Nostos v domus

„Messze vagy, fogalmam sincs, élsz-e, halsz-e. Messze szakadtam és nem tudom, mi történik odahaza.” - olvastam a reggeli zsömlét majszolva.

Egy ideje megbecsülöm a kenyeret. Akárcsak Odüsszeusz, akiről az első sorok olvashatók. Bár Odüsszeusznak Kalüpszó oldalán, valóságos dolce vita jutott, gondtalan, örömteli létezés. Mégis mikor döntenie kellett, hogy dolce vita idegenben, vagy kockázatos hazatérés, a hazatérést választotta. (Ó, csodás Kalüpszó! Gyakran gondolt rá Odüsszeusz, hét évet éltek le együtt. Nem tudni, Odüsszeusz meddig hált közös ágyban Pénelopéval, de ennél kevesebb ideig annyi bizonyos. Mégis Pénelopé bánatát dicsőítik, Kalüpszó könnyeit kacagják.)

Az ismeretlen szenvedélyes becserkészésénél (a kalandnál), kedvesebb az ember számára az ismerősség dicsőítése (a visszatérés). A végtelennél, mert a kaland sosem akar véget érni, kedvesebb a vég, mert visszatérni annyi, mint megbékélni az élet végességével. Bizonyos nyelveknek meggyűlik a baja a nosztalgiával. Sok nyelv, csak a görög eredetű főnévvel bírja kifejezni, igéje nincs rá. Mondhatják például hogy je m’ennuie de toi, azaz bánkódom utánad, de ez erőtlen, s túl híg ilyen horderejű érzelmekhez. Nosztalgia, visszatérés. Az Odüsszeia, az antik görög kultúra hajnalán született, és a nosztalgia alapeposza. A visszatérés görögül nostos. Az algos szenvedés. A nosztalgia tehát szenvedés amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni. Ugye már világos, hogy a francia, spanyol avagy a portugál nyelvben csak a hazatérés lehetetlensége miatti szomorúság fejeződik ki. A honvágy, a nosztalgia, ebben az etmológiai megvilágításban, mint a nemtudás miatti szenvedés tűnik fel.

„Jól tudom én is, biztosan azt, hogy nálad a jóeszü Pénelopia gyarlóbb szépségű, és kisebb… Ám még így is vágyva kívánom minden időben otthonomat s hazatértem napját látni, elérni…”

A phaiák tengerészek álmában tették ki a lepedőbe bugyolált Odüsszeuszt Ithaka partjain, egy olajfa tövébe, és felvonták a horgonyt. Így, ily egyszerűen végződik, végződött a nagy utazás. Odüsszeusz pedig csak aludt, aludt, mint akit agyonvertek. Magához térve nem tudta hol van. aztán Athéné eloszlatta a ködöt szeme elől, és következett a mámor, a Nagy Visszatérés mámora. Az ismerősség eksztázisa: levegőben rezgő zene ég és föld között. Meglátta a gyermekkorából ismert kikötőt, a fölébe magasodó két hegyet, és megsimogatta a vén olajfát, hogy ugyanaz-e még, mint húsz évvel azelőtt.

Lomtalanítottam, s a könyv a gimnáziumi kötelező olvasmány, bekerült a keményfalú kartondoboz aljára, csakúgy, ahogyan Pénelopé is felkerült a polcra, Kalüpszó fölé. És lám, az ember képes erkölcsileg rangsorolni az érzelmeket, és babérkoszorúval ékesíteni a nosztalgiát. És ezen emlékek varázsa, a nosztalgia pírjával ragyogták be arcomat, akárcsak Odüsszeuszét.