A líra birodalma olyan világ, ahol bármilyen állítás igazzá válik! Tegnap azt írtam: hiábavaló az élet, mint a sírás, ma viszont eképpen írok: az élet vidám, mint a nevetés, és mindkét alkalommal igazam volt. Ma pedig azt mondom: minden a csendbe zuhan, és mindennek vége szakad, holnap majd azt, hogy: semmi sem ér véget és minden őrökké zeng, és mind a két állításom érvényes. Az írónak semmit sem kell bebizonyítania! Mert egyetlen bizonyítéka, az élmény pátosza.
A lírai géniusz a tapasztalatlanság géniusza? Az író nem sokat tud a világról, hallatszik az olvasók gondolata. Ám az ajkamat elhagyó szavak szép halmazokká rendeződnek, amelyek véglegesek, s igazak, akár a kristály. Az író éretlen, mondják vádlón. Ám papírra vetett betűimben mégis a prófécia véglegessége szólal meg, ami előtt néha én is döbbenten állok. Az írást az érzések homályos, titokzatos leple takarja, melynek értelmét az ember csak találgathatja, mint ahogy a Szibillák mondatainak értelmét. Nevethetünk eme éretlenségen, de el is kell ámulnunk: szavaimhoz a szívből kicsorduló vér cseppje tapad, ami a költői szépség ragyogását adja. Ám hallom azt mondják, ezt a vércseppet egyáltalán nem szükségszerűen valódi élmény facsarja ki a szívből! Sőt néha olybá tetszhet, hogy az író úgy facsarja ki önnön szívét, mint szakácsnő a félbevágott citromot a saláta felett. Az írással, a tollal önarcképet festek, de mivel egyetlen portré sem nevezhető bűnnek, ugyanilyen joggal mondhatom: az az arc átfestetik. Átfestetik? Igen, kifejezőbbé tétetik, hisz arcom vonásait az elmosódottság gyötri, elmosódottnak, kifejezéstelennek, semmilyennek találom önmagam, holott önnön formám után vágyom. Azt szeretném, ha az írás előhívó-folyadéka határozott vonásokat adna, akár egy fényképnek. És igen! Jelentősebbé is tétetik, hiszen eseményekben gazdag életet élek. Érzéseimnek, és álmaimnak líraivá tárgyiasított világát téves elgondolás viharos vagy álmodozó formaisággal jellemezni. Ez sem helyettesíti a tettek drámaiságát, mert ettől sem lettem megfosztva. Ne ítéljük meg hát az írást, a külső világ puszta lemásolásában tanúsított ügyesség alapján. Az efféle kézügyesség könnyen elsajátítható. Az, ami az embert megragadja a szavak világában, az az író belső világának eredetisége, ami utat talál magának kifelé, ki a papírra.
Belső világ! Micsoda nagy szavak! Boldog örömmel hallgatnám őket. Sosem feledkezem meg arról, hogy az emberek már kiskoromban is rendkívüli, másoktól különböző gyermeknek tartottak. Az osztálytársak a kezdetek kezdetén és a felnőtt emberek később is, viselkedésem, öltözékem vagy épp frizurám miatt kinevettek. De ezek a nevetségek csak szintén megerősítették a másságtudatot, még ha keserűen is. Ám mind ez idáig másságom valami üres, határozatlan dolog volt, vagy érthetetlen reményt jelentett, vagy érthetetlen kitaszítottságot. Ám most mégis nevén neveztetett: eredeti belső világ. És a megnevezés azon nyomban konkrét tartalommal töltődött meg. A csodált megszemélyesítések és a lírai hasonlatok ötletét azonban tudom jól, a véletleneknek köszönhetem. (És valami pedig annál felejthetetlenebb, minél inkább ott köröznek körülötte a véletlenek, mint a madarak assisi Szent Ferenc vállainál. Érzem én is a véletlen madarait, ahogy vállon és kiragadnak a világból, hogy elrepítsenek, messze, ebbe a birodalomba, a varázslatos űrbe) Holott ezeket a képeket képtelen lennék megrajzolni! Ettől fogant bennem az a meglehetősen homályos gondolat, hogy belső világom mássága nem valamiféle igyekezetből fakad, hanem benne van mindabban, ami önkéntelenül és véletlenszerűen ötlik eszembe, és hogy mindez úgy adatott meg, mint valami ajándék.
Ettől fogva sokkal nagyobb figyelmet szenteltem önnön ötleteimnek. Így például eszembe jutott, hogy ha egyszer meghalok, megszűnik létezni az a világ is, amelyben élek. Ez a gondolat először épp hogy csak átvillant az agyamon, de én, belső eredetiségem tudatában, immár nem engedtem ki a markomból, (miként annak előtte bizonyára annyi más gondolatot) hanem rögvest lecsaptam rá, jól megfigyeltem, körbejártam minden oldalról. A sekélyes és bűzös csatorna mentén sétáltam kutyámmal, időnként lehunytam a szemem, hömpölygő folyónak képzeltem, és feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon létezik e a folyó akkor is, amikor a szemem csukva van. Természetesen valahányszor kinyitottam a szemem, víz ugyanúgy hömpölygött, mint annak előtte, de a különös az volt az egészben, hogy ez nekem egyáltalán nem volt bizonyíték arra, hogy akkor is ott volt, amikor épp nem láttam. Rendkívül érdekesnek találtam a dolgot, a fél estét ezzel a megfigyeléssel töltöttem.
Minél inkább a végéhez közeledett a séta, annál nagyobb boldogsággal töltött el, a sötétedés utáni lágyan fodrozódó víz, a hullámok, amiken ott ringatózott a hold. Ah, milyen gyönyörű! Sóhajtottam legbelül, és egy holdfény megvilágította kört láttam a vízen, és a folyók hosszú útjáról álmodoztam. Azonban ekkor eszembe jutottak az üres pillanatok, amelyek a visszatérés után vártak rám a szoba négy fala között. A kutyára néztem, és elmondtam neki, hogy olyan szomorúság lakozik bennem, amit ő soha meg nem ért. Aztán megláttam a szemeit, és úgy tetszett, hogy süt belőle a szeretet és a vágyakozás, hogy minél jobban megértsen. Ettől kissé megrémültem, hisz mégsem oszthatom meg gondolataimat egy kutyával. Ugyanakkor ez a megértő szempár úgy vonzott, mint valami bűvös szenvedély.
Már ott feküdtünk a nappaliban a parkettán, és arra gondoltam, hogy pont így feküdtem vele csecsemő korában is, és hogy milyen boldog voltam akkoriban. Nevetni kezdtem ezen. Aztán elkaptam a gyöngéd ebtekintetet, és eszembe ötlött, hogy ez az élőlény nem csak arra képes, hogy a nekem szomorúságot okozó dolgokról elterelje a figyelmemet, hogy a felejtés vigaszával ajándékozzon meg, hanem arra is, hogy figyelemmel hallgasson, és odaadással lessen, tehát, hogy a megértés vigaszát nyújtsa nekem.
Igen, ezek a félig kimondott bizalmaskodások úgy vonzottak, mint a bűn. És én ennek nagyon is tudatában voltam. Aztán a kutya váratlanul egyszer csak rám nézett, és mikor azt olvastam ki a szeméből: Megértelek Téged, szinte egészen megijedtem. A kutya persze nem sejtett semmi konkrétat sem, mindössze azt kívánta a tudomásomra hozni, hogy képes és hajlandó megosztani velem mindent. Mindazonáltal a gondolatok, amik elhagyták csöppnyi agyát, sokértelműek voltak, amikbe egyszerre csak úgy pillantottam, mint valami hirtelen feltáruló mélységbe: a tiltott bizalmasság és a meg nem engedett megértés mélységeibe.
A csendes éj mélyén megbúvó, sorházak mögötti rét, a sötét folyó, (a sekélyes és bűzös csatorna) a hosszú csónakázások képzetét sugalló kikötött csónakkal, (a víz színén úszó fadoboz) amelyhez úgy lehet lelépni a partról, ahogyan évszázadból évszázadba, álomból álomba, egyik könyvből a másikba száll át az ember, olyanok akár a reneszánsz tér tág árkádsorral, melyek oszlopai között egykoron meglett lovagok vívtak. Ez volt az a világ, amelybe a folyóparton elbűvölten csöppentem bele. Ebbe a gyönyörű világba tartozom én is, és a kutyám is - akár mindenki más, minden élő-lény. Mozdulatlanul álltam a folyóparton, és a hullámokat bámultam, bőrkabát volt rajtam, lábamnál a kutya ült. Mozdulatlan dermedtségünkben pedig, mintha mindketten egy másik világból valók lettünk volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése