Elsa kisasszony és a Vágy Professzora

Vízforralóban a reggel, csendes buborékként, majd fütyülve lábra kap. Maszatos pirosként a harmatos muskátli ásít, leül a francia balkon szélén, kevés napfényt ámít, azon tűnődve: nyújtózkodjon-e? Ősz van; A szomszéd ház tetejéről már a Nap is, mint halász a hálóját a víz fenekéről, lassan emeli, s az ég kéke vánszorgós fénnyel teli. Már a madárdal is csak lomhán kap lábra, ahogy a szürke hajnal elfogy. Jaromil az álmos muskátlik közeli ölelésében szürcsöli mézes kávéját. Háza másik, balkonos szobájával szemközti oldalán, ebben a másodpercben fehér alapon, kék emblémás furgon lassít, fékez le teljesen, majd áll meg. Eperjes utca 76, aztán 80, és végül 82. Az autó sofőrje célba ér és tortás doboz nagyságú csomaggal indul meg, az utolsó előtti kapubejáró felé.

Közben a túloldalon Jaromil tovább szürcsöl és látja, amint: nedvesség babrál odalent a szürkés homályban, a földre dőlt fűszálak párnáján. Megfojtja vizével a nyár és a kiszáradt kérges föld porát. Szomjas kóbor kutyaként jár be minden szálat a reggeli szellő; szomjasan lógó nyelve vizet ér, lefetyelve nyeli a kövér cseppeket. Szemét erősen szúró fényt tükröz a szomszéd ház minden ablaka, bent szuszogva alszik még minden család; Jaromil visszalép az ablaktól a csengő hangjára, s korántsem kopóizgalommal nyit ajtót a negyvenes férfi előtt. Derűs mosollyal az arcán, sietve szórja tenyerébe az előrekészített százasokból és kétszázasokból álló borravalót, és amint az ajtó bezárul, a kisgyerekek lelkesedésével vet pillantást a dobozra. Hatalmas, éles, fényesen csillogó konyhakést ragad, és a sebészek pontosságával ejt bemetszéseket a doboz éleit összefogó ragasztószalagon. Az megadja magát és felfedi tartalmát: öt könyv; amiket alig egy hete rendelt az interneten, gazdagítja majd gyűjteményét, melynek ezen darabjai, már csak gondos átrendezés után férnek a többi közé, jól megtervezett helyükre, a polcon. Rendkívül impozánsak, színes, domború borítókkal, szép képekkel. Ám figyelmét egy ütött kopott antikváriumi példány rabolja el, melynek oldalán kopottas aranybetűkkel csak egy felirat áll: Elsa kisasszony

Egy bizonyos Arthur Schnitzler a szerző, a századforduló bécsi író, írt egy szép novellát, ami az Elsa kisasszony címet kapta. A hősnő egy olyan lány, kinek apja adósságba keveredik, és ezért erkölcsi végveszély, csőd fenyegeti. Hitelezője, a gazdag ám híg erkölcsű üzletember hajlandó elengedni az adósságot, amennyiben a lánya, Elsa, meztelenre vetkőzik előtte. Hosszú a belső vívódás, és Elsa beleegyezik, de annyira szégyelli magát, hogy a mutatvány során, mikor felfedi kebleit, ölét és egészen csupasz testét, elméje elborul és meghal. Nem! Tévedés ne essék, és tisztázandó, hogy ez nem egy erkölcsbíráló elbeszélés, amely a gonosz kéjsóvár gazdag embert kárhoztatja! Ez egy erotikus novella, melytől még Jaromilnak is elakadt a lélegzete! Pontosan azért, mert érzékelteti, hogy milyen hatalma volt egykoron a meztelenségnek, a szemérmességnek. Miben nyilvánul meg ez a hatalom? A hitelezőnek az adósságon felül is, nem csekély, sőt egyenesen óriási pénzösszegbe kerül; továbbá hogy ez a hatalom a nőből pedig, határtalan szégyent és eme szégyenből fakadó izgalmat vált ki, ami legvégül a halálát okozza.

Jaromil elgondolkozott ezen miközben olvasta. Arra gondolt, hogy ez fontos téma, nem csak az ember (az egyén, azaz saját maga) de az emberiség életében is. Azon gondolkodott, ha az ember és az emberiség története két vázlat lenne, vajon összeilleszthetőek lennének e egymással, úgy mint a montázsképek; hogy sajátosságaik ellenére teljesen egybeolvaszthatóak lennének e, mint a nemesfémek az alkemista olvasztótégelyében. Jaromil, saját történetét elkülönülten határozta meg, az emberiségétől. És amikor valaki a történetet vagy a történelmet méricskéli, az idő mércéjével és egy topográfus igyekezetével teszi azt. Jaromil pontosan úgy képzelte el, amilyennek Schnitzler saját regényében mutatta, ezt a fontos és rendkívül sorsdöntő pillanatot az emberiség történelmében. Úgy képzelte maga elé az időt, ezt a nagy és hatalmas kereket, az emberiség idejét, mint egy hatalmas óra számlapját. Elsa kisasszony korában, és életének történelmében, a puritán tizenkilencedik században, de leginkább annak végén az erotikus tabuk rendkívül erősek voltak. Azonban, ahogy a kismutató a huszadik és a huszonegyedik század mezejébe lépett, az emberekben az erkölcsök lazulása volt az, ami éppoly erős vágyat lobbantott fel, ami ezeknek a tabuknak a megszegésére irányult. Ellentétben Elsaval, vagy Jaromillal, kik mindezek tiszteletben tartásával, sosem lépték át az intimitás ezen láthatatlan határvonalát.

Ha most elképzelnénk, vajon e két kor szülöttje hogyan élné meg egymással a szerelmet, csak találgathatnánk; minden amit képzelnénk, csak habarcs lenne a valószerűtlenségen! Vajon eljuttatják e egymást a gyönyörig? No és Elsa? Nem frigid? Sötétben vagy világosban szeretkeznének? Ágyban, szőnyegen, asztalon, a fürdőben? Három percbe vagy három órába telne? Hallgatnának, romantikus szavakat intéznének egymáshoz vagy trágárkodnának? Valójában semmit sem tudhatunk erről. Tényleg semmit?

A jelen korban, a szerelmet az első találkozástól a koitusz küszöbéig terjedő szűk tartomány illeti meg. Schnitzler regényének idejében pedig, a tág tartomány, ami egyszersmind küszöb és sérthetetlen határ is. A huszadik és huszonegyedik század, beharangozója, kísérője az erkölcsök nagyszabású tótágasának, ahol az emberek a lét minden dimenziójában felfedezik a szexualitást; sőt! Csak a szexualitást fedezik fel! Elsat még a puritanizmus fojtogatja könyörtelenül és kegyetlenül. Ám azóta már visszájára fordult minden. Sehol a tátongó tér, a szerelmi aktus és az udvarlás a flört kezdete között. Jelen kor emberére ráront a nemiség, melytől senki sem húzódik vissza, az érzelmek senkiföldjére. Ez húsbavágó! Gondolják? Igen, minden bizonnyal. Ezt gondolja Jaromil és ezt gondolná Elsa is. Ezért a puritán emberek szemében a nemi szabadságnak drámai és egészen tragikus színezete van. Az én gondolataimat sem lengi körbe a lírai eufória ennek kapcsán.

Arthur Schnitzler, a szimpatikus ember szavai csak fújtatóként szították Jaromil rokonszenves érzelmeinek tüzét Elsa iránt, ahogy kíváncsian, nagy igyekezettel haladt a könyv vége felé. Úgy érezte, az elmúlt évtizedek során úgy száguldott előre a történelem, hogy az Elsa kisasszony főszereplője, óhatatlanul őriz emlékezetében egy másik kort. Úgy érezte, saját emlékezetében is ez a kor él, és nem esett nehezére elmélyülni a kisasszony világában. A regény hangulatáról árulkodó nosztalgia, valahányszor színre lépett Jaromil gondolataiban, érzéseiben, nem pusztán a kor utáni nosztalgia érzetét keltette. A szerelem utáni nosztalgia volt ez! Az olyan szerelemé, mely összefűz apát és anyát, férfit és nőt, a megható szerelem, mely kiveszni látszik a mai világból. Jaromil úgy érezte, hogy a hajdani nők emléke híján, semmi sem maradna meg a szerelemből, de még annak puszta képzetéből sem. Ám Jaromil tudja, hogy a történelem nem ismétli önmagát. Éppen ezért úgy gondolta, hogy találkozása Elsaval sorsszerű és múlhatatlan; saját életére és Elsa történetére pedig úgy gondolt, mint két olyan vázlatra, melyet a vágy rajzolt a szerelem történelmébe, saját tapasztalata által. Hogy mégis miért volt ez oly vonzó? Az idilli környezet miatt, melyben úgy érezte, alá vannak rendelve a tiszta szenvedély nyájas dirigálásának. Tovább lapozott, és minden mondat bámulatba ejtette.

Szemérem és szemérmetlenség; e két dolog akkor keresztezte egymást, mikor mindkettőnek ugyanakkora ereje volt. Schnitzler ezen pillanatát, éppen ezért, méltán lehetne az erotikus feszültség rendkívüli pillanatának nevezni az emberiség történetében. (Jaromil is rendkívül izgatott és feszült volt, akárcsak Elsa, ki épp ruháit készült levetni) Ezt a pillanatot a Jaromil Elsaval együtt Bécsben élte át, a századforduló küszöbén. Ezt a pillanatot az teszi egyedivé, hogy sohasem tér vissza. Mint az az ember, aki az erotika birodalmában, abban a bizonyos ajtóban állva hagyja, hogy a szemérmetlenség rácsapja kapuit. Jaromil és Elsa, az ajtó mögött rekedtek, örökre. Elsa halálában, Jaromil pedig az álmaiban. Jaromil mindig is elutasítóan védekezett a jelen kor mohósága és ledér könnyedsége ellen; a szemérmesség pont ugyanezt jelenti: védekezés az ellen, amit akarunk, és szégyenkezés amiatt, hogy azt akarjuk, ami ellen védekezünk. Elsa kisasszony pedig, az utolsó olyan európai nemzedékhez tartozott, melyet szemérmességre neveltek. Jaromil belopakodott ebbe a korba, megleste Elsat, ám mégsem nevezhetnénk kukkolónak! A mezítelen nő észrevette őt, de nem kapta magára ruháját, nem kiáltott fel, nem szaladt el sikítozva. Arcán nem volt harag, düh, mely megrótta volna Jaromilt. Tekintetük nem kerülte el egymást, melyben elevenen élt a „ne sértsd a szemérmet!” imperativusa. Nem szégyenkeztek. Elsa Jaromilhoz képest háttal állt, hátán kirajzolódtak nőies, finom tónusú izomrostjai, ahogy vállát oldalra dőlő fejének orcájához dörgölte. Jaromil a legtermészetesebben figyelte a mozdulatot, mikor a soha nem tapasztalt gyönyörűség érzete áradt szét testében. Képtelenség is lett volna elkapnia tekintetét, mert a férfi akkor is a meztelen testet látja, mikor a bokát, a fület, vagy a kézfejet nézi. Meztelensége, feloldódott szemérmességének univerzumában! Mert a meztelenség tovább élt a meztelenség határán túl is! Ám ez az ellentmondás csak látszólagos ebben a helyzetben, és úgy ragadta meg Jaromilt, mint a vágy, mint a Véletlen Isteneinek gondviselő kezei, hogy röpítse el, a jelenből, végérvényesen Elsahoz. Smaragdzöld szín íriszén keresztül is jól látható volt, hogy szemében a szerelem lángja, a szenvedély tiszta fénye parázslik. Az akarattal szemben az érzelmi telítettség volt az, ami ezt az érzést, az „igaz szerelmet” és vele együtt Jaromilt is a szemérmetlenség szférájának korlátain túlra repítette, mely megengedte, hogy ez az érzés befolyással legyen életére. És mint ilyen nagy erővel bíró, befolyásos dolog, Jaromil életét sorssá változtassa. Jaromil szerelmes volt Elsaba, a „szerelem határán” innen és túl is, és mert ez a szerelem már nem volt tiltott többé, felettébb vonzóvá és szenvedélyessé nőtte ki magát. Hogy milyen is ez a szerelem valójában? Ez a szerelem olyan, mint a szépség hatalmas, dús virágú mezeje, melyen Elsa nem más, mint az egyetlen és utolsó szál „mezítelen” virág; a titkos-értelmű, tövis nélküli rózsa, aki úgy tetszett Jaromilnak, mint Szűz Mária égi jelenése, Pierina Gilli előtt.