A nyugalom oly láthatatlan, hogy az ember hamar fel is oldódik benne, akár valami vegyszerben, különösen akkor, mikor meghallja annak epedező lélegzetvételét, azt a gyönyörű tiszteletadást. Ez az érzés, a hálaadás istentiszteletkor szokásos kinyilvánításának értelmezhető. Ilyenkor döbbenten és meghatódva térünk vissza abba a házba, otthonunkba, mint mikor hosszú évek múltán tér vissza a tékozló gyermek. Egyszerűnek érezzük magunkat, olyan egyszerűnek, mint egy népdal, vagy akár egy gyermekmondóka, mint a csobogó patak. Majd magunk elé képzeljük, hogyan ülünk később házunk asztalánál, a harmónia angyalával, együtt kézen fogva, és a látványt olyan szépnek találjuk, mint a békét. Mint az otthon és a világ közötti békét, amelyre két angyal szárnya borul. Tekintetét pedig egészségesen és nedvdúsan szépnek, szemét olyan engedelmesen odaadónak látjuk, hogy kedvünk támadna meghajolni abba az irányba, ahonnan szárnysuhogásának hangjait véljük felfedezni. Kétség kívül olyan alkalom ez, ami bizalmas viszonyba hozza az embert az ismert 'végtelen ölelés utáni vágy' érzetével.
Adeo!
'A világos réten úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd. Szürke gyom ért számhoz, nyers, de különös: édes! Éber mozdulatlanságban lestem a világot, mit érez, lát, s hallgatag árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos mezőre konokon. Csak ami nincs, annak van bokra - gondoltam. Ami van, széthull darabokra - éreztem. Csak ami lesz, az a virág - tudtam. Itt a kérdés, kívül. Ám ott, belül a magyarázat! Seb a világ, ég, s hevül. Lelkemet éreztem, mint a lázat. Rab voltam, míg szívem a világ ellen lázadt. De úgy szabadultam, hogy nem raktam magamnak olyan házat, melybe kényéül háziúr települ! A nyugalom rászállt a fákra, mint kis lepkék, a levelek. Kék, piros, zöld, sárga, szivárványszín összekent képeket láttam álmomban, s úgy éreztem: ez a rend! Fényként száll tagjaimban álmom, s nem a vas világ a rend. Már sötét volt, s felnéztem az est alól az egek fogaskerekére. S a csilló véletlen szálaiból, törvényt szőtt jelenem, múltam, s jövőm: lelkem szövőszéke! Felnéztem megint, s láttam - az élet szövedéke, mindig felfeslik valahol! Fülelt a csend is, mint az óra egyet ütött, s szólt: Felkereshetnéd ifjúságod!. De nem cementfalak között, hanem a nyirkos réten képzeltem magamnak hatalmas szabadságot. S már a csillagok, a göncölök, nem úgy fénylettek, mint a rácsok a tudat hallgatag cellája fölött! Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni, láttam, ahogy a tettek oltárán a múlt meghasad. A tudatot nem, csak a képzetet lehet feledni, s én nem tudok mást, csak szeretni, görnyedve terheim alatt. Pajzsot, s pallost verettem belőled, arany öntudat! Mert láttam a boldogságot én! Lágy volt, s puha, végtelen mázsa, s ott imbolygott a rét gyepén finom, hullámzó mosolygása. Ledőlt árnyékomba, létem meleg tócsájába, hunyorgott, s kacsintott felém. Ma is látom, mily kellemesen babrál szemeiben a fényesség ragyogása.'
Az a pillanat volt, mikor megismertem az igazi énemet, rátaláltam a testemben gubbasztó én-em által sugárzott, a béke tudatának már régóta vágyott hangjára. A felismerés pillanatában akkora, és oly boldog sikerélményről árulkodó mosoly terült szét az arcomon, mint Kolumbuszén, mikor megpillantotta Amerika partjait.
Csakhogy a lelkem nem érte be a pillanat szépségével. Mert a szép pillanatoknak a lélek számára csak akkor van jelentősége, ha azok egyben követei is az örökkévalónak. Mert az a pillanat, ami kihullik a végtelenből, csupán a világ hazugsága, nem más, mint illúzió. Éppen ezért meg akartam győződni arról, hogy ez a pillanat makulátlan. Ezért inkább kérlelőn, mintsem támadón tettem fel kérdéseimet. De vajon tudjuk-e, hogy a csillagok csak azoknak felelnek jól, akik jól kérdezik őket? S a válaszoktól nem bírtam szabadulni, akár a vándor, a táj szépségétől.
Az ablakom alatt vijjogó kukásautó hangja most harangszóvá változik, a világ összes harangjává, és úgy zengnek fülembe, mint Schiller szavai: 'Sied umschlaungen, Millionen, diesen Kuss der ganzen welt!' A végtelen ölelés utáni vágy, nem csak a teret, de az időt is magába foglalja. Ebben az ölelésben az annyira szabadnak éreztem magam, mint a hegyeken átlépő fenyvesek illata.
Adeo!
'A világos réten úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd. Szürke gyom ért számhoz, nyers, de különös: édes! Éber mozdulatlanságban lestem a világot, mit érez, lát, s hallgatag árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos mezőre konokon. Csak ami nincs, annak van bokra - gondoltam. Ami van, széthull darabokra - éreztem. Csak ami lesz, az a virág - tudtam. Itt a kérdés, kívül. Ám ott, belül a magyarázat! Seb a világ, ég, s hevül. Lelkemet éreztem, mint a lázat. Rab voltam, míg szívem a világ ellen lázadt. De úgy szabadultam, hogy nem raktam magamnak olyan házat, melybe kényéül háziúr települ! A nyugalom rászállt a fákra, mint kis lepkék, a levelek. Kék, piros, zöld, sárga, szivárványszín összekent képeket láttam álmomban, s úgy éreztem: ez a rend! Fényként száll tagjaimban álmom, s nem a vas világ a rend. Már sötét volt, s felnéztem az est alól az egek fogaskerekére. S a csilló véletlen szálaiból, törvényt szőtt jelenem, múltam, s jövőm: lelkem szövőszéke! Felnéztem megint, s láttam - az élet szövedéke, mindig felfeslik valahol! Fülelt a csend is, mint az óra egyet ütött, s szólt: Felkereshetnéd ifjúságod!. De nem cementfalak között, hanem a nyirkos réten képzeltem magamnak hatalmas szabadságot. S már a csillagok, a göncölök, nem úgy fénylettek, mint a rácsok a tudat hallgatag cellája fölött! Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni, láttam, ahogy a tettek oltárán a múlt meghasad. A tudatot nem, csak a képzetet lehet feledni, s én nem tudok mást, csak szeretni, görnyedve terheim alatt. Pajzsot, s pallost verettem belőled, arany öntudat! Mert láttam a boldogságot én! Lágy volt, s puha, végtelen mázsa, s ott imbolygott a rét gyepén finom, hullámzó mosolygása. Ledőlt árnyékomba, létem meleg tócsájába, hunyorgott, s kacsintott felém. Ma is látom, mily kellemesen babrál szemeiben a fényesség ragyogása.'
Az a pillanat volt, mikor megismertem az igazi énemet, rátaláltam a testemben gubbasztó én-em által sugárzott, a béke tudatának már régóta vágyott hangjára. A felismerés pillanatában akkora, és oly boldog sikerélményről árulkodó mosoly terült szét az arcomon, mint Kolumbuszén, mikor megpillantotta Amerika partjait.
Csakhogy a lelkem nem érte be a pillanat szépségével. Mert a szép pillanatoknak a lélek számára csak akkor van jelentősége, ha azok egyben követei is az örökkévalónak. Mert az a pillanat, ami kihullik a végtelenből, csupán a világ hazugsága, nem más, mint illúzió. Éppen ezért meg akartam győződni arról, hogy ez a pillanat makulátlan. Ezért inkább kérlelőn, mintsem támadón tettem fel kérdéseimet. De vajon tudjuk-e, hogy a csillagok csak azoknak felelnek jól, akik jól kérdezik őket? S a válaszoktól nem bírtam szabadulni, akár a vándor, a táj szépségétől.
Az ablakom alatt vijjogó kukásautó hangja most harangszóvá változik, a világ összes harangjává, és úgy zengnek fülembe, mint Schiller szavai: 'Sied umschlaungen, Millionen, diesen Kuss der ganzen welt!' A végtelen ölelés utáni vágy, nem csak a teret, de az időt is magába foglalja. Ebben az ölelésben az annyira szabadnak éreztem magam, mint a hegyeken átlépő fenyvesek illata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése