Minden éjszaka hallom a bömbölő hullámverést. Hamar elaludtam, s álmomban az óceánt jártam, akár egy tengerész gyermekkori álmában. Hosszú, aranyszínű és fehér partokat láttam, amelyek úgy fehérlenek, hogy káprázik tőlük az ember szeme. Aztán a szárazföldről és a part mögött meghúzódó nagy, barna hegyekről álmodtam, s tájakról: Afrika, India, Amerika partjairól, az Arktiszokról, amik jégpáncélja úgy takarta el a világ sarkait, mint a tojáshéj. Fel nem fedezett földrészekről, amik partjain a fák úgy hajlongtak a szélben, mint a szigetlakók, akik örülnek a hajó érkezésének. A természet ezen szelíd gesztusát pedig úgy fogtam fel, mint az üdvözlés örömteli pillanatát.
Rendszerint mikor álmomban a reggeli szél megérkezik felkelek. De ezen az éjjelen túl korai órán érkezett az illata, s még álmomban is tudtam, hogy túl korán van. Ezzel a tudattal álmodtam tovább, viharokról, ugrándozó delfinekről, farkukkal csapkodó, mélybe merülő bálnákról.
A következő pillanatban pedig, a szél már nyomta is a dagadozó vitorlákat előre, a hajóorr már szelte a vizet, abba az irányba, ahol az új földrészt reméltem.
A víz színén látni lehetett az áramlatok moszatos csillogását, ahogy a hajótest elhaladt a tenger azon partközeli része felett, aminek alakja egy kútéra emlékeztetett. Itt az óceán feneke hirtelen megsüllyedt, s az örvénylő víz alatti szakadékban, ahol az áramlat nekifut a tengerfenék meredek falának, mindenféle halraj sereglett össze. Gyülekezetre-való, ezüstösen csillogó rajok. Közeledett már a reggel, lassan elmaradt mögöttem a szárazföld szaga és rendületlenül szárnyaltam kifelé, az óceán tiszta illata felé.
A kelő nap kibukkant az óceánból, s híg sugaraiban a bárka már a parttól messze a vízhez lapulva úszik az áramlatban. Nézzünk bele kicsit a kelő napba. (Alkonyatkor bele tudunk nézni egyenesen, ám a kora reggeli napsütés mindig bántja az ember szemét, ilyenkor elsötétedik a látásunk, elfeketedik előttünk a világ, de azért tudjuk, még mindig jó a szemünk.) Ugye hogy a sugarak szúrják a szemünk? Süssük le, a vizet nézzük, hagyjuk hogy szemeink nyílegyenest fúrják bele magukat az óceán sötétjébe. Figyeljük meg a csónak mellett fodrozódó fehér hullámokat, amint a hajótestet nyaldossák. Hallani a víz és a fa érintkezését, ahogy a tat el-elmerül és újra felbukkan a hullámok között, szinte érezni ezt a habos simogatást. Az óceán színe is sötétkékre vált, olyan sötétkékre, hogy az algák szitálásában az már-már lilának tűnik, s a távolban a felhők is úgy állnak össze az égen, mintha hegységek volnának. A horizonton jól látni a víz domborulatát, és a barázdákat is, amiket delfinek hátúszója és teknősök páncélja húzott annak felszínére. (Akár a mell és az öl vázlata…) La mar! Akár egy női test! És tán a magában egyenesen felfelé meredő árboc nem a férfiasságot hivatott jelképezni? A víz gyönyörű, kedves és szép. Ha tengerészek az óceánra gondolnak, mindig La Mar-nak szólítják, mert ha egy férfi szeret valakit, nőnemű szóval illeti. (S én, akár a matrózok, szeretem a tengert.) De ugyanakkor sokszor szidják is, mintha egy asszonyról lenne szó, sok mindent összehordanak róla, de csak úgy, mintha egy nőről beszélnének. Mert az óceánt valami olyasvalaminek fogják fel, ami nagy kegyeket osztogat, s ha néha el is követ rosszaságokat, vagy zabolátlanságokat, tudják nem tehet arról, mert olyan a természete, s még a hold változása is úgy hat reá, mint a nőkre. Még ha azt is gondolnánk, hogy a tengerészek élete igen ingerszegény, be kell látnunk lelkük mélyén mind-mind idillikus természetű ember, és féltve őrzik tengeri kalandjaiknak rendjét s nyugalmát. S habár az, az életük egén csak szerény pislákoló csillagocskaként is kering, mindazonáltal még egy ilyen aprócska csillag is kellemetlenül bonthatja meg a kozmikus harmóniát, ha váratlanul kiszakadna helyéről.
Az árboc felett, még mindig ott lebegett az el nem ért szárazföld fehér, vagy isten tudja tán aranyló homokos partjának képzete. S a nap csak sütött, én pedig ábrándoztam. Egy titokzatos szélről és egy varázslatos áramlatról álmodoztam, ami éreztem majd célom felé repít, ami az álmomat majd valósra váltja. Arcom fehér volt, mint a vitorla vászna, ami úgy lengedezett a szélben, akár az örök fényesség lobogója. A víz sima volt, csak néhol örvénylett kissé, elragadottan bámultam az óceánt, szépnek láttam tükör sima vizét. La Mar…
Látni a tengerész epikuroszi szemét, amint végigpillant a tág, smaragd és ezüst szín óceánon, a napfényben fürdő parti sziklákon, ahol kis és nagy állatok játszanak e fényben, nyugodtan, biztonságban, mint amilyen fény és e tekintet maga. Ilyen boldogságot csak egy mindent megélt ember tud sugározni, a szem boldogságát, amelynek hatására az álom és a létezés tengere lecsillapul, s amely egyszerűen nem képes betelni a tarkán finoman borzongó tenger-bőr látványával. Ezelőtt sohasem létezett a megnyugvással teli örömnek ily szerénysége. Mosolyogott, s ez a mosoly úgy támadt fel benne, mint a könnyű parti szél, nyári napokon.
Látjuk, ahogy mosolyog? És ez a mosoly boldog. Lelkünkben ennek a mosolynak a képével, fenséges és gödrös, napfénytől barázdált mosolyának a lenyomatával őrizzük meg. Hagyjuk tovább álmodni, ne ébresszük fel. Ugyanis ez a mosoly az élet tulajdonképpeni örömteli játéka. Ha pedig ez az álom, s az élet némaságra és mosoly nélküliségre van kárhoztatva, borzasztóan egyformává válik a semmivel, hasonlóvá téve egyik álmát, a másikhoz, úgyhogy végül mindegyik feledésbe merül majd a többiben feloldódva. És az ember mindenekelőtt azért veti bele magát az életbe, s az álomba, a nevetés zajoktól hangos világába, s azok örömeibe, hogy emlékezzen rájuk. Hogy azok fénypontjai csillogó sávval kössék össze minden pillanatunk, hogy örök lobogásban tartsák emlékezetünk. És higgyük el, csupán a tett, azaz a mosoly, az álom, amely ebben a hétköznapi jelenetben történik meg, tudja azt úgy beragyogni, hogy felejthetetlen maradjon.
Rendszerint mikor álmomban a reggeli szél megérkezik felkelek. De ezen az éjjelen túl korai órán érkezett az illata, s még álmomban is tudtam, hogy túl korán van. Ezzel a tudattal álmodtam tovább, viharokról, ugrándozó delfinekről, farkukkal csapkodó, mélybe merülő bálnákról.
A következő pillanatban pedig, a szél már nyomta is a dagadozó vitorlákat előre, a hajóorr már szelte a vizet, abba az irányba, ahol az új földrészt reméltem.
A víz színén látni lehetett az áramlatok moszatos csillogását, ahogy a hajótest elhaladt a tenger azon partközeli része felett, aminek alakja egy kútéra emlékeztetett. Itt az óceán feneke hirtelen megsüllyedt, s az örvénylő víz alatti szakadékban, ahol az áramlat nekifut a tengerfenék meredek falának, mindenféle halraj sereglett össze. Gyülekezetre-való, ezüstösen csillogó rajok. Közeledett már a reggel, lassan elmaradt mögöttem a szárazföld szaga és rendületlenül szárnyaltam kifelé, az óceán tiszta illata felé.
A kelő nap kibukkant az óceánból, s híg sugaraiban a bárka már a parttól messze a vízhez lapulva úszik az áramlatban. Nézzünk bele kicsit a kelő napba. (Alkonyatkor bele tudunk nézni egyenesen, ám a kora reggeli napsütés mindig bántja az ember szemét, ilyenkor elsötétedik a látásunk, elfeketedik előttünk a világ, de azért tudjuk, még mindig jó a szemünk.) Ugye hogy a sugarak szúrják a szemünk? Süssük le, a vizet nézzük, hagyjuk hogy szemeink nyílegyenest fúrják bele magukat az óceán sötétjébe. Figyeljük meg a csónak mellett fodrozódó fehér hullámokat, amint a hajótestet nyaldossák. Hallani a víz és a fa érintkezését, ahogy a tat el-elmerül és újra felbukkan a hullámok között, szinte érezni ezt a habos simogatást. Az óceán színe is sötétkékre vált, olyan sötétkékre, hogy az algák szitálásában az már-már lilának tűnik, s a távolban a felhők is úgy állnak össze az égen, mintha hegységek volnának. A horizonton jól látni a víz domborulatát, és a barázdákat is, amiket delfinek hátúszója és teknősök páncélja húzott annak felszínére. (Akár a mell és az öl vázlata…) La mar! Akár egy női test! És tán a magában egyenesen felfelé meredő árboc nem a férfiasságot hivatott jelképezni? A víz gyönyörű, kedves és szép. Ha tengerészek az óceánra gondolnak, mindig La Mar-nak szólítják, mert ha egy férfi szeret valakit, nőnemű szóval illeti. (S én, akár a matrózok, szeretem a tengert.) De ugyanakkor sokszor szidják is, mintha egy asszonyról lenne szó, sok mindent összehordanak róla, de csak úgy, mintha egy nőről beszélnének. Mert az óceánt valami olyasvalaminek fogják fel, ami nagy kegyeket osztogat, s ha néha el is követ rosszaságokat, vagy zabolátlanságokat, tudják nem tehet arról, mert olyan a természete, s még a hold változása is úgy hat reá, mint a nőkre. Még ha azt is gondolnánk, hogy a tengerészek élete igen ingerszegény, be kell látnunk lelkük mélyén mind-mind idillikus természetű ember, és féltve őrzik tengeri kalandjaiknak rendjét s nyugalmát. S habár az, az életük egén csak szerény pislákoló csillagocskaként is kering, mindazonáltal még egy ilyen aprócska csillag is kellemetlenül bonthatja meg a kozmikus harmóniát, ha váratlanul kiszakadna helyéről.
Az árboc felett, még mindig ott lebegett az el nem ért szárazföld fehér, vagy isten tudja tán aranyló homokos partjának képzete. S a nap csak sütött, én pedig ábrándoztam. Egy titokzatos szélről és egy varázslatos áramlatról álmodoztam, ami éreztem majd célom felé repít, ami az álmomat majd valósra váltja. Arcom fehér volt, mint a vitorla vászna, ami úgy lengedezett a szélben, akár az örök fényesség lobogója. A víz sima volt, csak néhol örvénylett kissé, elragadottan bámultam az óceánt, szépnek láttam tükör sima vizét. La Mar…
Látni a tengerész epikuroszi szemét, amint végigpillant a tág, smaragd és ezüst szín óceánon, a napfényben fürdő parti sziklákon, ahol kis és nagy állatok játszanak e fényben, nyugodtan, biztonságban, mint amilyen fény és e tekintet maga. Ilyen boldogságot csak egy mindent megélt ember tud sugározni, a szem boldogságát, amelynek hatására az álom és a létezés tengere lecsillapul, s amely egyszerűen nem képes betelni a tarkán finoman borzongó tenger-bőr látványával. Ezelőtt sohasem létezett a megnyugvással teli örömnek ily szerénysége. Mosolyogott, s ez a mosoly úgy támadt fel benne, mint a könnyű parti szél, nyári napokon.
Látjuk, ahogy mosolyog? És ez a mosoly boldog. Lelkünkben ennek a mosolynak a képével, fenséges és gödrös, napfénytől barázdált mosolyának a lenyomatával őrizzük meg. Hagyjuk tovább álmodni, ne ébresszük fel. Ugyanis ez a mosoly az élet tulajdonképpeni örömteli játéka. Ha pedig ez az álom, s az élet némaságra és mosoly nélküliségre van kárhoztatva, borzasztóan egyformává válik a semmivel, hasonlóvá téve egyik álmát, a másikhoz, úgyhogy végül mindegyik feledésbe merül majd a többiben feloldódva. És az ember mindenekelőtt azért veti bele magát az életbe, s az álomba, a nevetés zajoktól hangos világába, s azok örömeibe, hogy emlékezzen rájuk. Hogy azok fénypontjai csillogó sávval kössék össze minden pillanatunk, hogy örök lobogásban tartsák emlékezetünk. És higgyük el, csupán a tett, azaz a mosoly, az álom, amely ebben a hétköznapi jelenetben történik meg, tudja azt úgy beragyogni, hogy felejthetetlen maradjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése