Szívdob

A pasztellszínű égen már csak sápatagon figyel, álmosan nyitja szemét a Nap. Felkelt már korán. Zarándok dallamok járják a viszketeg levegőt, bóklászva, térdig érő félhomályban, a szürkés arany szmog-toklászban, az est mezején. Vágtató ménesként száguld a ritmus zöld szemembe. A dallam, mint falevél az ágon, vagy akár a papírsárkány a favázon, úgy lengedez. Sebesen repül a membrafon hangszer üteme, traktusa, mint vénséges borzas madár, az ősi: Turul. Most nyári napokon, a tűznél, ahogy fordul, a másik fényhez dörgölve mind egyre jobban tompa, felhangszegény idiofon oldalát. Érezni szárnysuhogását, míg iramodva merül a meleg a halovány légbe. Hallod? Ha semmit se hallassz, szólj! Elmondom, mit rejt a dallam: Testtelen ívek tökéletes rengetege - mondják A Nap bölcsei. Fényévek ezrei közt hajlik iszonyú basszusa, melyen éltetőn tör át a ritmus-sugár, míg Mi, a szál erején bukdosók, üregesre égetett fatörzsre feszített hártyát verő kemény tenyerek réveteg gazdái, dallamára kinyitva szívünket, bámulva lessük varázsos sugarát. A még fénylő óriás koronát, mely alatt nincsen homlok, s megérint embertelen ragyogása. De más testet is ismerek, nem emberit, annál még titkosabbat. Figyeld csak! Ha szemed behunyod, pár pillanatig még rajta forr a seb, mit a Szélcsikó szúrt. Színek visszája, foltok sövénye - Arany, fehér, lila, smaragdzöld és sárga. Aztán elmosódnak és a hunyt szemeknek csak sötét űrt vetít, mint boltozatos csarnokot, s hogy milyen mély, azt sosem tudhatod. Néha hamvas, szürke kicsit, máskor fényes, de mindig határtalan, ritmusommal teli. Pedig nem változik, és láng gyúl bennem tőle olykor. Nem tudni: messze vagy közel hallani, s egy kedves vagy félelmes szem nélküli arc, s mint a csodák üveges lényei, suhannak a dallamok. Mondom, van egy belső tér, ahova porszem se fér a foghatóból, hol semminek nincs mérete se rendje, mind varázsosan keletkező, csapongó, eltűnő: Dobszólam! A kinti űr s a bennünk rejlő, egymásba özönlik, s ajándék e perc. Érzed? Pillanatokat kortyolunk, merítve a boldogság serlegével, Dionüszosz örvénylő, kitaposott must lelkéből. Testünk öröknyári nyitott ablak, hova tétován betódul a bódító szellő, az életszagú lélek zamatosan zsongó hangjával. Egy ütés csupán a kifeszített bőrhártyán, s az Univerzum beleremeg: Ommm! Akár a ködben bolyongó harangkongás, az elfeledett ősi dallam, szellő szárnyú meleg hang, mint habos nyelvű fehér hullám, lágyan simogat. Fojtottan bár, de vélni még a csillagok fény-hangját, a kozmikus pulzálást is. Lüktetve hattyúalakban jár, ki s be, boldog füleinkbe. S ha mégis sírni lenne kedve, igazgyöngyöt könnyezne. Pára-fényből, gondolatból, égig fonódó szélkották lugasságán kúszik fel, mint indák a láthatatlan karókon, ezer villanásként. Mint sok nyúlánk, halvány kerek szemű lányka hangja, de mind más. Mégis látni a közös jelet. Egy Nap sugara szőtte hangjuk lágy fonalát, a köntösünk. Mélységes a szólam, mint az öröm fészke a szívemben, szálai a tünemények medrei, a világ eresztékei, ragyognak, s örvénylik a láng: Égek! Parttalanul forgat az eleven tűzóceán, a végtelen-zúgású. Hallom, fülembe esengőn, lassan, a párába borult paripákat, a Szélcsikókat, mik dobognak! Megvillan tajtékos sörényük, áthallik patkolatlan patáik dobogása: Dübörögnek. Dübörgünk! Fültől messze, de bele-bele kortyolva, mégis süvít a híg elem, s lelkemet érinti a végtelen. Sisteregve máglyát növel, mint jégből emelkedő olvadt acél, szólít. Igaz ez, vagy csak képzelet? Ha arra riadsz, hogy lelked akár a dob, pereg, már nem idegen. S hogy nem más ez, mint eleven, hullámzó szív ritmus: kozmikus szerelem...



Csak a dob ritmusa zakatol az ereimben