Az életben minden leírható metaforával. Mi a szerelem? A szerelem az első, az alapok alapja, mivel a szerelem metaforával kezdődik. Azaz: amikor egy nő, hatalmas betűket vés egy férfi költői emlékezetébe. A szerelem egy utazás, amiben minden ember Marco Pólónak érzi magát, és az érzések birodalmában felfedezésre vágyik, ami pont úgy terül el előtte, mint oroszlánokkal teli fennsík, amin végig kell majd haladnia félelem nélkül. Pont úgy, akár egy álomban.
Az álomban pedig az a legszebb, ami a szerelemben. Azaz az emberek és az érzések: a lelkek találkozása. Olyan találkozások ezek, amikről annak előtte azt gondolhattuk volna, soha nem történnének meg velünk. A hihetetlenség és a csodálat érzése ez, mintha az ember a karjaiban tartva bámulná a Napot. De az álomba (akár az életbe) beúszhat egy csónak a hálószoba ablakán, feküdhet mellettünk az ágyban az, akire sóvárogva vágyunk, annak ellenére, hogy nem mellettünk él. Vagy akár már húsz éve halott. Ám beülünk a csónakba, és a csónak hirtelen valósággá válik, élővé avagy koporsóvá, és ott ringatózik a folyón, virággal borított partok előtt.
Ennek hatására megfiatalodik az emlékezet. A test már nem érzi kínosan öregnek magát, a lélek pedig kínosan fiatalnak. A test és a lélek kézen fogva öregszenek meg, egymás mellett, s közben erősödnek. Ez az az erő, ami nem hagyja az öregség ráncain át kiszivárogni az Életet.
Az egyszerű, szinte már közönséges érzés pedig, egy napon váratlanul, szinte észrevétlenül olyan magasságokba emeli a Férfit és a Nőt, (akár a testet és a lelket) mint egy lift a mennyország felé.
Éjfél: avagy a fény állásának legmagasabb és legmélyebb foka. Amikor az árnyék a testtel egyesülve, percről percre válik eggyé. Mintha eleddig a nap fénye, az árnyékot a test kivetüléseként mutatta volna meg. (A lélek sziluettje) És amikor a Nap ilyen 'magasan' jár, fénye és melege által, csak akkor érthetjük meg, a mindenségben lakózó jelentőségteljességet...
A férfi lámpát gyújtott és tágra zárt ajtóként fonta a nő köré karjait. A nő két összetolt ágyat látott, az egyiknél éjjeliszekrény állt, rajta lámpa melynek ernyőjéről a fénytől felriadt nagy éjjeli lepke szállt fel, és körözni kezdett a szobában. Bensőjükből, halkan szüremlett ki a "zongora" meg a "hegedű” hangja.
Mi vonzotta oda a pillangót? Az idilli környezet! Mert idilli környezetben a muzsika is alá van vetve a csend karmesterének nyájas dirigálásának. Ez a némaság, nem veszi el a hegedű és a zongoraszó báját, épp ellenkezőleg. A legmélyebb intimitás varázsával ajándékozza meg őket a zene, ami nem más mint a csend hatalmas hómezején nyíló rózsa.
Ess muss sein!
Az álomban pedig az a legszebb, ami a szerelemben. Azaz az emberek és az érzések: a lelkek találkozása. Olyan találkozások ezek, amikről annak előtte azt gondolhattuk volna, soha nem történnének meg velünk. A hihetetlenség és a csodálat érzése ez, mintha az ember a karjaiban tartva bámulná a Napot. De az álomba (akár az életbe) beúszhat egy csónak a hálószoba ablakán, feküdhet mellettünk az ágyban az, akire sóvárogva vágyunk, annak ellenére, hogy nem mellettünk él. Vagy akár már húsz éve halott. Ám beülünk a csónakba, és a csónak hirtelen valósággá válik, élővé avagy koporsóvá, és ott ringatózik a folyón, virággal borított partok előtt.
Ennek hatására megfiatalodik az emlékezet. A test már nem érzi kínosan öregnek magát, a lélek pedig kínosan fiatalnak. A test és a lélek kézen fogva öregszenek meg, egymás mellett, s közben erősödnek. Ez az az erő, ami nem hagyja az öregség ráncain át kiszivárogni az Életet.
Az egyszerű, szinte már közönséges érzés pedig, egy napon váratlanul, szinte észrevétlenül olyan magasságokba emeli a Férfit és a Nőt, (akár a testet és a lelket) mint egy lift a mennyország felé.
Éjfél: avagy a fény állásának legmagasabb és legmélyebb foka. Amikor az árnyék a testtel egyesülve, percről percre válik eggyé. Mintha eleddig a nap fénye, az árnyékot a test kivetüléseként mutatta volna meg. (A lélek sziluettje) És amikor a Nap ilyen 'magasan' jár, fénye és melege által, csak akkor érthetjük meg, a mindenségben lakózó jelentőségteljességet...
A férfi lámpát gyújtott és tágra zárt ajtóként fonta a nő köré karjait. A nő két összetolt ágyat látott, az egyiknél éjjeliszekrény állt, rajta lámpa melynek ernyőjéről a fénytől felriadt nagy éjjeli lepke szállt fel, és körözni kezdett a szobában. Bensőjükből, halkan szüremlett ki a "zongora" meg a "hegedű” hangja.
Mi vonzotta oda a pillangót? Az idilli környezet! Mert idilli környezetben a muzsika is alá van vetve a csend karmesterének nyájas dirigálásának. Ez a némaság, nem veszi el a hegedű és a zongoraszó báját, épp ellenkezőleg. A legmélyebb intimitás varázsával ajándékozza meg őket a zene, ami nem más mint a csend hatalmas hómezején nyíló rózsa.
Ess muss sein!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése