Lemenőben a nap, haza felé tartottam, a táj megfutott tőlem, kis országnak a tája…
Gondolataim visszatértek Nymphéas-hoz. Elképzeltem a festményét téglából és vasbetonból épült házam valamelyik falán, és egyszerre meghökkenten ébredtem rá, hogy ez a környék, ez a francia Monet, a történelemnek ez az impresszionista ficama felforgató. Bárki más otthonába betolakodó lenne. Itt, ahol az emberek történelem nélkül élnek, ennek a festménynek nincs helye. Aztán azt gondoltam, ha egy ilyen kis festmény felforgató, mennyivel felforgatóbb lehet az ilyen szemeknek egy sosem látott ország, a párizsi világ követelő jelenléte!
…az én kis országomnak a tája, amelyért egyesek a történelem folyamán képesek voltak meghalni. De a történelemről kiderült hogy színek folyama, vízözön, amely festők testeit sodorja hullt levelek, letépett ágak között. Ám egy napon Monet megvadult hullámokon hányódó ecsetje Klimt ecsetjéhez csapódik, és kései, gyarló összebékülésben lebegnek tovább ketten a végtelenbe, a színek tarka habjain. És tudtam, valami ennél is kisebb, még jobban felszítja bennem a részvevő szeretetet: látom a szemközt álló két fotelt, a lámpát, és a sudár, fény felé kúszó baobabfát, amelynek ága mintha felemelt kar volna, és mutatná, hol az otthonunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése