Occulto convectus

Az ember igazságért kiált, és azt akarja, hogy a bűnös bűnhődjön. Ezért követeljük azt is, hogy szerettünk maradjon velünk a szemérmetlenség világában, ott, ahol a világnak a boldogság, a szeretet, az öröm, azaz a szépség szentháromsága semmit sem jelent. Ahol az egész világ nem más, mint emberi testek koncentrációs tábora, testeké, melyek azonban hasonlítanak egymásra, de éppen ezért a bennük lakozó lélek láthatatlan. Így, már jobban megértjük az emberek titkos szenvedélyét, a tükörbe vetett hosszú pillantásokat, mikor önnönmagunkat nézzük. Ilyenkor birkózunk, és ezalatt arra vágyunk, hogy testünk ne legyen olyan, mint a többi test, hogy arcunk felületén megpillantsuk a fedélzet alól nem is kirohanó, hanem sokkal inkább kirontó lélek matrózait. Az ilyesmi nem megy könnyen, mert a szomorú, bátortalan, megfélemlített lélek az ember bensőjének mélyén rejtőzik, és szégyelli magát megmutatni.

Így volt ez azon a napon is, mikor eme történet szereplői első ízben találkoztak egymással. A kollégáit kerülgette munkahelyén, és teste, akár az íróasztal vaskos fa anyaga, meggörnyedt az elintézendő ügyek, s iratok súlya alatt, lelke pediglen valahol alul, a gyomrában vagy hasnyálmirigyében volt. S ekkor szólította meg. Ez a megszólítás fontos, mert olyasvalakitől származott, aki nem ismerte a kollégákat, az üresen udvarló férfiakat, akik úgy zsongták körbe, mint részegek, akik trágár megjegyzésekkel illetik miközben jussukat várva ő, felszolgálja az italukat. És valóban így is volt. Arcára beforduló, belső undor ült, és tette a dolgát. Az önfeledtséget ebben a környezetben mindez idáig csak egyetlen személy tudta neki biztosítani, mikor néha-néha, az iroda bejárata előtt elszívtak egy-egy cigarettát. Ezekben a ritka percekben a vidámság fáradhatatlanul pezsgett kettőjük között. Az épület recepciós hölgyéről van szó, aki igaz kissé molett volt, de ő, így is vélt felfedezni vonásaiban olyan jeleket, melyek törékeny nőiességére utaltak. Egész alakjáról szerzett látképe, mosolyának benyomása, és az abban rejlő jóság bája és becse volt. De most már volt más is, ami fölemelte: a megszólítás, ami egy idegentől érkezett. De a férfi másképp volt idegen, őt idegen mivolta a többiek fölé emelte. A férfi asztalán egy nemrégiben olvasott könyv feküdt, (amely tanulságáról pár szót is ejtett) csakúgy, akár az övén. A könyv a nő számára a titkos testvériség jele és ismertetője volt. Ugyanis a durva világgal szemben csak egyetlen fegyvere volt, a könyvek, amiket oly bőszen olvasott. Különösen az ember lélektanával kapcsolatos könyveket Berne-től, avagy Dosztojevszkijtől. A könyvek lehetővé tették, (nemcsak a test, de a lélek számára is) hogy elmeneküljön ebből a világból, amely nem elégítette ki. De mint tárgyak is sokat jelentettek neki, szeretett hóna alá csapott könyvvel járkálni a lakásban, hogy aztán kiüljön a verandára olvasni. A könyv ugyanazt jelentette neki, mint a múlt századi dandynek a sétapálca. Megkülönböztette a többiektől. A párhuzam, a könyv, meg a dandy elegáns sétapálcája között kicsit sántít. A sétapálca nem csak megkülönböztette, de divatossá és modernné tette a dandyt. Most belegondolva, a sétapálca ósdinak tűnhet. A könyv őt, azonban nem tette régimódivá, de modernné sem. Utóbbira nem is vágyott. Túlontúl fiatal volt ahhoz, (de nem azért, hanem éppen annak ellenére) hiába is vágyott a könyvek, a történetek, a múlt szereplőinek és hőseinek ósdiságára. A fiatalokat pedig, akik harsogó, zenétől dübörgő autókkal jártak körülötte, ostobának és túlontúl modernnek találta. Őszinte érdeklődéssel és kíváncsisággal olvasta a könyveket, hallgatta a betűket, figyelte a szavakat, buzgón leste a mondatokat, amik történetekké nőtték ki magukat értelemmel ruházva fel a sorok egymásutániságát. És közben arra gondolt, hogy ezek saját korában minden bizonnyal lélektani jelentőségteljességüknél fogva, legendákká gyúródnak majd. Mert a történet hősei olyan anyagból vannak gyúrva, amely nincs alávetve az öregedés okozta romlásnak, hogy a legendák és az anektodák hallhatatlanok, annak ellenére, hogy történetük velük, és az emberrel, no meg az idővel öregszenek, (s velük együtt hőseik is) de úgy, hogy arculatuk sosem változik meg. Úgy érezte, a csúfondáros idő vasfoga sem fog a tér és a matéria, az érzékek horizontján. S az övén sem. Ahogy végigsimította kemény borítókat, ez világossá vált, mint a fényekkel teli napvilág. Sőt! Nem is fakul meg semmi sem, az idő előrehaladtával, de mégis képes minden egybeolvadni a tér színtisztaságával, és az idő végtelenségével. Így sosem foszlik szét a mondabeli Assisi Szent Ferenc sem, és a vállain ülő madarak (a véletlen madarai) sem, s a lábához simuló őzike és az árnyékot nyújtó olajfaligete sem. Sőt azt sem lehet érzékelni, hogy az egész táj áttetszőbbé, hogy az enyészet martalékává válna, de mégis eközben fokozatosan vigaszteljes azúrrá lényegül át minden. Ezen gondolatok szülte elevenség, az életöröm, ami arcára volt írva, pont olyan örökkévalóak voltak, mint a hősök a történetekben. Az átélt pillanatok, a megtapasztalás, túlmutatott mindenen. Még az idegen világon is túl, vagy a naivitáson, és az elfogultságon is túl, amivel ezen világ vádolja meg a Szépséget, de ezen vád elbukik a szépség törvényszéke előtt, megfellebbezhetetlenül. A férfi tehát, aki megszólította, idegen volt, s egyben a titkos testvériség tagja is. Nyájasan szólította meg, és ettől ő érezte, hogy lelke tör föl az összes ütőéren, a véredényeken és a pórusokon át a felszínre, hogy megmutatkozzék. S mindeközben gondolatai és érzései pontosan úgy repkedtek körülötte, mint a véletlen madarai, Assisi Szent Ferenc vállai körül.

Amikor az ember belegondol, hogy az életét számtalan véletlen határozza meg, rosszullét fogja el, már magától a gondolattól is. Vagy épp az ellenkezője? Mert egy bizonyos esemény az életünkben annál jelentősebb és kivételesebb, minél több véletlen szükségeltetik hozzá. Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként! Ami szükségszerűen ismétlődik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk, és mi úgy igyekszünk olvasni bennük, mint cigányasszony a tenyér barázdált ábráiban, amit mintha a kávé üledéke képezne egy csésze fenekén. A férfi abszolút véletlenként jelent meg a nő előtt. A nő gondolataiban nyitott könyv fölött ült, felpillantott rá és elmosolyodott. És mint gondolataiban, a munkahelyén is, a rádióból zene szólt. Odament és megcsavarta a készülék gombját, hogy erősebben szóljon. Ismerte Lisa Gerardot. Most jól figyeljünk! Azóta ismerte, hogy a városba (szintén idegenként) ismeretlen vonósnégyes érkezett, (akár a férfi, aki a titkos testvériség embere). És ő, (mint ahogy tudjuk, valami „többre” vágyott) elment az előadásukra, mert hallomásból kedvelte az áriákhoz hasonlatos filmbetétdalok révén elhíresült zenész műveit. Azonban a terem üres volt. Vele együtt csak egy pár (ismeretlen férj és feleség) ült a széksorokban. (Vajon ők is a testvériség tagjai voltak?) A dobogón tehát ott volt a muzsikusok kvartettje, a teremben pedig a hallgatók triója. A művészek azonban voltak olyan kedvesek hogy nem fújták le a hangversenyt, és egész álló este, csak nekik játszottak. És a dallamok mind újabb és újabb, mind gazdagabb összhangban csendültek fel. Az előadás kitűnőre sikerült. Oly annyira, hogy annak végeztével az ismeretlen pár férfi tagja, a muzsikusokat meghívta vacsorára, és megkérte őt is, az ismeretlen nőt, hogy tartson velük. Akinek Lisa Gerard, azóta a szemében egy másik világ jelképévé vált. Olyan világé, ami után vágyott. És most, amikor munkahelyén (ahol nem helyén való dolog az ilyesmi) az ismeretlen férfival beszél telefonon, megpróbált olvasni a véletlenből. Hogyan lehetséges, hogy pont abban a pillanatban köszöntött be hozzá, amikor megadatott, hogy azokat a bizonyos felszabadult pillanatait élje meg, és a rádióból éppen Lisa Gerard szól?

Nem, nem! Nem a szükségszerű, hanem a véletlen van teli varázzsal. És ahhoz, hogy egy szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc Vállánál. Ebben a pár percnyi beszélgetésben, az egymásnak szerzett örömük, semmilyen más örömmel nem volt pótolható, mivel akkor az, az egyéb örömök helyettesítésével, a mennyiség elenyésző súlyával terhelt öröm lett volna csupán. És az életben pedig a nyomasztó mennyiséggel szemben, sokkal nagyobb jelentőséggel bír, az egységes és megbonthatatlan egy, az egész minőségű öröm. Ez az érzés pedig, megnyugvással és földöntúli békével ajándékozta meg a madarak csicsergésében lubickoló, verőfényes nap, zengő órát is.

E különös varázslat sokáig tart. Nem, nem szakad meg, ahogy leteszik a telefont. A szavak betörtek mindkettőjük gondolataiba. Szinte érezték milyen lelkiállapotban lehetnek az elbúcsúzás pillanatában. Érezték, hogyan remeg a másikuk keze, miközben a vonalat bontják. A férfi látta a nőt, amint egyik kezében vastag aktakupacot cipel, a másikban golyóstollát fogja, és annak gombját nyomkodja. Elképzelte, ahogy irodája ajtaját nyitja, és tulajdon szívében érezte az árva magányt, ami az irodájából a kollégáktól zsúfolt másik helységbe belépő nő arcát megcsapta. Együttérzése csupán pihent, aludt, mint ahogyan egyheti nehéz műszak után vasárnap alszik a bányász, hogy hétfőn újra le tudjon szállni az aknákba. Amikor saját, jelképes hétfőjükre gondolt, a lét édes könnyűsége töltötte el, amint az a jövő mélyéből közeledik hozzá. Együttérzés? Igen az. A latinból építkező nyelvekben az együttérzés szót az együtt- (com-) előtag, és az eredetileg szenvedést (passio) jelentő szó segítségével képzik. Más nyelvekre fordítva, ez a főnév azonos értelmű előtaggal kezdődik, amit az „érzés” szó követ. A latinból építkező nyelvekben az együttérzés szó a következő jelentéssel bír: nem nézhetem tétlenül más szenvedését. Egy másik hozzávetőlegesen azonos jelentésű, latinból táplálkozó nyelv, a francia, még valamiféle elnézést, engedékenységet is sugall a pitié szóval az iránt, aki szenved. Avoir de la pitié pour une fémmé, mondja a francia, ami annyit tesz, hogy jobb helyzetben vagyok, mint ő, a nő, és hogy lehajolok, leereszkedek hozzá. Ezért is kelt a compassion vagy a pitié szó bizalmatlanságot, mivel silány másodrendű érzelmet fejez ki, aminek semmi köze a szeretethez. Mert akit együttérzésből szeretünk, azt nem szeretjük igazán. Ugye értjük már, miért aludt a férfiban az együttérzés oly mélyen? Azokban a nyelvekben, ahol az együttérzés szót nem a szenvedés, hanem az érzelem főnévvel képzik, e kifejezést hozzávetőlegesen ugyanabban az értelemben használják, ám mégsem mondhatjuk róla, hogy silány. Etimológiájának rejtélyes ereje, más fénnyel vonja be azt. Szélesebb értelemmel ruházza fel a szót: együttérezni. Azaz együttérezni annyit jelent, hogy át tudom élni más baját, de bármilyen másféle érzelmét is. Örömét, szorongását, depresszióját, boldogságát, vidámságát. Az ilyen együttérzés, tehát egyenlő az érzelmi képzelőerő maximális képességével, az érzelmi telepátia művészetével. Ez teszi az együttérzést az érzelmek hierarchiájában a legmagasabb rendűvé.

Ha minket most nem ajándékoznának meg az együttérzésnek nevezett adománnyal, csak egyet tehetnénk. Hűvösen elítélnénk a nő gondolatait, amik csak úgy kavarognak benne a világ közönyével kapcsolatosan. Pont olyan hűvösséggel, ahogy az esték ebben az évszakban köszöntenek be. A munkából hazaérvén, ez a hűvösség, a nem kívánt est, hozzá is közeledett. Hallgatta, ahogy anyja zajosan, fennhangon mesélt, miközben akaratlanul is fitogtatta műfogsorát. Bámulatra méltó ügyességgel lazította meg nyelvével a szájában, s mikor szélesen elmosolyodott, vagy éppen haragtól nyíltak ki ajkai, a felső fogsor az alsóra esett. Ettől hirtelen ijesztő lett az arca. Az anya viselkedése nem más, mint egyetlen heves gesztus, amivel eldobta magától a szépséget, lánya hőn dédelgetett álmát. Régebben, még a szemérem mértékével fejezte ki az érték nagyságát, amit képviselt. De most már koránt sem volt szégyenlős, épp ellenkezőleg. Kíméletlenül otrombán tudott viselkedni, mintha ezzel a szemérmetlenséggel akarná ünnepélyesen kipipálni az életét, és világgá kiáltani, hogy a szépség, amit korábban túlértékelt, (ahogy azt most lánya teszi) a valóságban, a világban semmi jelentősége sincs. Az anya messze maga mögé dobta élete szépségét, és mivel együtt éltek, lánya saját akarata ellenére is, meghosszabbításává vált ennek a mozdulatnak, a hajításnak. De ahogy a férfinak, (és bármilyen fura, a nőnek is, hisz ezért volt mellette) úgy nekünk is megadatott az együttérzés képessége, éppen ezért a férfinak úgy rémlett, hogy ő maga volt jelen az irodában, ő maga fogta hóna alá az aktákat, szinte látta és állta az anya félelmes mosolyát, és nem bírta levenni szemét a sokszor pár percnyi telefonbeszélgetésekről. Megértette a nőt. Emlékezzünk az első sorokra most úgy, hogy az embert most anyával helyettesítjük: az anya igazságért kiáltott, és azt akarta, hogy a bűnös bűnhődjön. De ki az, akinek bűnhődnie kéne őhelyette? Talán saját lánya? Ó igen, így gondolta, ezért követelte, hogy lánya maradjon mellette, abban a világban, ahol a szépség számára már semmit sem jelent.

Talán az a néhány véletlen, mondaná az ember. Mellesleg egészen szerény, sőt mi több szürke, e jelentéktelen világhoz valóban méltó véletlen hozza mozgásba az embert, oly energiaforrássá változtatva, ami életünk végéig ki nem merül. Mert a hétköznapi életet, bombázzák a véletlenek, pontosabban az emberek és az események véletlenszerű találkozásai. Ez a jelenség a koincidencia, ami azt jelenti, hogy két váratlan esemény történik egy időben, hogy találkoznak: a telefon kijelzőjén felbukkan a férfi neve, s ugyanakkor megszólal Lisa Gerrard áriája. Ha a telefonon a fogorvosa vagy a biztosítási ügynöke neve látszódott volna, ő szintén nem figyelt volna föl rá. Az eleddig szunnyadó, de ébredező együttérzés azonban kifinomította a szép iránti fogékonyságát, s ezt a zenét, már soha többé nem felejti el. Valahányszor meghallja, elérzékenyül. Mindazt, amit abban a pillanatban körülötte történt, beragyogja, és megszépíti a zene. Milyen szimmetrikus kompozíció, ugye? Mert pontosan így vannak komponálva az emberi életek is, mint egy zenemű. A szépérzéktől vezérelt ember, a véletlen eseményt motívummá változtatja, mely immár megmarad élete kompozíciójában. Az ember (és akár ő) visszatér hozzá, ismételgeti, változtatja, kidolgozza, akárcsak szonátájának témáját a zeneszerző. Nem kifogásolhatjuk tehát, hogy megigéző a véletlenek rejtélyes találkozása. Joggal kifogásolhatjuk azonban, ha az ember a mindennapi életben vak az ilyen véletlenek iránt, s élete így elveszti a szépség dimenzióját. Az ember, anélkül hogy tudna róla, a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét. A telefon csörgött, figyeljünk csak! A nő, kezében könyvet tartott, mintha az egy belépőjegy lett volna abba a világba, ahol már várták, ahol Lisa Gerrard dallamai szőtték be annak akusztikus terét (polifonikus csengőhangként) a varázslatos űrt, ami tárt karokkal várta. A vállán gyülekező véletlen madaraitól felbátorodva felvette a telefont, rádöbbent hogy nincs egyebe, mint ez az árva belépőjegye, de ez mégis boldogsággal töltötte el. Oly annyira boldog volt, hogy kishíjján sírva fakadt. S hogy ne sírjon, szokásától eltérően szaporán beszélt és nevetett. Belépett a ködbe, melyben nem hallatszott semmi. Se anyja, sem a világ kiáltozása, sem kollégái hangja. Helyettük ő kiabált, oly annyira, hogy a férfi elhúzta fülétől a telefont néha, mert a készülékből feltörő hangok szinte megrepesztették a dobhártyáját. Ugyanakkor ez a kiáltozás az érzékiség maximális megnyilvánulása volt. Az érzékiség az érzékek legmagasabb fokú mozgósítása. Ilyenkor az ember feszülten figyeli a másikat, minden hangjára fülel. Ártatlan idealizmusa kiabált, az összes ellentét, a test és a lélek kettősségét, a látható lelkek és a koncentrációs táborrá vált világban vegetáló üres testek közötti különbséget, s talán még az időt is megszüntető érzékiség hangján.

Ugyanaznap este a telefonbeszélgetés után, találkoztak. Úgy érezte, a lendület, amivel az estébe vetette magát, szilaj, s egyszersmind ingatag volt. Mohó életkedve mintha csak egy hajszálon függött volna, az ismeretlen férfi hangján, ami felszínre hívta a belsejében, a legmélyebb bugyrokban riadtan megbúvó lelkét. A férfi kezében ez alkalommal is egy könyv volt. Többet olvasva, az ember többet tudhat meg, gondolhatnánk. De ők, akik ahelyett hogy valami fennköltebbre törekednének, kénytelenek voltak belevetni magukat a szürke hétköznapokba. Iratokat vizsgálni és előkészíteni, terhes feladatoktól görnyedten dolgozni. S ebben az embert és testet próbáló munkában annyi vitalitást halmoztak fel magukban, amennyiről mondjuk egy folyton folyvást a könyvek felett gubbasztó ember nem is álmodna. De a tanult embert az autodidaktától nem az olvasmányélményen alapuló tudás mértéke különbözteti meg, hanem a vitalitás és az öntudatosság foka. A lendület, amivel az ember az életbe veti magát. A férfi becsukta a könyvet (a titkos testvériség ismertetőjét), s közben látta, hogy a nő arcára volt írva, hogy megkérdezze milyen könyvet olvas. S azt, most belépőjeként nyújtotta oda neki. Figyeljük meg kis ideig, ahogy a nő a férfi mellett ül a zöld padon. Mögötte a távolban, életének lezárt szépségtelenségével, előtte pedig a férfi alakjában (a belépőjeggyel, ami csak őreá várt) a tettek mezeje, egy idegen világ, pont olyan idegen, mint a férfi, amitől kissé fél, s ami után annál jobban sóvárgott egész életében. Ebben a képben benne foglaltatik az értetlenség alaphelyzete: az a módszer, amivel ellene lehet szegülni ennek a helyzetnek. Az eddigi életének biztonságot adó kerítése mögül önszántából kiűzetett ember, (a lélek, ami mostanra korántsem láthatatlan) a nő, be szeretne lépni a világba. De mivel már nem félt, érzéseiből egyfajta újvilágot teremtett, amik körül úgy keringtek gondolatai, mint bolygók a nap körül. A lelke egy kozmosz középpontjává vált, amelyben már semmi sem volt idegen, amelyben otthon érezhette magát, mint magzat az anyja hasában, hisz itt minden lelkének homogén anyagából készült. Igaz, a pad egy satnya parkban állott, a koszos és szánalmas, szürkesége révén már-már ezrek által elátkozott városban, de ezt a parkot, a padjával a szépség szigetének látta. Gyep, pár jegenye, egy szomorúfűz, és néhány bokor volt benne. De itt aztán éppen ezért minden valóra válhat, s lelkének hadserege, kironthat teste fedélzetére. Minden, ami odakünn oly bajos, és itt minden saját álmainak matériájából, nem pedig a másképpen idegen világ ellenséges anyagából gyúratott. A vágyakozás annak a mindenségnek a békéje és egysége után, amelyet eddig csak csecsemő korában érzékelt ilyen közelről, most ott volt karnyújtásnyira, s akárcsak az anyaméhben, a teret egyedül és kizárólag önmaga töltötte ki. Úgy érezte visszatért, a születése előtti fénnyel teli pillanatok örökkévalóságába, vissza, az édes illatok tengerébe.