apuka ismert minden játékost név szerint, sőt volt akit saját kezűleg operált térszalagszakadással, így beavatottként kommentálhatta a játékot. A tanár gyermeke le nem vette róla a tekintetét, és Jaromil büszke lehetett.
Ez a barátság, úgy ránézésre is mulatságos barátság volt: Jaromilt, mindig mintha skatulyából húzták volna ki, a tanárfi viszont állandóan szakadt ruhákban járt. Jaromil igen csak nagy gondossággal készítette el házi feladatát, míg barátjának a tanulás igen nehezen ment. Ám mégis jól érezték magukat ebben a hű baráti társaságban.
Amikor az osztálytársak és évfolyamtársak egyszer megtámadták őket télen, de próbálkozásukat nem koronázta siker, büszkék voltak rá, hogy ellen tudtak állni a túlerőnek. Ellenben a sikeres védekezés dicsősége nem vethető össze, a támadás dicsőségével.
Történt egyszer, hogy mikor együtt kószáltak iskola után, egy elhagyatott kertvárosi beépítetlen telken, egy korábbi támadójukba botlottak, aki olyan ragyogó tiszta és jól öltözött volt, mintha valami születésnapi zsúrra készült volna. Jé, a mama kedvence! – kiáltott fel Jaromil barátja, és elállta az útját. Gúnyolódó, arcátlan kérdéseket tett fel neki, és gyönyörködött a félelmében. Végre aztán a gyermek megemberelte magát, és megpróbálta félrelökni a szakadt ruhájú tanárfit. Mit merészeltél?! Ezért drágán megfizetsz! Kiáltott rá, a vakmerő érintéstől mélyen sértve, s eközben Jaromilra tekintett. Aztán arcul ütötte áldozatát.
Az intellektus és a testi erő remekül ki tudják egészíteni egymást. De Jaromil már nem érzett odaadó szeretet barátja iránt, kegyetlenségét látva. Földbegyökerezett lábbal állt: Ne üsd! Mondta kérlelően. De barátja, mintha az ő minden erejével rendelkezett volna, pofozta a fiút. Arra kényszerítette a gyereket, hogy vetkőzzön le, tépett egy nyaláb csalánt és egész testét végigcsapkodta a növénnyel. Hogy fog örülni az anyuka, ha majd meglátja milyen szép vörös kisfia van! S a csalánt tovább suhogtatta, eltöltötte a nagy gyűlölet, az összes iskolatársa iránt, aki korábban megverte. Úgy érezte, bosszúja közelgett a csúcspontja felé, extázisba esve nevetett, gúnyolódott, csúfolódott és kacagott. Ah, milyen jól is érezte magát Jaromil testének, erejének árnyékában!
Jaromil megindult, és félre lökte barátját. Mit tettél?! Ne bántsd! Nézett a vörös gyermekre. Szemében értetlenség szikrázott, színe méregzöldre váltott, haragudott barátjára. Olyan szomorúság telepedett reá, amilyennel eleddig soha életében nem találkozott még. Amaz hátraesett, megilletődve hátrált rákjárásban, s értetlenül nézett Jaromilra. Jaromil odaadó szeretet érzett a megalázott gyermek iránt, akárcsak Byron egy bizonyos bokszoló, Jackson iránt, aki a betegeskedő költőt önfeláldozóan edzette az élet minden elképzelhető sportágában. De eme együttérzés kevés lett volna a barátághoz. Mint a fuldokló, a feléje nyújtott mentő kéz után, úgy kapott a fiúcska Jaromil keze után, mikor ő felsegítette a földről. Kapva a gyermek szerencsétlenségén, átkozta magát, hogy nem lépett előbb közbe, beleélve magát forrongva magyarázott barátjának, hogy mit is tett tulajdonképpen!
Leszállta az est, Jaromil elszökött hazulról, mindössze tíz percig volt el. Gondosan kilopózott a zsebébe csúsztatott fenistil géllel. Felkereste a sértett gyermeket. Bekopogtatott kertes házuk utcára nyíló ablakán és pontos tanácsokkal ellátva a kezébe nyomta a kenőcsöt. Gyógyulj meg mihamarabb! Aztán elviharzott.
Eme történet sok-sok évvel ezelőtt esett meg. Azóta Jaromil felcseperedett. Gimnázium után egyetemre járt, s azt követően munkába állott. E modern korban, mikor a gyermekkor s az ember történelme már korántsem viharosan hömpölyög; előbb vagy utóbb előbukkannak a hétköznapok, és az egykori barátságok a maguk monumentális trivialitásukban és semmisségükben magasodnak az ember feje fölé. Jaromil mostanra már harminc is elmúlt. Éppen íróasztalánál ül, a naptár hamarosan februárra vált. Odakint a hó szikrát vet az olvadozó fehér foltokon, a fák, a virágok a tavasz eljövetelére várnak, míg ő grafit ceruzát markolva próbálkozik, minden erejét összeszedve. Emlékezetében kutatva keres, felidézi a történteket, az arcokat, s rajzol! Embertestű lényeket, ám fej nélkül. A testekkel végezvén, megpróbálkozik a fejekkel, keze remeg. Nem megy neki! Pedig semmit sem akar jobban, mint emberfejeket rajzolni!
Oldalra pillant, elmosolyodik. Látjuk ezt a mosolyt? Ez a mosoly a barátság boldogságával teli! Kis termetű csaholó barátjára néz, eszébe ötlik mikor kicsi volt még s megbetegedett. Meg kell küzdenem érte! Meg kell küzdenem érte! - ismételgette a betegség ideje alatt magában, s eme naptól kezdve úgy járkált körülötte, mint egy éber és együtt érző farkas. Amaz pedig úgy fekszik most a szoba padlózatán, fejét mancsai fölé hajtva, mint valami békés szfinx; barátságuk végtelenségének jelképe.
Iskolai ünnepségeken a diákok bemutatták különböző produkcióikat, ő mindig utolsónak lépett a pódiumra, és megható verseket szavalt nagy átéléssel, anyák napján az édesanyákról, karácsonykor a szeretetről és a családról, amiért is a szülői publikumtól óriási tapsot kapott.
Ám egy szép napon rá kellett eszmélnie, hogy a tapsoló közönség mögött ott van egy másik publikum is, amely sandán lesi őt, amely ellenséges vele.
Egyszer, mikor az osztállyal a zsúfoltságig teli fogorvosi rendelőben várakozott, az éves felülvizsgálatra várva, boldogan mesélte, hogy neki nincs félnivalója, mivel hogy édesanyja fogorvos, és ő neki itt, senki sem árthat majd. Ekkor észrevette, hogy egy nyájas öregúr, aki a másik doktorra várt, kihallgatta őt, amint az osztálytársaihoz beszélt. Büszkén, az ablakpárkányra támaszkodva folytatta. Hangját kissé megemelve, hogy a kérdés ne kerülhesse el senkinek a figyelmét, azt kérdezte az öregúrra nézve, ám az osztálytársaitól, hogy mit tennének, ha ők volnának a magyar miniszterelnök helyében. S mert a gyerekeknek fogalmuk sem volt róla, mit is válaszoljanak, Jaromil maga kezdte el kifejteni véleményét, ami egyáltalán nem okozott különösebb nehézséget, hisz elég volt elismételnie nagyanyja gondolatait, amelyekkel Jaromilt mindig jó kedvre derítette.
Nos tehát ha Ő volna a miniszterelnök, akkor úgy rendelkezne, hogy az iskola csak két hónapig tartana, a vakáció, pedig tízig. Nem a diákoknak kellene hallgatniok a tanárt, hanem fordítva, és a diák leküldhetné a tanárt az iskola büféjébe tízóraiért, avagy a sétáló utcai cukrászdába süteményért. S még sok más csodálatra méltó dolog lenne, amelyekről igen hosszan, s részletekbe menően és nagy hangerővel tartott előadást. Aztán kinyílt a rendelők ajtaja, nővérek kikísérték ki a kezelésen túlesett pácienseket, s egy középkorú nő a várakozók közül, akinek az ölében egy félig csukott könyv pihent, - a lapok közé csúsztatott ujja őrizte a félbehagyott lapot - szinte siránkozva fordult a nővérhez, hogy csináljon már valamit, ezzel a gyerekkel, mert nem bírja elviselni ahogy itt előadja magát!
Az ősz télbe fordult, a Karácsony fürge lábakon közeledett. Karácsony után, az osztályfőnök kihívta a gyerekeket a táblához, hogy meséljék el, mit találtak a fa alatt. Jaromil is sorolni kezdte: lego-t, sílécet, walkmant, könyveket, de hamar észrevette, hogy a gyerekek nem olyan csillogó szemmel követik beszámolóját, mint ahogyan azt ő tette velük, hanem némelyik közönnyel, sőt ellenszenvvel nézn rá. Nem folytatta, és a többi ajándékról, inkább hallgatott.
Nem, nem áll szándékomban elmesélni a sablonos ezerszer mesélt történetet egy gazdag csemetéről, aki iránt a szegény-osztály gyermekei is ellenszenvet éreznek, hisz voltak az osztályban tehetősebb családból származó gyerekek is, akik barátságba elegyedtek a többiekkel, és senki sem vetette szemükre gazdagságukat.
Mi lehet az, ami tehát nem tetszhetett Jaromilban? Mi tette őt mássá? Restellem kimondani is, de nem a gazdagság, hanem a gondviselés.
Ez a gondviselés mindenén nyomot hagyott! Ott volt a ruháján, a frizuráján, érződött szavaiban, látszódott iskolaköpenyén, de még a könyveken is, amiket néha otthon, szórakozásból olvasott. Neki mindent megválasztottak, mindent őhozzá igazítottak. Pulóvereit a gondos nagymama varrta neki, amik ki tudja miért, de korántsem a korabeli fiúk viseletéhez igazodott. Szalmaszőke haját, gondosan oldalra fésülve hordta, kiemelve ragyogó homlokát, nehogy az a szemébe lógjon. Ha esett, a nagyi egy nagy esernyővel várt reá az iskola előtt, míg a többiek levették cipőiket és a pocsolyákban tapicskoltak.
A gondviselés olyan bélyeget ütött a kisfiú homlokára, ami elriasztotta a barátokat. Jaromil ugyan megtanulta hogyan kell ezt a billogot ügyesen elrejteni, de mégis a dicsőséges iskolakezdés után, keserves korszakon esett át. Két-három évig tartott ez, mikor osztálytársai szenvedélyesen mulattak rajta, s jó néhányszor a hecc kedvéért meg is akarták verni. De Jaromil sportolt, fizikuma az ötödik osztályosokéval vetekedett, rendszerint megvédte magát, sőt ereje révén, ezekben a csúf időkben barátokat is szerzett.
Emlékezzünk meg hát ezekről a barátokról. Első számú barátja, az osztályfőnöke volt, aki ereje miatt, és a rajzversenyeken bizonyított kézügyessége és látásmódja miatt a kis férfinak hívta. Ám barátságuk nem tartott soká, mindössze a negyedik osztályig, míg felső tagozatos nem lett. Első számú barátja, ezután magára hagyta.
A második számú barát, édesapja volt, akivel kéthetente találkozott. Fogták a focilabdát, és Jaromilt a szobában az ablak melletti két szekrény közé állította, rugdosta neki a labdát, Jaromil pedig azt képzelte, hogy a kapuban áll, és hogy a magyar nemzeti válogatott színeiben véd.
A harmadik a barátok sorában, egy hóbortos kutya volt, aki mindig barátságosan mosolygott rá, akárhányszor edzésre ment. S bár Kormos neveletlen és szófogadatlan eb volt, Jaromil képzeletében hű társsá nemesedett. Hatalmas farkaskutya volt, sokszor képzelte azt, hogy tanítás után az iskola előtt vár reá, s oly hűségesen kíséri haza, hogy összes osztálytársa megirigyli, és mind vele szeretne menni majd. A kutyákról való álmodozás magányának szenvedélyévé vált. Egyfajta furcsa manicheizmust alakított ki benne. A kutya, számára az állati jót testesítette meg, minden természeti erény összességét. Képzeletében a kutyák mindig harcot vívtak, s ő mindig a kutyák oldalán állt, mint ahogy az embereknek is mindig az igazság oldalán kell állniuk. S mivel sok időt töltött édesanyja íróasztalánál tollal, ceruzákkal és papírral körülvéve, a kutya lett rajzolmányainak fő témája. Epikus jelenetek, véget érni nem akaró, valorizált sorozata volt ez a sok rajz! És mivel az emberi szerepkörökben képtelenek voltak helytállni, a maguk négylábúságával, emberi testtel ábrázolta őket. Micsoda találmány! Amikor ugyanis embert akart rajzolni, komoly nehézségekkel találta szembe magát. Nem tudott emberi arcot rajzolni! Viszont a hosszúkás kutyafejforma paca orrvéggel remekül ment neki. Álmodozásából, és a nem-tudásból, különös kutyafejű-embervilág született. Olyan alakokkal benépesítve azt, akiket gyorsan lehetett papírra vetni, történéseiket bármivé varázsolta, egy nagy csomó papírt firkálva tele.
Csak a sorrendben a negyedik barát volt egy kisfiú, az évfolyamtársa, a kémiatanár egy epés, apró termetű fiúgyermeke. A tanár gyakran panaszkodott a gyerekekre az igazgatónak, azok pedig a fián álltak bosszút. Ő volt az iskola kitaszítottja, így mikor osztálytársai eltávolodtak Jaromiltól, csak a tanár fia maradt meg egyetlen hű csodálójának. Így esett aztán, hogy egy szép napon meghívták a kertvárosi házukba.
Kapott ebédet, kapott vacsorát, együtt játszottak a kertben, és aztán együtt írták meg a házi feladatot is. A következő vasárnap Jaromil apja együtt vitte ki őket egy meccsre. Óriási volt a mérkőzés, a csapatok hét gólt is rúgtak, az apuka ismert minden játékost név szerint, sőt volt akit saját kezűleg operált térszalagszakadással, így beavatottként kommentálhatta a játékot. A tanár gyermeke le nem vette róla a tekintetét, és Jaromil büszke lehetett.
Ez a barátság, úgy ránézésre is mulatságos barátság volt: Jaromilt, mindig mintha skatulyából húzták volna ki, a tanárfi viszont állandóan szakadt ruhákban járt. Jaromil igen csak nagy gondossággal készítette el házi feladatát, míg barátjának a tanulás igen nehezen ment. Ám mégis jól érezték magukat ebben a hű baráti társaságban.
Amikor az osztálytársak és évfolyamtársak egyszer megtámadták őket télen, de próbálkozásukat nem koronázta siker, büszkék voltak rá, hogy ellen tudtak állni a túlerőnek. Ellenben a sikeres védekezés dicsősége nem vethető össze, a támadás dicsőségével.
Történt egyszer, hogy mikor együtt kószáltak iskola után, egy elhagyatott kertvárosi beépítetlen telken, egy korábbi támadójukba botlottak, aki olyan ragyogó tiszta és jól öltözött volt, mintha valami születésnapi zsúrra készült volna. Jé, a mama kedvence! – kiáltott fel Jaromil barátja, és elállta az útját. Gúnyolódó, arcátlan kérdéseket tett fel neki, és gyönyörködött a félelmében. Végre aztán a gyermek megemberelte magát, és megpróbálta félrelökni a szakadt ruhájú tanárfit. Mit merészeltél?! Ezért drágán megfizetsz! Kiáltott rá, a vakmerő érintéstől mélyen sértve, s eközben Jaromilra tekintett. Aztán arcul ütötte áldozatát.
Az intellektus és a testi erő remekül ki tudják egészíteni egymást. De Jaromil már nem érzett odaadó szeretet barátja iránt, kegyetlenségét látva. Földbegyökerezett lábbal állt: Ne üsd! Mondta kérlelően. De barátja, mintha az ő minden erejével rendelkezett volna, pofozta a fiút. Arra kényszerítette a gyereket, hogy vetkőzzön le, tépett egy nyaláb csalánt és egész testét végigcsapkodta a növénnyel. Hogy fog örülni az anyuka, ha majd meglátja milyen szép vörös kisfia van! S a csalánt tovább suhogtatta, eltöltötte a nagy gyűlölet, az összes iskolatársa iránt, aki korábban megverte. Úgy érezte, bosszúja közelgett a csúcspontja felé, extázisba esve nevetett, gúnyolódott, csúfolódott és kacagott. Ah, milyen jól is érezte magát Jaromil testének, erejének árnyékában!
Jaromil megindult, és félre lökte barátját. Mit tettél?! Ne bántsd! Nézett a vörös gyermekre. Szemében értetlenség szikrázott, színe méregzöldre váltott, haragudott barátjára. Olyan szomorúság telepedett reá, amilyennel eleddig soha életében nem találkozott még. Amaz hátraesett, megilletődve hátrált rákjárásban, s értetlenül nézett Jaromilra. Jaromil odaadó szeretet érzett a megalázott gyermek iránt, akárcsak Byron egy bizonyos bokszoló, Jackson iránt, aki a betegeskedő költőt önfeláldozóan edzette az élet minden elképzelhető sportágában. De eme együttérzés kevés lett volna a barátághoz. Mint a fuldokló, a feléje nyújtott mentő kéz után, úgy kapott a fiúcska Jaromil keze után, mikor ő felsegítette a földről. Kapva a gyermek szerencsétlenségén, átkozta magát, hogy nem lépett előbb közbe, beleélve magát forrongva magyarázott barátjának, hogy mit is tett tulajdonképpen!
Leszállta az est, Jaromil elszökött hazulról, mindössze tíz percig volt el. Gondosan kilopózott a zsebébe csúsztatott fenistil géllel. Felkereste a sértett gyermeket. Bekopogtatott kertes házuk utcára nyíló ablakán és pontos tanácsokkal ellátva a kezébe nyomta a kenőcsöt. Gyógyulj meg mihamarabb! Aztán elviharzott.
Eme történet sok-sok évvel ezelőtt esett meg. Azóta Jaromil felcseperedett. Gimnázium után egyetemre járt, s azt követően munkába állott. E modern korban, mikor a gyermekkor s az ember történelme már korántsem viharosan hömpölyög; előbb vagy utóbb előbukkannak a hétköznapok, és az egykori barátságok a maguk monumentális trivialitásukban és semmisségükben magasodnak az ember feje fölé. Jaromil mostanra már harminc is elmúlt. Éppen íróasztalánál ül, a naptár hamarosan februárra vált. Odakint a hó szikrát vet az olvadozó fehér foltokon, a fák, a virágok a tavasz eljövetelére várnak, míg ő grafit ceruzát markolva próbálkozik, minden erejét összeszedve. Emlékezetében kutatva keres, felidézi a történteket, az arcokat, s rajzol! Embertestű lényeket, ám fej nélkül. A testekkel végezvén, megpróbálkozik a fejekkel, keze remeg. Nem megy neki! Pedig semmit sem akar jobban, mint emberfejeket rajzolni!
Oldalra pillant, elmosolyodik. Látjuk ezt a mosolyt? Ez a mosoly a barátság boldogságával teli! Kis termetű csaholó barátjára néz, eszébe ötlik mikor kicsi volt még s megbetegedett. Meg kell küzdenem érte! Meg kell küzdenem érte! - ismételgette a betegség ideje alatt magában, s eme naptól kezdve úgy járkált körülötte, mint egy éber és együtt érző farkas. Amaz pedig úgy fekszik most a szoba padlózatán, fejét mancsai fölé hajtva, mint valami békés szfinx; barátságuk végtelenségének jelképe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése