Az élet máshol van, írták fel a diákok a Sorbonne falára. Igen, jól tudta ő ezt, hisz ezért utazott Londonból Írországba, ahol forrongott a nép. Percy Shellynek hívják, húszéves, és százával viszi magával a röpcédulákat, mintegy igazolvány gyanánt, amivel beléphet a valódi életbe. Mert a valódi, az igazi élet máshol van. Az emberek felszedik az utca kövezetét, felborítják az autókat. Belépésük a világba szép, és zajos, az utakat lángok (Prométheusz fényei) világítják be, és ünnepi könnygázgránátok robbannak. Mennyivel nehezebb dolga volt Rimbaud-nak, aki a párizsi kommün barikádjáról álmodozott. Az ember emancipációja, azaz a jövő, vagy teljes lesz, vagy semmilyen. (Figyeljük meg jól a környezetet, a helyszíneket és az időt. Van ebben a környezetben valami, ami mindent magába ölel). Nem, nem. Ez a történet korántsem Percy Shellyről, vagy Rimbaud-ról szól. Sokkal inkább arról, amit a menet elindulta után kiáltanak az emberek fennhangon, akár az előimádkozó a körmenetben, s ezt a valamit körbeöleli a végtelen idő és a határtalan tér. Az álom valóság, írták még a falakra a diákok, de úgy tetszik, ennek épp a fordítottja is igaz. Az adott pillanatban sosem lehet tudni, hogy vajon a valóság az álom, vagy az álom a valóság? Ha az életben legalább barikádok állnának, lövések hallatszódnának, de nem. Ezért aztán úgy látjuk, hogy a bennünk, a végtelen időben és térben lezajló forradalom anyagtalanná válik, hogy lepereg az ember ujjai közt. Aztán az ember szabadságról és a jövőről álmodozik. De ahogy megy, előre, menetel a zsúfolt utcán, azt látja, hogy a körülötte örvénylő tánc, nem is tánc, hanem csak barikádok. Budapest, Varsó, Párizs, Prága, sőt maga az 1848-as az 1870-es avagy az 1968-as esztendő. Ilyenkor az ember ráeszmél, hogy szeretne az örök történelemben barikádról barikádra menetelni, egy szeretett kezet fogva.
Ti, habozva füstölő szénaboglyák, meglehet szívemnek dohányát füstölitek éppen – gondolta.
És a férfi egy mezővel betemetett testet képzelt maga elé. Gondolataiban gyakran bukkant fel a halál is. De annak a halálnak, amire ő gondolt, vajmi kevés köze volt az igazi halálhoz. A halál ugyanis akkor és csak akkor válik valóságossá, amikor az öregedés repedésein kezd beszivárogni az emberbe. Számára mégis végtelenül messze volt, absztrakt volt, nem valóság volt. Hanem álom. De vajon mit keresett ebben az álomban? A végtelenséget kereste benne. Az életet reménytelenül kicsinek találta, körötte minden szürke volt és semmilyen. És a halál az abszolút. Nem lehet sem félbevágni, sem fölaprítani. A nő jelenléte viszont minden volt, (sok érintés, meg sok mondandóval teli szó) jelenléte végtelenül nagyszerű. Amikor maga elé képzelte a mezőn eltemetett nőt, egyszerre felfedezte a gyász fennköltségét és a szerelem nagyságát is. Ám a halálról szóló álmaiban nem az abszolútumot, hanem a boldogságot kereste. A földben lassan felszívódó testről álmodott, s olybá tetszett neki, hogy a szerelem gyönyörű aktusa ez, amelyben a test lassan és édesen földdé változik. A világ minduntalan megsebezte őt, minduntalan szégyenkezésre kényszerült, és épp ezért mindenben azt látta kinevetik. Az ő halál-álmában, ami tulajdonképpen maga volt az élet, csak hallgatás volt, meg hosszú és boldog élet. Igen, az ő halála eleven volt. Varázslatosan hasonlított ahhoz az időhöz, mikor az embernek nem kellett kilépnie a világba, mert ő maga a világ, s az úgy borul fölé, mint anyja hasának édes belső boltozatja. Egy ilyen, az örök boldogsághoz hasonlatos halálban szeretett volna egyesülni az imádott nővel. Egy másik álmában úgy ölelkeztek, hogy átnőttek egymásba, mígnem egyetlenegy mozgásra képtelen lénnyé forrtak össze, lassan változva át mozdulatlan ásvánnyá, az idővel dacolóvá és örökkévalóvá. Máskor pedig úgy képzelte, oly végtelenül sokáig maradnak egymás mellett, míg be nem növi őket a moha, és maguk is mohává nem válnak. Azután pedig véletlenül rájuk tapos egy láb, s ők (mert a moha épp virágzik) spórákként felrobbanva oly kimondatlanul boldogan lebegnek a térben, amilyen boldog csakis a lebegés lehet.
Azt hisszük, hogy a múlt, mert már bekövetkezett, kész és változtathatatlan? Ah, nem, ruhája színjátszó taftból készült, s akárhányszor rápillantunk, mindig másmilyennek látjuk. Egyszer szemrehányást teszünk magunknak, hogy a jövő miatt eláruljuk a múltat, aztán pedig a hajunkat tépjük, hogy a múlt miatt eláruljuk a jövőt, egyetlen jelen-legi szerelmünket – önmagunkat. Milyen gyávák is vagyunk! A jövő, egy nagy romantikus történet szereplője volt, míg neki, mint valami cselédnek, csak a hétköznap héja maradt. És annyira eltöltötte a félelem, hogy a jövővel átéltek átcsaptak feje felett, anélkül, hogy egyáltalán képes lett volna érzékelni. Most látta csak: egyetlen nagy lehetőségét dobta el, amit az élet valaha szívének felkínált. (A jelen emlékeinek varázsa, a nosztalgia pírjával ragyognak be mindent, még a szürke hétköznapokat is.) Ugyanakkor az volt az egészben a figyelemre méltó, hogy a nő emlékei, nem a múlt patetikus hátterére rajzolták fel a férfit, hanem a jövő folyama által átszelt pasztelltáj hátterére. Ezen a folyamon csónak ringott, és az életbe, (akár az álomba) beúszhat egy csónak az ablakon, és messzire vihet. Ám a jövő hirtelen jelenné, a jelen pedig múlttá válhat, és az ember feleszmél, hogy ott ringatózik a folyón, virággal borított partok előtt. Szerette volna felkeresni a férfit, és megkérni, hogy térjenek vissza a jövőbe, hogy kezdjék újra történetüket, hogy az előtt a pasztell háttér előtt éljenek, szabadon, vidáman, gátlások nélkül. A nő kínozta magát az emlékezéssel. Ám egyszer, amikor ismét hátratekintett, hektárnyi édent pillantott meg emlékeiben, ahol a férfival élt, és ekkor helyesbítenie kellett önmagát. Nem, nem igaz, hogy a múlt mindig csak elvett tőle, épp ellenkezőleg. A számvetés nem csak visszanézés a távoli múltba, hanem a közvetlen jövőbe (dermesztően szenvedélyes kísérlet az idő tagolására, az érzelmek léptékének bemérésére). És ebből kifolyólag úgy érezte, hogy a megélt jövő az, ami a legeslegtöbbet adhatja neki az életben. Az élet olyan darabját adta neki a jövő, amelyet nem szennyez hazugság. Nem jöhet semmiféle kifogás, hogy kijelentse: ennek a boldogságnak a felszíne alatt csak alakoskodás és üresség van. Ez a hektárnyi édenkert, ez volt a nő egyetlen igazsága. Aztán egy szép napon fölemelte a telefont. Az ismert hang kellemes melegséggel árasztotta el, de szíve a torkában dobogott, mert tudta, hogy a találkozáskor az első könnyed érintésre elolvad majd a férfi karjai között. De eszelősen is boldog volt egyben, arra gondolt, hogy az élet értelmét, amely egyelőre ebből az egy hektárnyi édenből áll, ők maguk töltik be egészében, úgyhogy mikor ez az értelem és érzelem gyarapodni, terebélyesedni fog, ő marad majd a termőföldje, amelybe a férfi gyökérként hatol be. (Ugye emlékszünk még a férfi álmára, ahol a földben felszívódó testről álmodott? Hát nem nagyszerű, hogy az élet álom, és az álom élet is egyben, és ily frigyre lépnek, akár a férfi és a nő? Ilyenkor az álom létben, az életben az ember érzi, hogy utakkal teli, és mi sem szebb annál, mint a jövőbe vezető út előtti pillanat, az a pillanat, amikor a holnap láthatára jön el hozzánk látogatóba, hogy elmondja nekünk ígéreteit).
Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak, hisz mindketten csupán pár szituációt őriznek a múltból, ki-ki a sajátjait. A múlt emlékképei nem hasonlítanak egymásra, semmi közük egymáshoz. És mi a helyzet a jövő emlékképeivel? Mennyiségileg és minőségileg egyaránt összemérhetőek? Ó, igen, igen! Nem csupán azért, mert a jövőben gyökerező emlékezőtehetségük egyenként is azonos, hanem mert egyformán fontosak egymásnak. Mikor megpillantják egymást, közös pillanataik minden részlete eszükbe ötlik. Találkozásuk az első pillanattól méltón és kiegyensúlyozottan egyenlő. Milyen megható a lázadások vége, ugye? Először a jövő ellen lázadunk, a múlt nevében, aztán pedig pont ahhoz menekülünk, hogy nála leljünk boldogságra. Ezt belátva elvetjük azt a változatot, hogy kénytelen kelletlen engedtünk a szerelmi ostromnak, mert az erőszak, és az ízlésünk ellen való dolog az ilyesmi. És az idő, ami szárnyakon suhan tova, így van beépítve az emberi gépezetbe. Az ember tudja ezt, és ráeszmél: minden az álmokban van elrejtve. A repülésnek, a szárnyalásnak az idő folyamában nem csak a boldogság válik céljává, de a jövő a legvégső foka. A távolban elterülő csodás sziget. A jövő, ami az ember számára egykoron misztikum volt, elsősorban titok. Benne rejlett mindaz, ami ismeretlen. A csábító és rémisztő, izgalommal teli feszültség keríti hatalmába az embert, mikor az eljövendőre gondol. A bizonyosnak, az otthonnak volt az ellentéte. Ám az álom ellentétes értelemmel ruházza fel a jövőt. Nem titok többé, nem rémisztő többé. Ellenkezőleg, bizonyosságot adott a bizonytalan jelenen belül, úgy ahogy az élet az embernél keres menedéket, mint apánál a gyermek. Repülés, szárnyalás, álom, élet, pasztellszín háttér. Több okból is az ilyen díszlet a legalkalmasabb a jövő képének fogantatásához. Beragyogja a fény, így egyáltalán nem a sötétség, az éjszaka, hanem a világosság, azaz a nappal díszlete a hely, ami egy nyitott reneszánsz tér közepén van. A lendület és a szárnyalás helye tehát, romantikus vidék. Az embernek ilyenkor úgy tetszik, hogy mindez ékesen szól arról, amit folyamatában átél. Tán az eljövendő, azaz a jövő iránt érzett vágyakozás, a nagy szerelem nem a hétköznapiasság prózaisága és szürkesége, semmilyensége ellen való romantikus lázadás? És az ember, és annak merészsége, mellyel a szépséggel teli jövőt választja magának, (az érzelmekben gazdag lélek) tán nem pont ehhez a romantikus tájhoz hasonlatos? A legeslegnagyobb szerelem bűvöletében, a jövő valódisága mindent megváltoztat a múlt csalódottságán, s az ember életébe, avagy lelkébe többé már nem köszönt be a múlt intim indiszponáltsága.
Jól tesszük, ha történetet a nő munkahelyén folytatjuk. A telefonbeszélgetést követően, legszívesebben fel s alá járkált volna. De fagyos hallgatásba burkolózva ült íróasztalánál, meg nem bocsátva az időnek, hogy ily lassan hozza el munkaidejének utolsó percét. Igazságtalannak tartotta, de a percek s az órák egymásra nőttek, aztán szinte észrevétlenül a munkaidő megöregedett, elgyöngült, s az egyik pillanatban, huss, krematóriumfüstté vált. Amikor aztán indulni készült megpillantotta főnöke szigorú képét, és eszébe jutottak a túlórák, és hogy vele is meg kell küzdenie még szabadságáért. A hárító szavak versekként cikáztak fejében, és úgy érezte, Apolló lantja felülkerekedik a munkahelyi szürkeségen, a túlórákon, saját főnökén is, és ujjongott magában. (És ez ilyen formában először fordult elő vele!) Még erősebbé vált benne ez a jó érzés, a sok szép szó csak úgy rímelve zsongott. Virágneveket látott maga előtt, és a kék égen gyorsan úszó felhőket. Pontosan ilyen sebességgel intett búcsút munkahelyének.
Aztán megérkezett. Ott érezte a férfi tenyerének melegét a kézfején. Ott ült vele szemben, robosztusan. A férfi, mosolygó tekintettel, csillogó szemekkel nézett reá vissza, s ő a fejét a férfi vállára hajtotta. Ah, milyen végtelenül szép volt ez a találkozás! A férfi számára a legnagyobb boldogság a vállán nyugvó leányfej volt. A leányfej neki többet jelentett a női testnél. Úgy érezte nem ért túlságosan a testhez, de a Mi az hogy szép női láb? Milyen egy szép fenék? Ebben a pillanatban értelmet nyert. Ugyanakkor az arc érthető volt számára, és csakis ez számított a szemében a női szépség megítélésekor. Ezzel persze nem válik igazzá az az állítás, hogy nem érdekelte a test. A mezítelenség képzetébe beleszédült. Ám volt itt egy apró különbség: nem a nő mezítelensége után vágyott. A nő arca volt vágyakozásának a tárgya, a lányarc, melyet beragyogott a test mezítelensége. Nem arra vágyott, hogy a testet birtokolja. Mindig is azt szerette volna, hogy aztán a szerelem bizonyosságául odaadja neki a testet is. Ez a test beleesett az álom-világába, éppen ezért gondolt rá számtalanszor, és a közösülő szervet mennyei tárggyá, játékos álmok témájává tette. Így például azt képzelte, hogy a női test közepében kis órák vannak, ütemre ketyegők. Máskor pedig azt, hogy láthatatlan lények hona. Megint másik alkalommal a nyílás ragadta meg képzeletét, és látta magát, amint gombóccá gömbölyödve zuhan-zuhan ebbe a nyílásba, míg végül maga is puszta zuhanássá változik. Zuhanássá, amely egy életen át zuhan a nő testében. Egy újabb alkalommal a nő lábai két egymásba ömlő folyóvá váltak, s ebbe a titokzatosságba egy hegyet képzelt bele, melynek mitológiai nevet adott, Ephébosz. Nem tudta pontosan mit jelent ez a szó, de csodálatosnak találta. Egyébként annyit sejtett, hogy az Ephébosz szó olyasvalamit jelöl, ami fiatal, ám ez nem azt a fiatalságot jelentette, amit tapasztalataiból ismert, hanem az erős és csodálatra méltó örök ifjúság forrását. E szó kimondásával a felnőtt nőt úgy szólította meg, hogy kiemelte a felnőttség kínosságából! Mily gyönyörű is volt bolyongani ezen az ismert látott, valós női testen, ezen a megáldott játszótéren. Milyen elbűvölő is volt oly hangon beszélni a női mellről, és ölről, amilyenen gyerekeknek szokás mesélni! Igen, a férfi a gyöngédség birodalmában élt, ami pedig a műgyermekkor birodalma. Az igazi gyermekkor nem éppen Paradicsom, és nem is túl gyengéd. A gyöngédség abban a pillanatban születik, mikor az ember a felnőttkor küszöbjére vettetik, és rádöbben a gyermekévek előnyeire, melyeket akkoriban még fel sem foghatott. A gyöngédség nem más, mint a felnőttkor előtti pillanatnyi rémület utáni megnyugvás, ahol az az egyetlen szabály, hogy úgy fordulunk a másikhoz, mintha ő gyerek volna. A gyöngédség nem csak próbálkozás, hanem tett, hogy elraboljuk a szerelmet a felnőttség birodalmából, ahol minden csalfa, minden kötelez. Könnyedén kopogtat nyelvének szívével, képzelte egy álmában, és úgy találta, hogy a nő nyelve, kisujja, keble, köldöke mind-mind önálló lény, akik hangtalanul beszélgetnek egymással, hogy ez a test ezer és ezer lényből áll össze, s hogy szeretni ezt a testet annyit tesz, mint meghallgatni ezeket a lényeket, és meghallani, hogy két kebel, titkos nyelven egymásnak mit mesél. Ne feledjük, ez a test ragyogja be az arcot, azt az arcot, amelyen az ajkak most gyermeki gyengédséggel formáltak szavakat. A férfi és a nő egymást figyelték, és hallgatták ezt a titkos nyelvet.
Aztán mikor megérezte a vállának domborulatait és a nyakát, s a hajat simogató férfikéz érintését, feltolult benne a sokéves szenvedés, s nem bírta visszafojtani a sírást. Mi bajod, az isten szerelmére mi bajod? - kérdezte a férfi, és a nő valósággal habzsolta a beszédből áradó gyengédséget, amiben nem hogy régen, de annak előtte sem volt része. Semmi, semmi! – felelte sírva, és a sírás csak erősödött a férfi érdeklődésétől. Többféle könnycseppet hullajtott. Az önsajnálat könnycseppjeit, merthogy eleddig magányos volt, a szemrehányás könnycseppjeit, mert elhanyagolta saját magát, a remény könnycseppjeit, hogy végre-valahára visszatérhet őhozzá, a boldogság könnycseppjeit, mert a férfi ölelte, és a haját simogatta, s nem utolsó sorban a fondorlat könnycseppjeit, amik meghatották és hozzáláncolták a férfikezeket. Végül a sírást követő percnyi zavarodottság után, a férfi megfogta a nő kezét, (Mily szép is volt!) a nő abbahagyta a sírást, s éppen olyan bőségben kezdtek ömleni belőle a szavak, mint imént a könnyek. Beszélt mindenről, ami a szívét nyomta, magányról, a munka nehézségeiről, az emberekről, akik nehezteltek rá, majd pedig a lényegről, hogy végzetes magányában még saját maga is elfordult önnönmagától. De hisz ez nem igaz! Én sem fordultam el tőled! A helyzet azonban nem érhette be ily olcsó nyugtatással, és keserűen elmosolyodott. Hogyhogy nem fordul el önmagától, hisz nem foglalkozott magával hosszú napok, s hetek óta. Ecsetelte rémültségét. Nem, nem Kincsem, ez egyáltalán nem igaz – jelentette ki. A nő ajkai ismét kesernyés mosolyra görbültek. Talán bizonyítsa be? Mondja el a férfinak, hogy mi az, amivel megsebezte saját szívét? Hisz ő mindig is tiszteletben tartotta mások lényét, de vallja be, hogy sajátjával nem volt ideje törődni? Ez csak valami félreértés lehet! - mondta a férfi békét ajánló hangjának alázatával. Szeretném hinni én is! - és megszorította a férfi vaskos kezét, aztán tekintete láttán rádöbbent, hogy arca még magán viseli a sírás nyomait, és kiment a fürdőszobába. A tükörbe pillantván rémület fogta el, kisírt arcát nem találta szépnek, és a színtelen, szürke ruha miatt, amit viselt is szemrehányást tett magának, hogy még mindig az van rajta, holott már nem a munkahelyén van. Gyorsan megmosta arcát, aztán a hűtőszekrény felé ment, és egy üveg borral tért vissza. Aztán arról kezdett el beszélni, hogy nekik kettőjüknek bízniuk kell egymásban, mert ebben a rút világban nincs senkijük önmagukon kívül. Hosszan beszélt erről, s a férfi rá szegeződő tekintetéből azt a következtetést vonta le, hogy mélyen egyetértő. A férfi türelmesen és megértőn hallgatta. Eddig úgymond kerülték egymás társaságát, mert eleddig nem adatott meg, de ez azért volt, mert a nő fájdalma magányért és sötétségért kiáltott. Ám azóta, hogy földet ért a pasztellszín háttér Monet-i partján, fény és béke után vágyódott. Emlékszünk a múlt egyenlőtlenségére és a közösségen alapuló jövőképekre? A férfit eleddig a múlt és a jövő közt lévő egyenlőtlenség nyomasztotta, és most örült, hogy ott ül vele szemben az eljövendő idő, egy pohár bor mellett, és úgy néz ki, mint az idő angyala. A férfi azt mondta nincs min aggódni, a nő torka összeszorult az izgalomtól, mikor mesélni kezdett arról, mennyi minden áll még előttük. A férfi töltött még a borból, és a nő úgy érezte, hogy minden jóra fordult. Annak a jövőnek a képe, amit a férfi vázolt fel előtte, eloszlatta minden szorongását. A semmilyen, szürke múlt látomása szertefoszlott. Olyan nagyon közeli sem volt már, így nem kellett tartania befolyásától. Aztán lágyan hangsúlyozta milyen gyönyörű is a nő szeme, a mosolya, úgyhogy ő, titkos örömérzettel feltételezhette a szavakban rejlő igazságot. A férfi érezte, hogy a nő egyetértően szemlél minden egyes kibontakozó képet, és boldog. Maga elé képzelte hogyan ülnek majd házuk asztalánál, a jövő és a boldogság angyalaival. Olyan szépnek találták ezt a képet, mint magát a békét, mint az otthon és a világ, azaz jövő és a múlt közötti békét, amelyre két angyal szárnya borul. Csodaszerűen és megérdemelten. Hosszú idő óta, ismét boldogan meghitt és bizalmas közelségbe kerültek. Nemcsak egymással, hanem mindennel. Egymás szavába vágva, kacagva, önfeledten beszélgettek. Telve voltak egymás élményeivel. El voltak ragadtatva attól, amit átéltek, mert úgy érezték, hogy a harmónia nagy kék színű sátora borítja föléjük a harmónia ponyváját, a világ helyett, ahol megszűnt minden ellentét, ahol a férfi a nővel ül a béke asztalánál, az abszolútum házát lelték meg, ahol az igazabb és legtisztább abszolútum lakozik. Mert ahol ez az abszolútum létezik, akkor csak itt lehet a végtelen érzés is, amelyben feloldódik minden, ami tisztátlan és idegen, mint valami vegyszerben. A felismerés villámcsapásként érte mindkettőjüket, minden gátlástól, szégyenérzettől megszabadítva a lelket, ami tiszta és ártatlan, és a szerelem szép, mélyenszántó és váratlan inspirációját szabadította fel bennük. Döbbenten és meghatódva tértek vissza a világba, mint mikor hosszú évek múltán tér vissza ebbe a házba a tékozló gyermek. Az idő már későre járt, az ital szintje pedig az aljához közeledett. Nagyokat nevettek, és a bor pompás íze elbűvölte őket. Egymás szemeiben úgy vesztek el, mint ahogy feneketlen kútba hajított kövek merülnek el, a fényes végtelenségében. A mámor, a napnál is világosabban ragyogta be, bókokban kitárulkozó lelküket. A dicséretözön visszatükröződött a félig teli borospohár olajos üvegfaláról, s afrodiziákumként lágyította meg a szívüket. Olyannyira, hogy azokban a felejthetetlen pillanatokban az egész világot szerették. Persze az egész világból, mindenekelőtt egymást. Megértették, hogy egy varázsugrással a távoli jövőben teremhetnek. Az ágy szélén ültek, mikor a férfi így szólt: Itt a te otthonod, itt a te világod. És a nő meg akarta jutalmazni, de mivel is jutalmazhatna meg egy nő egy férfit? Nem ellenkeztek hát a vággyal, s az elkövetkező órákat boldog egyetértő simogatásban töltötték el. Ajkaikon szorosan összeforrt a csók, akárcsak bennük, az elköltött bor mámorító emléke.
Elnézték egymást, és hagyták, hogy utolsó szavaik teljesen betöltsék a teret. Igen, így van ez, egész idő alatt, mialatt szenvedünk a magánytól, a meg nem értettségtől, mialatt kétségbeesett igyekezettel járunk el munkahelyünkre, mialatt futunk és menekülünk a világban, közben mégis itt van a jövőnk, ahogy az övék is ott volt előkészítve. Türelmesen várt rájuk, ez a szoba, aminek terét a füstölőkből áradó rétek illata töltött meg, ez a hétköznapi helyszín, ami végre kézzelfoghatóan egyesíti a testet a lélekkel, a jövőt a jelennel, a férfit a nővel.
Minél többet szeretkezem, annál nagyobb a kedvem a forradalomhoz, minél nagyobb kedvvel vetem bele magam a forradalomba, annál nagyobb kedvem van szeretkezni, állt még ez is a Sorbonne falán, és ők másodszor és harmadszor is szerelmeskedtek. Az élet vagy teljes, vagy semmilyen. És ezúttal még derekasabban szeretkeztek. Percy Shellynek, akinek ugyanolyan arca volt, mint a férfinak, ezalatt Dublin utcáin futott és futott és futott, mert tudva tudta, hogy az élet máshol van. És Byron, és John Keats is futott, valamint Rimbaud is folyvást rohant, Stuttgartba, Milánóba, Marseille-be, de akkor már csak fél lába volt, s fél lábbal futni nem lehet.
A férfi tágra zárt ajtóként fonta a nő köré karjait. Megint belehatolt a testbe, aztán hagyta, hogy lecsússzon a nő testéről. A nő azt látta, hogy ismét mécsest és újabb füstölőt gyújt, amik az éjjeli szekrényen álltak. A gyertyaláng fényétől felriadt nagy éjjeli lepke szállt fel a szobában, és körözni kezdett. Ahogy ott feküdt a férfitest mellett, fáradtan, elnyúlva arra gondolt, hogy nem is a szerelmi aktust piheni ki most, hanem az eddigi életén át tartó örökös rohanást.
Ti, céltalan bolyongó emberek, hová rohantok? Meglehet a jövő útjának macskaköveit romboljátok le éppen…
Ti, habozva füstölő szénaboglyák, meglehet szívemnek dohányát füstölitek éppen – gondolta.
És a férfi egy mezővel betemetett testet képzelt maga elé. Gondolataiban gyakran bukkant fel a halál is. De annak a halálnak, amire ő gondolt, vajmi kevés köze volt az igazi halálhoz. A halál ugyanis akkor és csak akkor válik valóságossá, amikor az öregedés repedésein kezd beszivárogni az emberbe. Számára mégis végtelenül messze volt, absztrakt volt, nem valóság volt. Hanem álom. De vajon mit keresett ebben az álomban? A végtelenséget kereste benne. Az életet reménytelenül kicsinek találta, körötte minden szürke volt és semmilyen. És a halál az abszolút. Nem lehet sem félbevágni, sem fölaprítani. A nő jelenléte viszont minden volt, (sok érintés, meg sok mondandóval teli szó) jelenléte végtelenül nagyszerű. Amikor maga elé képzelte a mezőn eltemetett nőt, egyszerre felfedezte a gyász fennköltségét és a szerelem nagyságát is. Ám a halálról szóló álmaiban nem az abszolútumot, hanem a boldogságot kereste. A földben lassan felszívódó testről álmodott, s olybá tetszett neki, hogy a szerelem gyönyörű aktusa ez, amelyben a test lassan és édesen földdé változik. A világ minduntalan megsebezte őt, minduntalan szégyenkezésre kényszerült, és épp ezért mindenben azt látta kinevetik. Az ő halál-álmában, ami tulajdonképpen maga volt az élet, csak hallgatás volt, meg hosszú és boldog élet. Igen, az ő halála eleven volt. Varázslatosan hasonlított ahhoz az időhöz, mikor az embernek nem kellett kilépnie a világba, mert ő maga a világ, s az úgy borul fölé, mint anyja hasának édes belső boltozatja. Egy ilyen, az örök boldogsághoz hasonlatos halálban szeretett volna egyesülni az imádott nővel. Egy másik álmában úgy ölelkeztek, hogy átnőttek egymásba, mígnem egyetlenegy mozgásra képtelen lénnyé forrtak össze, lassan változva át mozdulatlan ásvánnyá, az idővel dacolóvá és örökkévalóvá. Máskor pedig úgy képzelte, oly végtelenül sokáig maradnak egymás mellett, míg be nem növi őket a moha, és maguk is mohává nem válnak. Azután pedig véletlenül rájuk tapos egy láb, s ők (mert a moha épp virágzik) spórákként felrobbanva oly kimondatlanul boldogan lebegnek a térben, amilyen boldog csakis a lebegés lehet.
Azt hisszük, hogy a múlt, mert már bekövetkezett, kész és változtathatatlan? Ah, nem, ruhája színjátszó taftból készült, s akárhányszor rápillantunk, mindig másmilyennek látjuk. Egyszer szemrehányást teszünk magunknak, hogy a jövő miatt eláruljuk a múltat, aztán pedig a hajunkat tépjük, hogy a múlt miatt eláruljuk a jövőt, egyetlen jelen-legi szerelmünket – önmagunkat. Milyen gyávák is vagyunk! A jövő, egy nagy romantikus történet szereplője volt, míg neki, mint valami cselédnek, csak a hétköznap héja maradt. És annyira eltöltötte a félelem, hogy a jövővel átéltek átcsaptak feje felett, anélkül, hogy egyáltalán képes lett volna érzékelni. Most látta csak: egyetlen nagy lehetőségét dobta el, amit az élet valaha szívének felkínált. (A jelen emlékeinek varázsa, a nosztalgia pírjával ragyognak be mindent, még a szürke hétköznapokat is.) Ugyanakkor az volt az egészben a figyelemre méltó, hogy a nő emlékei, nem a múlt patetikus hátterére rajzolták fel a férfit, hanem a jövő folyama által átszelt pasztelltáj hátterére. Ezen a folyamon csónak ringott, és az életbe, (akár az álomba) beúszhat egy csónak az ablakon, és messzire vihet. Ám a jövő hirtelen jelenné, a jelen pedig múlttá válhat, és az ember feleszmél, hogy ott ringatózik a folyón, virággal borított partok előtt. Szerette volna felkeresni a férfit, és megkérni, hogy térjenek vissza a jövőbe, hogy kezdjék újra történetüket, hogy az előtt a pasztell háttér előtt éljenek, szabadon, vidáman, gátlások nélkül. A nő kínozta magát az emlékezéssel. Ám egyszer, amikor ismét hátratekintett, hektárnyi édent pillantott meg emlékeiben, ahol a férfival élt, és ekkor helyesbítenie kellett önmagát. Nem, nem igaz, hogy a múlt mindig csak elvett tőle, épp ellenkezőleg. A számvetés nem csak visszanézés a távoli múltba, hanem a közvetlen jövőbe (dermesztően szenvedélyes kísérlet az idő tagolására, az érzelmek léptékének bemérésére). És ebből kifolyólag úgy érezte, hogy a megélt jövő az, ami a legeslegtöbbet adhatja neki az életben. Az élet olyan darabját adta neki a jövő, amelyet nem szennyez hazugság. Nem jöhet semmiféle kifogás, hogy kijelentse: ennek a boldogságnak a felszíne alatt csak alakoskodás és üresség van. Ez a hektárnyi édenkert, ez volt a nő egyetlen igazsága. Aztán egy szép napon fölemelte a telefont. Az ismert hang kellemes melegséggel árasztotta el, de szíve a torkában dobogott, mert tudta, hogy a találkozáskor az első könnyed érintésre elolvad majd a férfi karjai között. De eszelősen is boldog volt egyben, arra gondolt, hogy az élet értelmét, amely egyelőre ebből az egy hektárnyi édenből áll, ők maguk töltik be egészében, úgyhogy mikor ez az értelem és érzelem gyarapodni, terebélyesedni fog, ő marad majd a termőföldje, amelybe a férfi gyökérként hatol be. (Ugye emlékszünk még a férfi álmára, ahol a földben felszívódó testről álmodott? Hát nem nagyszerű, hogy az élet álom, és az álom élet is egyben, és ily frigyre lépnek, akár a férfi és a nő? Ilyenkor az álom létben, az életben az ember érzi, hogy utakkal teli, és mi sem szebb annál, mint a jövőbe vezető út előtti pillanat, az a pillanat, amikor a holnap láthatára jön el hozzánk látogatóba, hogy elmondja nekünk ígéreteit).
Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak, hisz mindketten csupán pár szituációt őriznek a múltból, ki-ki a sajátjait. A múlt emlékképei nem hasonlítanak egymásra, semmi közük egymáshoz. És mi a helyzet a jövő emlékképeivel? Mennyiségileg és minőségileg egyaránt összemérhetőek? Ó, igen, igen! Nem csupán azért, mert a jövőben gyökerező emlékezőtehetségük egyenként is azonos, hanem mert egyformán fontosak egymásnak. Mikor megpillantják egymást, közös pillanataik minden részlete eszükbe ötlik. Találkozásuk az első pillanattól méltón és kiegyensúlyozottan egyenlő. Milyen megható a lázadások vége, ugye? Először a jövő ellen lázadunk, a múlt nevében, aztán pedig pont ahhoz menekülünk, hogy nála leljünk boldogságra. Ezt belátva elvetjük azt a változatot, hogy kénytelen kelletlen engedtünk a szerelmi ostromnak, mert az erőszak, és az ízlésünk ellen való dolog az ilyesmi. És az idő, ami szárnyakon suhan tova, így van beépítve az emberi gépezetbe. Az ember tudja ezt, és ráeszmél: minden az álmokban van elrejtve. A repülésnek, a szárnyalásnak az idő folyamában nem csak a boldogság válik céljává, de a jövő a legvégső foka. A távolban elterülő csodás sziget. A jövő, ami az ember számára egykoron misztikum volt, elsősorban titok. Benne rejlett mindaz, ami ismeretlen. A csábító és rémisztő, izgalommal teli feszültség keríti hatalmába az embert, mikor az eljövendőre gondol. A bizonyosnak, az otthonnak volt az ellentéte. Ám az álom ellentétes értelemmel ruházza fel a jövőt. Nem titok többé, nem rémisztő többé. Ellenkezőleg, bizonyosságot adott a bizonytalan jelenen belül, úgy ahogy az élet az embernél keres menedéket, mint apánál a gyermek. Repülés, szárnyalás, álom, élet, pasztellszín háttér. Több okból is az ilyen díszlet a legalkalmasabb a jövő képének fogantatásához. Beragyogja a fény, így egyáltalán nem a sötétség, az éjszaka, hanem a világosság, azaz a nappal díszlete a hely, ami egy nyitott reneszánsz tér közepén van. A lendület és a szárnyalás helye tehát, romantikus vidék. Az embernek ilyenkor úgy tetszik, hogy mindez ékesen szól arról, amit folyamatában átél. Tán az eljövendő, azaz a jövő iránt érzett vágyakozás, a nagy szerelem nem a hétköznapiasság prózaisága és szürkesége, semmilyensége ellen való romantikus lázadás? És az ember, és annak merészsége, mellyel a szépséggel teli jövőt választja magának, (az érzelmekben gazdag lélek) tán nem pont ehhez a romantikus tájhoz hasonlatos? A legeslegnagyobb szerelem bűvöletében, a jövő valódisága mindent megváltoztat a múlt csalódottságán, s az ember életébe, avagy lelkébe többé már nem köszönt be a múlt intim indiszponáltsága.
Jól tesszük, ha történetet a nő munkahelyén folytatjuk. A telefonbeszélgetést követően, legszívesebben fel s alá járkált volna. De fagyos hallgatásba burkolózva ült íróasztalánál, meg nem bocsátva az időnek, hogy ily lassan hozza el munkaidejének utolsó percét. Igazságtalannak tartotta, de a percek s az órák egymásra nőttek, aztán szinte észrevétlenül a munkaidő megöregedett, elgyöngült, s az egyik pillanatban, huss, krematóriumfüstté vált. Amikor aztán indulni készült megpillantotta főnöke szigorú képét, és eszébe jutottak a túlórák, és hogy vele is meg kell küzdenie még szabadságáért. A hárító szavak versekként cikáztak fejében, és úgy érezte, Apolló lantja felülkerekedik a munkahelyi szürkeségen, a túlórákon, saját főnökén is, és ujjongott magában. (És ez ilyen formában először fordult elő vele!) Még erősebbé vált benne ez a jó érzés, a sok szép szó csak úgy rímelve zsongott. Virágneveket látott maga előtt, és a kék égen gyorsan úszó felhőket. Pontosan ilyen sebességgel intett búcsút munkahelyének.
Aztán megérkezett. Ott érezte a férfi tenyerének melegét a kézfején. Ott ült vele szemben, robosztusan. A férfi, mosolygó tekintettel, csillogó szemekkel nézett reá vissza, s ő a fejét a férfi vállára hajtotta. Ah, milyen végtelenül szép volt ez a találkozás! A férfi számára a legnagyobb boldogság a vállán nyugvó leányfej volt. A leányfej neki többet jelentett a női testnél. Úgy érezte nem ért túlságosan a testhez, de a Mi az hogy szép női láb? Milyen egy szép fenék? Ebben a pillanatban értelmet nyert. Ugyanakkor az arc érthető volt számára, és csakis ez számított a szemében a női szépség megítélésekor. Ezzel persze nem válik igazzá az az állítás, hogy nem érdekelte a test. A mezítelenség képzetébe beleszédült. Ám volt itt egy apró különbség: nem a nő mezítelensége után vágyott. A nő arca volt vágyakozásának a tárgya, a lányarc, melyet beragyogott a test mezítelensége. Nem arra vágyott, hogy a testet birtokolja. Mindig is azt szerette volna, hogy aztán a szerelem bizonyosságául odaadja neki a testet is. Ez a test beleesett az álom-világába, éppen ezért gondolt rá számtalanszor, és a közösülő szervet mennyei tárggyá, játékos álmok témájává tette. Így például azt képzelte, hogy a női test közepében kis órák vannak, ütemre ketyegők. Máskor pedig azt, hogy láthatatlan lények hona. Megint másik alkalommal a nyílás ragadta meg képzeletét, és látta magát, amint gombóccá gömbölyödve zuhan-zuhan ebbe a nyílásba, míg végül maga is puszta zuhanássá változik. Zuhanássá, amely egy életen át zuhan a nő testében. Egy újabb alkalommal a nő lábai két egymásba ömlő folyóvá váltak, s ebbe a titokzatosságba egy hegyet képzelt bele, melynek mitológiai nevet adott, Ephébosz. Nem tudta pontosan mit jelent ez a szó, de csodálatosnak találta. Egyébként annyit sejtett, hogy az Ephébosz szó olyasvalamit jelöl, ami fiatal, ám ez nem azt a fiatalságot jelentette, amit tapasztalataiból ismert, hanem az erős és csodálatra méltó örök ifjúság forrását. E szó kimondásával a felnőtt nőt úgy szólította meg, hogy kiemelte a felnőttség kínosságából! Mily gyönyörű is volt bolyongani ezen az ismert látott, valós női testen, ezen a megáldott játszótéren. Milyen elbűvölő is volt oly hangon beszélni a női mellről, és ölről, amilyenen gyerekeknek szokás mesélni! Igen, a férfi a gyöngédség birodalmában élt, ami pedig a műgyermekkor birodalma. Az igazi gyermekkor nem éppen Paradicsom, és nem is túl gyengéd. A gyöngédség abban a pillanatban születik, mikor az ember a felnőttkor küszöbjére vettetik, és rádöbben a gyermekévek előnyeire, melyeket akkoriban még fel sem foghatott. A gyöngédség nem más, mint a felnőttkor előtti pillanatnyi rémület utáni megnyugvás, ahol az az egyetlen szabály, hogy úgy fordulunk a másikhoz, mintha ő gyerek volna. A gyöngédség nem csak próbálkozás, hanem tett, hogy elraboljuk a szerelmet a felnőttség birodalmából, ahol minden csalfa, minden kötelez. Könnyedén kopogtat nyelvének szívével, képzelte egy álmában, és úgy találta, hogy a nő nyelve, kisujja, keble, köldöke mind-mind önálló lény, akik hangtalanul beszélgetnek egymással, hogy ez a test ezer és ezer lényből áll össze, s hogy szeretni ezt a testet annyit tesz, mint meghallgatni ezeket a lényeket, és meghallani, hogy két kebel, titkos nyelven egymásnak mit mesél. Ne feledjük, ez a test ragyogja be az arcot, azt az arcot, amelyen az ajkak most gyermeki gyengédséggel formáltak szavakat. A férfi és a nő egymást figyelték, és hallgatták ezt a titkos nyelvet.
Aztán mikor megérezte a vállának domborulatait és a nyakát, s a hajat simogató férfikéz érintését, feltolult benne a sokéves szenvedés, s nem bírta visszafojtani a sírást. Mi bajod, az isten szerelmére mi bajod? - kérdezte a férfi, és a nő valósággal habzsolta a beszédből áradó gyengédséget, amiben nem hogy régen, de annak előtte sem volt része. Semmi, semmi! – felelte sírva, és a sírás csak erősödött a férfi érdeklődésétől. Többféle könnycseppet hullajtott. Az önsajnálat könnycseppjeit, merthogy eleddig magányos volt, a szemrehányás könnycseppjeit, mert elhanyagolta saját magát, a remény könnycseppjeit, hogy végre-valahára visszatérhet őhozzá, a boldogság könnycseppjeit, mert a férfi ölelte, és a haját simogatta, s nem utolsó sorban a fondorlat könnycseppjeit, amik meghatották és hozzáláncolták a férfikezeket. Végül a sírást követő percnyi zavarodottság után, a férfi megfogta a nő kezét, (Mily szép is volt!) a nő abbahagyta a sírást, s éppen olyan bőségben kezdtek ömleni belőle a szavak, mint imént a könnyek. Beszélt mindenről, ami a szívét nyomta, magányról, a munka nehézségeiről, az emberekről, akik nehezteltek rá, majd pedig a lényegről, hogy végzetes magányában még saját maga is elfordult önnönmagától. De hisz ez nem igaz! Én sem fordultam el tőled! A helyzet azonban nem érhette be ily olcsó nyugtatással, és keserűen elmosolyodott. Hogyhogy nem fordul el önmagától, hisz nem foglalkozott magával hosszú napok, s hetek óta. Ecsetelte rémültségét. Nem, nem Kincsem, ez egyáltalán nem igaz – jelentette ki. A nő ajkai ismét kesernyés mosolyra görbültek. Talán bizonyítsa be? Mondja el a férfinak, hogy mi az, amivel megsebezte saját szívét? Hisz ő mindig is tiszteletben tartotta mások lényét, de vallja be, hogy sajátjával nem volt ideje törődni? Ez csak valami félreértés lehet! - mondta a férfi békét ajánló hangjának alázatával. Szeretném hinni én is! - és megszorította a férfi vaskos kezét, aztán tekintete láttán rádöbbent, hogy arca még magán viseli a sírás nyomait, és kiment a fürdőszobába. A tükörbe pillantván rémület fogta el, kisírt arcát nem találta szépnek, és a színtelen, szürke ruha miatt, amit viselt is szemrehányást tett magának, hogy még mindig az van rajta, holott már nem a munkahelyén van. Gyorsan megmosta arcát, aztán a hűtőszekrény felé ment, és egy üveg borral tért vissza. Aztán arról kezdett el beszélni, hogy nekik kettőjüknek bízniuk kell egymásban, mert ebben a rút világban nincs senkijük önmagukon kívül. Hosszan beszélt erről, s a férfi rá szegeződő tekintetéből azt a következtetést vonta le, hogy mélyen egyetértő. A férfi türelmesen és megértőn hallgatta. Eddig úgymond kerülték egymás társaságát, mert eleddig nem adatott meg, de ez azért volt, mert a nő fájdalma magányért és sötétségért kiáltott. Ám azóta, hogy földet ért a pasztellszín háttér Monet-i partján, fény és béke után vágyódott. Emlékszünk a múlt egyenlőtlenségére és a közösségen alapuló jövőképekre? A férfit eleddig a múlt és a jövő közt lévő egyenlőtlenség nyomasztotta, és most örült, hogy ott ül vele szemben az eljövendő idő, egy pohár bor mellett, és úgy néz ki, mint az idő angyala. A férfi azt mondta nincs min aggódni, a nő torka összeszorult az izgalomtól, mikor mesélni kezdett arról, mennyi minden áll még előttük. A férfi töltött még a borból, és a nő úgy érezte, hogy minden jóra fordult. Annak a jövőnek a képe, amit a férfi vázolt fel előtte, eloszlatta minden szorongását. A semmilyen, szürke múlt látomása szertefoszlott. Olyan nagyon közeli sem volt már, így nem kellett tartania befolyásától. Aztán lágyan hangsúlyozta milyen gyönyörű is a nő szeme, a mosolya, úgyhogy ő, titkos örömérzettel feltételezhette a szavakban rejlő igazságot. A férfi érezte, hogy a nő egyetértően szemlél minden egyes kibontakozó képet, és boldog. Maga elé képzelte hogyan ülnek majd házuk asztalánál, a jövő és a boldogság angyalaival. Olyan szépnek találták ezt a képet, mint magát a békét, mint az otthon és a világ, azaz jövő és a múlt közötti békét, amelyre két angyal szárnya borul. Csodaszerűen és megérdemelten. Hosszú idő óta, ismét boldogan meghitt és bizalmas közelségbe kerültek. Nemcsak egymással, hanem mindennel. Egymás szavába vágva, kacagva, önfeledten beszélgettek. Telve voltak egymás élményeivel. El voltak ragadtatva attól, amit átéltek, mert úgy érezték, hogy a harmónia nagy kék színű sátora borítja föléjük a harmónia ponyváját, a világ helyett, ahol megszűnt minden ellentét, ahol a férfi a nővel ül a béke asztalánál, az abszolútum házát lelték meg, ahol az igazabb és legtisztább abszolútum lakozik. Mert ahol ez az abszolútum létezik, akkor csak itt lehet a végtelen érzés is, amelyben feloldódik minden, ami tisztátlan és idegen, mint valami vegyszerben. A felismerés villámcsapásként érte mindkettőjüket, minden gátlástól, szégyenérzettől megszabadítva a lelket, ami tiszta és ártatlan, és a szerelem szép, mélyenszántó és váratlan inspirációját szabadította fel bennük. Döbbenten és meghatódva tértek vissza a világba, mint mikor hosszú évek múltán tér vissza ebbe a házba a tékozló gyermek. Az idő már későre járt, az ital szintje pedig az aljához közeledett. Nagyokat nevettek, és a bor pompás íze elbűvölte őket. Egymás szemeiben úgy vesztek el, mint ahogy feneketlen kútba hajított kövek merülnek el, a fényes végtelenségében. A mámor, a napnál is világosabban ragyogta be, bókokban kitárulkozó lelküket. A dicséretözön visszatükröződött a félig teli borospohár olajos üvegfaláról, s afrodiziákumként lágyította meg a szívüket. Olyannyira, hogy azokban a felejthetetlen pillanatokban az egész világot szerették. Persze az egész világból, mindenekelőtt egymást. Megértették, hogy egy varázsugrással a távoli jövőben teremhetnek. Az ágy szélén ültek, mikor a férfi így szólt: Itt a te otthonod, itt a te világod. És a nő meg akarta jutalmazni, de mivel is jutalmazhatna meg egy nő egy férfit? Nem ellenkeztek hát a vággyal, s az elkövetkező órákat boldog egyetértő simogatásban töltötték el. Ajkaikon szorosan összeforrt a csók, akárcsak bennük, az elköltött bor mámorító emléke.
Elnézték egymást, és hagyták, hogy utolsó szavaik teljesen betöltsék a teret. Igen, így van ez, egész idő alatt, mialatt szenvedünk a magánytól, a meg nem értettségtől, mialatt kétségbeesett igyekezettel járunk el munkahelyünkre, mialatt futunk és menekülünk a világban, közben mégis itt van a jövőnk, ahogy az övék is ott volt előkészítve. Türelmesen várt rájuk, ez a szoba, aminek terét a füstölőkből áradó rétek illata töltött meg, ez a hétköznapi helyszín, ami végre kézzelfoghatóan egyesíti a testet a lélekkel, a jövőt a jelennel, a férfit a nővel.
Minél többet szeretkezem, annál nagyobb a kedvem a forradalomhoz, minél nagyobb kedvvel vetem bele magam a forradalomba, annál nagyobb kedvem van szeretkezni, állt még ez is a Sorbonne falán, és ők másodszor és harmadszor is szerelmeskedtek. Az élet vagy teljes, vagy semmilyen. És ezúttal még derekasabban szeretkeztek. Percy Shellynek, akinek ugyanolyan arca volt, mint a férfinak, ezalatt Dublin utcáin futott és futott és futott, mert tudva tudta, hogy az élet máshol van. És Byron, és John Keats is futott, valamint Rimbaud is folyvást rohant, Stuttgartba, Milánóba, Marseille-be, de akkor már csak fél lába volt, s fél lábbal futni nem lehet.
A férfi tágra zárt ajtóként fonta a nő köré karjait. Megint belehatolt a testbe, aztán hagyta, hogy lecsússzon a nő testéről. A nő azt látta, hogy ismét mécsest és újabb füstölőt gyújt, amik az éjjeli szekrényen álltak. A gyertyaláng fényétől felriadt nagy éjjeli lepke szállt fel a szobában, és körözni kezdett. Ahogy ott feküdt a férfitest mellett, fáradtan, elnyúlva arra gondolt, hogy nem is a szerelmi aktust piheni ki most, hanem az eddigi életén át tartó örökös rohanást.
Ti, céltalan bolyongó emberek, hová rohantok? Meglehet a jövő útjának macskaköveit romboljátok le éppen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése