..játék
A levegőben semmi pára, egy porszem el nem hibban, csak fényszikra lebeg. Sugárként száll tagjaimba. Dalolva érint meg. Nem hidegen, sokkal inkább puhán, melegen. A napos ég a kemence, ciklona kikent tepsi, amiben kél, s egy láthatatlan kéz, forró cipóként dagasztja...
Ott hever a test, kiszolgáltatott magatehetetlenségében, mozdulatlanul, a bársony-zöld pamlagon. Mint a kisgyermek, akit bölcsőbe tettek. Édes bömbölése nem hallatszott már, a szél láthatatlan kézként, anyja helyett csitítva ringatja. - Bár egészen szépnek volt mondható, tükörből vizslatva az nyert ténymegállapítást, hogy az egykoron fájdalom szaggatta ürességgel teli forma, ilyenkor mégis büszkeséggel töltődik fel. De ne irigyeljük a testtől, eme büszkeséget, eleddig nem sok jó jutott osztályrészéül. Bár egészen szép formájú volt, saját elképzelése szerint lábai mégis túl rövidek és kacskák voltak. Vékony szálú haja, ha nem is ragyogó, de ragyogó szépségű örök mosolyt keretezett. Ám ez a haj annyira szállt, göndörödött, hogy megnőttében csak nehezen lehetett frizurába zabolázni. Mindig, sokkal inkább tudatában volt külseje jelentéktelenségével, mint belső bájával, különösen azért, mert gyermekkora óta, az emberek, akik állandó jelenlétében élt, sokkal könnyebben érték el céljaikat külsőségükkel, hátat fordítva neki. A világ és az emberek hatásos mohósága csak megerősítette dacos szerénységében, és önnön tiltakozó elutasításából mindez ellen tanulta meg szeretni az elemek erejében megbújó szentimentális komolyságot.
Most figyeljünk kicsit! Eddig a pillanatig, ez az elemek ajándékaként örökölt szerénység, a melankolikus boldogság bársonyos, kék selymeként simogatták szívét. Figyelünk? Fogjuk ezt a hasonlatot és helyezzük el költői emlékezetünkbe, ami az agy óraművének fogaskerekeitől nem is oly messzi, a hozzá legközelebb eső puha barázdák mélységében húzódik meg, üres de mégis zsongó térként. Aztán majd hagyjuk, hogy a kellő pillanatban, mikor ezen óramű fogaskerekei egymásba marva működni kezdenek, nyelvei becsípjék ezt a selyemkendőt és előhúzzák rejtekéből. Bámulatos változást fogunk tapasztalni! A színek megváltoznak majd, a külvilág egyhangú durvasága, ami eddig tiltakozásra késztetett, festőként viselkedik majd, és mindazt, amit eddig esszenciálisan elfogadhatatlannak találtunk már nem fogjuk érzékelni. Mint a papír, a festővászon úgy vékonyodik, egyre jobban, és mi, az ecsetet Herkules seprűjeként használva, szakítjuk fel, eme dekorációs papírhoz hasonlatos réteget 'késünkkel', ami a világot csomagolja be, elrejtve a szemek elől minden szépségét. Szinte úgy radírozunk ki minden illúziót a valóságból, mint a bajuszt, amit vásott kölyök rajzolt Szűz Mária arcára. Huss! Megtanulhatjuk tehát, hogy a szépség nem más, mint a könnyű illúziók függönye mögött rejtőző valóság, azaz: az elárult Világ! Haladunk majd előre, persze úgy, hogy a test semmit sem moccan. És a papír felszabadító boldog szakadtában zizegő sóhaját csak egy hang, emlékezetünk jelzőrendszerének serény figyelmeztetése múlja majd felül, ahogy a széljáték éber álomba ringat. Éber létben az ember sok esetben észre sem veszi a vele szembe jövő dolgokat. De azok már messziről megismerik az embert, és közel érve látni, ahogy szelíd mosollyal néznek az ember szemébe. Abban a pillanatban, mikor már majdnem elmegyünk egymás mellett, történik valami. Emlékezetünk jelzőrendszere kiragadja azt a legmélyebb barázdáig hatoló mosolyt, és a fejleményszerű felismerés szinte parancsolón, kattogó mozgásra készteti az agy óraművében, tengelyeiken tudatlan mozdulatlanságban nyugvó fogaskerekeket. "Mozgás! Forogjatok! Hessentsétek belém a boldogságot!" - mondják. Kiragadva az éber kómából, beletaszítva egy sokkal mélyebb, életszerű álomvalóságba.
Megállt az idő. Örültem ennek a váratlan találkozásnak, aminek köszönhetően emlékezetem jelzőrendszerének újabb szemrehányó figyelmeztetésére, - mert jelezték micsoda üresség tátong most valamennyi igaz álmok helyén, és ráadásul ha szembetalálkoznék egyel, az önfeledtség okán ami testvéri közelségben leledzik az éber-léttel, meg sem ismerném őket. Így gondolataim, felháborodottan az álmok felügyelőségére siettek, szitkokat szórva, kérdőre vonva: "Miért nem szóltak idejében?" hogy a beteljesedett álmok, mikor beteljesednek metafizikai valójukban, elhagyják a test minden zugát, helyüket pedig kihasználatlan ugar, csalóka űr tölti be, és hogy a még be nem teljesedetteknek pedig a helyfenntartás végett, bérleti díjat kellett volna fizetnem! De akármennyire is ingadoztam a remény és a hitevesztettség között, mégis teljesen megszabadultam korábbi rezignáltságomtól. Már nem nyomasztott a a világ hatásos mohósága, testem végre testi életet élt, megértettem: Így szép az élet! Kívánságom, hogy az új élet ne csak hamis reménysugár legyen, hanem tartós valóság, s hogy az elemek, a szél, kivezessen engem a világból, ki az emberek közül, életem történetévé váljon. Ezért aztán lelkesen örültem, mikor végre behívtak az irodájukba, ahol a várt embertelenség és kétségbeesés valamint a hiábavaló szóváltás helyett, lágy, zöld pamlag és vigasztaló simogatás fogadott - "Mert van itt ez is, az is!" mondták, "De főként nyugalom!" - és tiszta megnyugtató válaszuk, akár a szél láthatatlan keze cirógatott. És közben hallgattam, amint a falak híján végtelenül mély és határtalanul széles iroda terében, a réten, megpendül a szélhárfa, kong a szélkolomp, és dalol a szél. Lelkem volt a karmester, és szoros kapcsolatba kerültem azzal, amit Schönberg, "zörejjé vált zené" -nek nevezett. Láttam magamat, a testet, a lelket, a szelet, és úgy tetszett, hogy ez a hármas - a nyugalom szentháromsága - a csillagokig ér, és betölti a világmindenséget.
Már tudtam, hogy az a bizonyos büszkeség nem omlott össze a világ hidegségének a terhe alatt. A levegő, a szél könnyűsége végett, az agy fogaskerekei előhúzták a melankolikus boldogság bársonyos selymét, ami eleddig kékes fényben csillogott, de Herkules seprűjét ecsetként használva, a Nap fényének sárga, arany és fehérségével smaragdzöldre festettem a rétet, ami már sokkal inkább belső, mint külső tér volt. Az emberek s a világ tekintetének kiszolgáltatott test és lélek, a szél kedves tekintetében ragyogott, fodrozódott, s történetének újabb szakaszába lépett. Testem nem egy idegen tekintet számára fönntartott test volt többé, olyasvalami számára vált immár testté, aminek nem volt szeme, vak volt. Nem a külszín volt már fontos rajtam. Testem, a lelkem, eddig minden szem elől rejtett belső falával érintkezett a széllel, a rét minden fűszálával. Így a külső világ, csak a jelentéktelen külsőt érhette tetten rajtam, és míg a világ és az emberek véleménye sem jelentett számomra semmit, merthogy ez a vélekedés semmiképp nem befolyásolhatja sorsom, csak most lettem igazán önállóvá, és testem önellátóvá. Az egyre növekvő és szépülő, zöldesre színeződő lelkem, a belső bájom vált ennek a testnek, s már a világnak is, ahogy az megpróbált befogadni, a hatalmasodó büszkeségforrásává. Bennem édes remegés izzott fel, mikor először éreztem a szél láthatatlan kezének gyöngéd érintését, és reszkető sugarakban terjedt szét egész lényemben. Ez az érzés hasonlatos volt a szerelmi becézgetéshez. De volt itt valami, ami több volt annál: a nagy nyugodt boldogság, a nagy, boldog nyugalom. Annak előtte nem ismertem ezt az érzést. Amikor a világ és az emberek öleltek, simogattak a szél helyett, azok olyan pillanatok voltak, amiket kétségek és bizalmatlanság hosszú óráival kellett megváltanom. De most tudtam: a rám és belém tapadó ujjak, a szakadatlan odaadást bizonyítják, ami felől egészen bizonyos lehetek.
De volt még valami más is, ami más volt. Mikor a világ érintett engem, mindig szégyenkeztem. A kölcsönös közeledés mindahányszor az idegenség leküzdését jelentette. És most a széllel, az egymásra találás éppen azért volt olyan mámoros. Mert nem csak addig az egy pillanatig tartott! A szégyenkezés sosem múlt el teljesen. A világgal való érintkezést izgalmassá tette, ám ugyanakkor őrizte a testem, hogy ne engedje oda magát mindenestül. Ám ezúttal a széllel a szégyenlősség eltűnt. Nem létezett! Mindketten kitárulkoztunk egymás előtt. Így fektében az ember azt érzi, "Még sosem adta át magát ennyire másnak!" és sosem esett még meg vele, hogy egy másik entitás így átengedje magát neki. A világ élvezhetett ölében, de sosem lakott bennem, megérinthetett, de lelkemből sosem ihatott. A szél pedig szeretetteljesen figyelte testem halmozdulatait, amik csecsemőéhez voltak hasonlatosak, és azt képzelte, képzeltük, hogy a simogatással együtt gondolataink, elképzeléseink és álmaink is átszivárognak egymásba.
Paradicsomi állapot volt ez. Testem teljes egészében test lehetett, és nem kellett fügefalevéllel takargatnom magam. Alámerültem a nyugodt idők végeláthatatlanságában. Úgy éltem mint Ádám, míg nem evett a tudás fájának gyümölcséből. Nem tudtam a világ rosszaságáról és jóságáról, így leltem magam, simogatva a testemben. De nem csak ez! A Paradicsomban, akár itt a réten a szélben, nem különböztethető meg a csúnya sem a széptől. Úgyhogy mindaz ami a testet, a testem alkotja, sem szép, sem csúnya nem volt a szél számára, hanem gyönyörteljes. Gyönyörteljes minden porcikám. De nem pusztán ápolói gondoskodás volt ez, nagy gonddal törődött velem, szenvedélyesen ügyelt a testemre. A szél, minden rondaságom fölött álló testisége, most különös módon tisztára mosott. - Gondoljunk csak bele, milyen teste lehet a szélnek? Tisztázott erejével önmagam előtt. A hámrétegen megjelenő, igaz elenyésző mennyiségű, de piros kitüremkedéseket, amikben a mitesszerek és pattanások váladéka jelentek meg, s felületén kibuggyantak, költőinek és szépnek találta, akárcsak a harmat cseppjeit. Gyakorta fogta kezébe sebesre karmolt részeimet, s kaparta hogy megláthassa kiserkenő véremet. A vércseppet kisujjára vette, és megkóstolta. A szél azt mondta magában, hogy tudni akarja, milyen az íze annak az italnak, amivel a lelkem, s a szívem táplálkozik. De inkább saját teste volt az, amit megízlelni vágyott, ahogy megízleltem én is az övét, s mert hogy ezt az ízt jóízűnek találta, találtuk, s ez aztán megbékített minket. A testem természetessé vált számára, ahogy nekem a simogatása, mint bármi más a környezetben. Akár egy fa, egy bokor, akár a levegő.
Mi tehát az, ami tetszik a szélben? És ugyanakkor nem tetszik a világban? Nem, nem! Nem a mohó gazdagság az, hanem a szeretet, ami mindenen nyomot hagyott. A frizurámon, a bőrömön, a lelkemen, és érződött szavaimon. "Ujjong a szívem, fényes réten fekszem!" Ettől a mondókákhoz hasonlatos verselésből a szél azt olvasta ki, hogy anyanyelvem csupa trocheusokból áll, ám érezte, a verselésben saját, irodalmi szerepét. Ott volt mindenben. Még a fűszálakban is, amik puha párnaként és paplanként szolgáltak. Sőt, a tücskök, ciripelésüket is ehhez igazították. Ezt a nyelvet, amit a világ nem értett meg, mi arra használtuk, hogy megértessük magunkat, hogy egyetértésre leljünk és megnevettessük egymást, gyermeki traktusainkkal. Persze a gyakorlatias Világ, titokban a lehető legbugyutább disztichonokat ötlötte ki, de mi meg sem hallottuk gagyogását, s helyre igazítottuk őt. Hiába próbálkozott otrombaságokkal, a várt hatás elmaradt. Mikor hatására az buggyant ki a számon "Jártamban belerúgtam egy kőbe, s most annyira sajnálom, hogy legszívesebben megsimogatnám", Mi, a széllel egyetemben, tényleg lehajoltunk, és megsimogattuk a követ.
Gyönyörű, és derűs pillanatok következtek! A szél rendkívül vágyott a testemre, s én is annak simogatására, s hogy megtöltse belsőm minden zugát. Érintkezésünk lázba hozta mindkettőnket! Világos, nyílt réten találkoztunk. Nagy zöld smaragdomba nézett, elismertük, hogy ez a kölcsönös tekintet, a kettős ragyogás fénye, önmagában is gyönyörű, és megsimogatott újra, úgy, hogy ez egy győztes hadvezér diadalittasan mámoros bemasírozásához volt hasonlatos. Heves, lelkesen engedelmes mozdulattal nyúlt irányomban. Felfedte a test alatt megbúvó mélységet, amit elenyésző feketeség borított és szintén diadalomittasan megbizonyosodott arról, amit már úgyis tudott: a testemet teljesen megbénította érintésének fiktív szépsége. Ingerelt, hogy milyen könnyen árulom el a Világot. Emlékezzünk, a szépség nem más, mint az elárult Világ! Valóban árulás lett volna? Ingerelt, hogy semmi sem tud kizökkenteni egyensúlyomból, se csalárd vágy, se világi esemény, se semmiféle fordulat. Ingerelt, hogy mindent belső konfliktusok nélkül, magabiztosan és könnyen élek, élünk át. És mikor a Világ Illúziójának Istenét elárultam, ellenérzés hatalmasodott el bennem iránta, de az hiába igyekezett, hogy kicsikarjon belőlem valami hangot, nyögést, szót, jajkiáltást. De hiába! Csak a szél zenélt, csöndben, minden drámaiság nélkül. Idillien muzsikált. A réten verőfényes napsütés volt, az égbolton ott állt a Nap, az élők házában meggyújtott lámpa, minek tüzét a szél lelkemmel táplálja. Fűszálak sorakoztak és hajlongtak összevisszaságukban. Közöttük virágok sorakoztak elenyészve: pipacs és levendula.
Ez, első egymásra találásunk azt bizonyította, nemcsak a helyzetet és a világot kihasználó összeesküvésről volt szó. Elárasztottuk egymást figyelmességünkkel, és igyekeztünk bevonni egymást saját töprengéseink világába. Szembefordult velem, és megérintett. Előbb ért hozzám, mintsem hogy eszembe juthatott volna, hogy akár érezhetem is finom érintését. Egyébként ez jellemezte egész együttlétünket. A történések váratlanul törtek ránk, megelőzve a gondolatokat, az elképzeléseket. A simogatás hamarabb érezhető volt, mintsem eltöprenghettem volna rajta, az utólagos elmélkedés pedig már mit sem változtatott azon, ami megtörtént, s csak arra volt alkalmas, hogy emlékezetem jelzőrendszere gyorsan jelezze: valami olyasmi történt, aminek meg kellett történnie! Elégtételt éreztünk. És ez, ami nem más mint az odaadás, a testen kívül, a lelkem is hatalmába kerítette. Amikor a szél érintett, nem érte be ennyivel. Arra tanított, hogy a simogatás, csak egyike azon módszereknek, amelyekkel a csodálatosat bányásszuk elő az életből, és ezt fölfedezheti bárki, amidőn patetikus átéléssel a szót vési bele költői emlékezetébe: Széljáték...
Ez a felismerés úgy hatott rám, mint valami megcáfolhatatlanul igaz érv, mert mindez azt jelentette, hogy érzékiségemen kívül saját belső szépségem volt az, ami a rétre vonszolt, ennek a szépségnek a tudatában azonban rögvest belekeveredett a megnyugvás, és a megértés érzése a szél iránt, aki a lét eme állapotában tartott és ez az érzés kinyílt ablak volt a világra, amin keresztül végtelen rétek minden illata áradt befelé feltartóztathatatlanul.
Aztán már csak lassú, ütemes lihegést hallottam. Minden zöld volt. Fejét két mancsára hajtva, egy kutya feküdt szemközt, egy pillanatra se véve le rólam tekintetét, mint valami nyugodalmas szfinx. Aztán a szél átölelt és a kutya megcsókolt...
Ott hever a test, kiszolgáltatott magatehetetlenségében, mozdulatlanul, a bársony-zöld pamlagon. Mint a kisgyermek, akit bölcsőbe tettek. Édes bömbölése nem hallatszott már, a szél láthatatlan kézként, anyja helyett csitítva ringatja. - Bár egészen szépnek volt mondható, tükörből vizslatva az nyert ténymegállapítást, hogy az egykoron fájdalom szaggatta ürességgel teli forma, ilyenkor mégis büszkeséggel töltődik fel. De ne irigyeljük a testtől, eme büszkeséget, eleddig nem sok jó jutott osztályrészéül. Bár egészen szép formájú volt, saját elképzelése szerint lábai mégis túl rövidek és kacskák voltak. Vékony szálú haja, ha nem is ragyogó, de ragyogó szépségű örök mosolyt keretezett. Ám ez a haj annyira szállt, göndörödött, hogy megnőttében csak nehezen lehetett frizurába zabolázni. Mindig, sokkal inkább tudatában volt külseje jelentéktelenségével, mint belső bájával, különösen azért, mert gyermekkora óta, az emberek, akik állandó jelenlétében élt, sokkal könnyebben érték el céljaikat külsőségükkel, hátat fordítva neki. A világ és az emberek hatásos mohósága csak megerősítette dacos szerénységében, és önnön tiltakozó elutasításából mindez ellen tanulta meg szeretni az elemek erejében megbújó szentimentális komolyságot.
Most figyeljünk kicsit! Eddig a pillanatig, ez az elemek ajándékaként örökölt szerénység, a melankolikus boldogság bársonyos, kék selymeként simogatták szívét. Figyelünk? Fogjuk ezt a hasonlatot és helyezzük el költői emlékezetünkbe, ami az agy óraművének fogaskerekeitől nem is oly messzi, a hozzá legközelebb eső puha barázdák mélységében húzódik meg, üres de mégis zsongó térként. Aztán majd hagyjuk, hogy a kellő pillanatban, mikor ezen óramű fogaskerekei egymásba marva működni kezdenek, nyelvei becsípjék ezt a selyemkendőt és előhúzzák rejtekéből. Bámulatos változást fogunk tapasztalni! A színek megváltoznak majd, a külvilág egyhangú durvasága, ami eddig tiltakozásra késztetett, festőként viselkedik majd, és mindazt, amit eddig esszenciálisan elfogadhatatlannak találtunk már nem fogjuk érzékelni. Mint a papír, a festővászon úgy vékonyodik, egyre jobban, és mi, az ecsetet Herkules seprűjeként használva, szakítjuk fel, eme dekorációs papírhoz hasonlatos réteget 'késünkkel', ami a világot csomagolja be, elrejtve a szemek elől minden szépségét. Szinte úgy radírozunk ki minden illúziót a valóságból, mint a bajuszt, amit vásott kölyök rajzolt Szűz Mária arcára. Huss! Megtanulhatjuk tehát, hogy a szépség nem más, mint a könnyű illúziók függönye mögött rejtőző valóság, azaz: az elárult Világ! Haladunk majd előre, persze úgy, hogy a test semmit sem moccan. És a papír felszabadító boldog szakadtában zizegő sóhaját csak egy hang, emlékezetünk jelzőrendszerének serény figyelmeztetése múlja majd felül, ahogy a széljáték éber álomba ringat. Éber létben az ember sok esetben észre sem veszi a vele szembe jövő dolgokat. De azok már messziről megismerik az embert, és közel érve látni, ahogy szelíd mosollyal néznek az ember szemébe. Abban a pillanatban, mikor már majdnem elmegyünk egymás mellett, történik valami. Emlékezetünk jelzőrendszere kiragadja azt a legmélyebb barázdáig hatoló mosolyt, és a fejleményszerű felismerés szinte parancsolón, kattogó mozgásra készteti az agy óraművében, tengelyeiken tudatlan mozdulatlanságban nyugvó fogaskerekeket. "Mozgás! Forogjatok! Hessentsétek belém a boldogságot!" - mondják. Kiragadva az éber kómából, beletaszítva egy sokkal mélyebb, életszerű álomvalóságba.
Megállt az idő. Örültem ennek a váratlan találkozásnak, aminek köszönhetően emlékezetem jelzőrendszerének újabb szemrehányó figyelmeztetésére, - mert jelezték micsoda üresség tátong most valamennyi igaz álmok helyén, és ráadásul ha szembetalálkoznék egyel, az önfeledtség okán ami testvéri közelségben leledzik az éber-léttel, meg sem ismerném őket. Így gondolataim, felháborodottan az álmok felügyelőségére siettek, szitkokat szórva, kérdőre vonva: "Miért nem szóltak idejében?" hogy a beteljesedett álmok, mikor beteljesednek metafizikai valójukban, elhagyják a test minden zugát, helyüket pedig kihasználatlan ugar, csalóka űr tölti be, és hogy a még be nem teljesedetteknek pedig a helyfenntartás végett, bérleti díjat kellett volna fizetnem! De akármennyire is ingadoztam a remény és a hitevesztettség között, mégis teljesen megszabadultam korábbi rezignáltságomtól. Már nem nyomasztott a a világ hatásos mohósága, testem végre testi életet élt, megértettem: Így szép az élet! Kívánságom, hogy az új élet ne csak hamis reménysugár legyen, hanem tartós valóság, s hogy az elemek, a szél, kivezessen engem a világból, ki az emberek közül, életem történetévé váljon. Ezért aztán lelkesen örültem, mikor végre behívtak az irodájukba, ahol a várt embertelenség és kétségbeesés valamint a hiábavaló szóváltás helyett, lágy, zöld pamlag és vigasztaló simogatás fogadott - "Mert van itt ez is, az is!" mondták, "De főként nyugalom!" - és tiszta megnyugtató válaszuk, akár a szél láthatatlan keze cirógatott. És közben hallgattam, amint a falak híján végtelenül mély és határtalanul széles iroda terében, a réten, megpendül a szélhárfa, kong a szélkolomp, és dalol a szél. Lelkem volt a karmester, és szoros kapcsolatba kerültem azzal, amit Schönberg, "zörejjé vált zené" -nek nevezett. Láttam magamat, a testet, a lelket, a szelet, és úgy tetszett, hogy ez a hármas - a nyugalom szentháromsága - a csillagokig ér, és betölti a világmindenséget.
Már tudtam, hogy az a bizonyos büszkeség nem omlott össze a világ hidegségének a terhe alatt. A levegő, a szél könnyűsége végett, az agy fogaskerekei előhúzták a melankolikus boldogság bársonyos selymét, ami eleddig kékes fényben csillogott, de Herkules seprűjét ecsetként használva, a Nap fényének sárga, arany és fehérségével smaragdzöldre festettem a rétet, ami már sokkal inkább belső, mint külső tér volt. Az emberek s a világ tekintetének kiszolgáltatott test és lélek, a szél kedves tekintetében ragyogott, fodrozódott, s történetének újabb szakaszába lépett. Testem nem egy idegen tekintet számára fönntartott test volt többé, olyasvalami számára vált immár testté, aminek nem volt szeme, vak volt. Nem a külszín volt már fontos rajtam. Testem, a lelkem, eddig minden szem elől rejtett belső falával érintkezett a széllel, a rét minden fűszálával. Így a külső világ, csak a jelentéktelen külsőt érhette tetten rajtam, és míg a világ és az emberek véleménye sem jelentett számomra semmit, merthogy ez a vélekedés semmiképp nem befolyásolhatja sorsom, csak most lettem igazán önállóvá, és testem önellátóvá. Az egyre növekvő és szépülő, zöldesre színeződő lelkem, a belső bájom vált ennek a testnek, s már a világnak is, ahogy az megpróbált befogadni, a hatalmasodó büszkeségforrásává. Bennem édes remegés izzott fel, mikor először éreztem a szél láthatatlan kezének gyöngéd érintését, és reszkető sugarakban terjedt szét egész lényemben. Ez az érzés hasonlatos volt a szerelmi becézgetéshez. De volt itt valami, ami több volt annál: a nagy nyugodt boldogság, a nagy, boldog nyugalom. Annak előtte nem ismertem ezt az érzést. Amikor a világ és az emberek öleltek, simogattak a szél helyett, azok olyan pillanatok voltak, amiket kétségek és bizalmatlanság hosszú óráival kellett megváltanom. De most tudtam: a rám és belém tapadó ujjak, a szakadatlan odaadást bizonyítják, ami felől egészen bizonyos lehetek.
De volt még valami más is, ami más volt. Mikor a világ érintett engem, mindig szégyenkeztem. A kölcsönös közeledés mindahányszor az idegenség leküzdését jelentette. És most a széllel, az egymásra találás éppen azért volt olyan mámoros. Mert nem csak addig az egy pillanatig tartott! A szégyenkezés sosem múlt el teljesen. A világgal való érintkezést izgalmassá tette, ám ugyanakkor őrizte a testem, hogy ne engedje oda magát mindenestül. Ám ezúttal a széllel a szégyenlősség eltűnt. Nem létezett! Mindketten kitárulkoztunk egymás előtt. Így fektében az ember azt érzi, "Még sosem adta át magát ennyire másnak!" és sosem esett még meg vele, hogy egy másik entitás így átengedje magát neki. A világ élvezhetett ölében, de sosem lakott bennem, megérinthetett, de lelkemből sosem ihatott. A szél pedig szeretetteljesen figyelte testem halmozdulatait, amik csecsemőéhez voltak hasonlatosak, és azt képzelte, képzeltük, hogy a simogatással együtt gondolataink, elképzeléseink és álmaink is átszivárognak egymásba.
Paradicsomi állapot volt ez. Testem teljes egészében test lehetett, és nem kellett fügefalevéllel takargatnom magam. Alámerültem a nyugodt idők végeláthatatlanságában. Úgy éltem mint Ádám, míg nem evett a tudás fájának gyümölcséből. Nem tudtam a világ rosszaságáról és jóságáról, így leltem magam, simogatva a testemben. De nem csak ez! A Paradicsomban, akár itt a réten a szélben, nem különböztethető meg a csúnya sem a széptől. Úgyhogy mindaz ami a testet, a testem alkotja, sem szép, sem csúnya nem volt a szél számára, hanem gyönyörteljes. Gyönyörteljes minden porcikám. De nem pusztán ápolói gondoskodás volt ez, nagy gonddal törődött velem, szenvedélyesen ügyelt a testemre. A szél, minden rondaságom fölött álló testisége, most különös módon tisztára mosott. - Gondoljunk csak bele, milyen teste lehet a szélnek? Tisztázott erejével önmagam előtt. A hámrétegen megjelenő, igaz elenyésző mennyiségű, de piros kitüremkedéseket, amikben a mitesszerek és pattanások váladéka jelentek meg, s felületén kibuggyantak, költőinek és szépnek találta, akárcsak a harmat cseppjeit. Gyakorta fogta kezébe sebesre karmolt részeimet, s kaparta hogy megláthassa kiserkenő véremet. A vércseppet kisujjára vette, és megkóstolta. A szél azt mondta magában, hogy tudni akarja, milyen az íze annak az italnak, amivel a lelkem, s a szívem táplálkozik. De inkább saját teste volt az, amit megízlelni vágyott, ahogy megízleltem én is az övét, s mert hogy ezt az ízt jóízűnek találta, találtuk, s ez aztán megbékített minket. A testem természetessé vált számára, ahogy nekem a simogatása, mint bármi más a környezetben. Akár egy fa, egy bokor, akár a levegő.
Mi tehát az, ami tetszik a szélben? És ugyanakkor nem tetszik a világban? Nem, nem! Nem a mohó gazdagság az, hanem a szeretet, ami mindenen nyomot hagyott. A frizurámon, a bőrömön, a lelkemen, és érződött szavaimon. "Ujjong a szívem, fényes réten fekszem!" Ettől a mondókákhoz hasonlatos verselésből a szél azt olvasta ki, hogy anyanyelvem csupa trocheusokból áll, ám érezte, a verselésben saját, irodalmi szerepét. Ott volt mindenben. Még a fűszálakban is, amik puha párnaként és paplanként szolgáltak. Sőt, a tücskök, ciripelésüket is ehhez igazították. Ezt a nyelvet, amit a világ nem értett meg, mi arra használtuk, hogy megértessük magunkat, hogy egyetértésre leljünk és megnevettessük egymást, gyermeki traktusainkkal. Persze a gyakorlatias Világ, titokban a lehető legbugyutább disztichonokat ötlötte ki, de mi meg sem hallottuk gagyogását, s helyre igazítottuk őt. Hiába próbálkozott otrombaságokkal, a várt hatás elmaradt. Mikor hatására az buggyant ki a számon "Jártamban belerúgtam egy kőbe, s most annyira sajnálom, hogy legszívesebben megsimogatnám", Mi, a széllel egyetemben, tényleg lehajoltunk, és megsimogattuk a követ.
Gyönyörű, és derűs pillanatok következtek! A szél rendkívül vágyott a testemre, s én is annak simogatására, s hogy megtöltse belsőm minden zugát. Érintkezésünk lázba hozta mindkettőnket! Világos, nyílt réten találkoztunk. Nagy zöld smaragdomba nézett, elismertük, hogy ez a kölcsönös tekintet, a kettős ragyogás fénye, önmagában is gyönyörű, és megsimogatott újra, úgy, hogy ez egy győztes hadvezér diadalittasan mámoros bemasírozásához volt hasonlatos. Heves, lelkesen engedelmes mozdulattal nyúlt irányomban. Felfedte a test alatt megbúvó mélységet, amit elenyésző feketeség borított és szintén diadalomittasan megbizonyosodott arról, amit már úgyis tudott: a testemet teljesen megbénította érintésének fiktív szépsége. Ingerelt, hogy milyen könnyen árulom el a Világot. Emlékezzünk, a szépség nem más, mint az elárult Világ! Valóban árulás lett volna? Ingerelt, hogy semmi sem tud kizökkenteni egyensúlyomból, se csalárd vágy, se világi esemény, se semmiféle fordulat. Ingerelt, hogy mindent belső konfliktusok nélkül, magabiztosan és könnyen élek, élünk át. És mikor a Világ Illúziójának Istenét elárultam, ellenérzés hatalmasodott el bennem iránta, de az hiába igyekezett, hogy kicsikarjon belőlem valami hangot, nyögést, szót, jajkiáltást. De hiába! Csak a szél zenélt, csöndben, minden drámaiság nélkül. Idillien muzsikált. A réten verőfényes napsütés volt, az égbolton ott állt a Nap, az élők házában meggyújtott lámpa, minek tüzét a szél lelkemmel táplálja. Fűszálak sorakoztak és hajlongtak összevisszaságukban. Közöttük virágok sorakoztak elenyészve: pipacs és levendula.
Ez, első egymásra találásunk azt bizonyította, nemcsak a helyzetet és a világot kihasználó összeesküvésről volt szó. Elárasztottuk egymást figyelmességünkkel, és igyekeztünk bevonni egymást saját töprengéseink világába. Szembefordult velem, és megérintett. Előbb ért hozzám, mintsem hogy eszembe juthatott volna, hogy akár érezhetem is finom érintését. Egyébként ez jellemezte egész együttlétünket. A történések váratlanul törtek ránk, megelőzve a gondolatokat, az elképzeléseket. A simogatás hamarabb érezhető volt, mintsem eltöprenghettem volna rajta, az utólagos elmélkedés pedig már mit sem változtatott azon, ami megtörtént, s csak arra volt alkalmas, hogy emlékezetem jelzőrendszere gyorsan jelezze: valami olyasmi történt, aminek meg kellett történnie! Elégtételt éreztünk. És ez, ami nem más mint az odaadás, a testen kívül, a lelkem is hatalmába kerítette. Amikor a szél érintett, nem érte be ennyivel. Arra tanított, hogy a simogatás, csak egyike azon módszereknek, amelyekkel a csodálatosat bányásszuk elő az életből, és ezt fölfedezheti bárki, amidőn patetikus átéléssel a szót vési bele költői emlékezetébe: Széljáték...
Ez a felismerés úgy hatott rám, mint valami megcáfolhatatlanul igaz érv, mert mindez azt jelentette, hogy érzékiségemen kívül saját belső szépségem volt az, ami a rétre vonszolt, ennek a szépségnek a tudatában azonban rögvest belekeveredett a megnyugvás, és a megértés érzése a szél iránt, aki a lét eme állapotában tartott és ez az érzés kinyílt ablak volt a világra, amin keresztül végtelen rétek minden illata áradt befelé feltartóztathatatlanul.
Aztán már csak lassú, ütemes lihegést hallottam. Minden zöld volt. Fejét két mancsára hajtva, egy kutya feküdt szemközt, egy pillanatra se véve le rólam tekintetét, mint valami nyugodalmas szfinx. Aztán a szél átölelt és a kutya megcsókolt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése