Nagyjából tizenháromezer kilométerre voltak tőlem. A nyárvégi Nap sugarait magába szippantó, autóút és az ősz tarka színeibe öltözött természet, határvonalán álltam. A levelek lassan szövődő sálként takarták be a földet, mintha a fák a néma fotoszintézis évmillióin és az eonokon is át zengő hangján úgy szóltak volna, hogy az út valami kellemes melegségre vágyik, „Takarjátok be!”. A szürke aszfalt, a burok, mintha a civilizáció és az emberiség rinocéroszéhoz hasonlatos hámrétege lett volna. Murva méretű apró kövek fedték, s azok úgy meredeztek az ég felé domborodó alakokként, mint a libabőr. Olyan érzés volt ezen a mezsgyén, a határvidéken állni, mint az orvosnak, aki szemtanúja az esernyő és a varrógép találkozásának a műtőasztalon, s szikéjével épp megpróbálja kihasítani a pillanatot, a Lautréamonti szépségből, az öröm forrásának ezredmilliomodnyi részét.
A szépség, azonban messzebb volt, még. Váratott magára.
Fehér öltözékben, akár egy medikus, fentem szikém én is türelmesen. Látómezőmbe bemászva keltek át, az égen pácienseim: az esernyő és a varrógép. Úgy csüngtek az égen, mint kötélen, foszlón, perkálva. Az ég azúrkék vászna volt a műtőasztal, de a pamacsok, korántsem lettek foltosak vágóeszközöm nyomán, s az ég sem vérzivataros a sebészi beavatkozáskor. A levegőben láthatatlan téglalap alapú négyszögbe foglaltam őket fényképezőgépem kukucskálónyílásán át, ami az alkalomhoz illő módon mechanikus szemmé nőtte ki magát, bekeretezve az egyre közelgő boldogságot. Lesben állva vártam a beteljesedés pillanatára. Csönd volt, s a percek egymásra nőttek, aztán a vaku villant. Gombnyomásra eme mechanikus szem sötétségbe borult, akár az ég, mert Már este volt.
Ott álltam a szépség előtt. Mint hatalmas szempár nézett le rám. Annyira varázslatos volt, hogy letompította még a világ dobhártyáimon dörömbölő zaját is, így szavai elnémultak és észrevehetetlenek maradtak a tisztuló visszhangos robajban. Leültem a hatalmas szemek elé, és láttam, ahogy az egyik átkarolja a másikat, pontosan úgy, mint ahogy egy férfi átkarolja a nő vállát, és megérzi tenyerén a mezítelen bőr puhaságát, és közben rádöbben hogy az egész test is csupasz.
A fényképezőt én is pontosan így markoltam, igyekezve megtartani szétfolyó tekintetemben a minduntalan összeolvadó körvonalaik bizonyosságát. Hirtelen csókolgatni kezdték egymást, és látni lehetett, hogy a bal oldali tenyerébe még mindig csupán az oly végtelenül szerelmetes és puha mezítelen váll simul. Szinte félt lejjebb csúsztatni kezét és megérinteni a keblét, mintha nem volna benne elég ellenálló-képesség amaz bűvöletével szemben. S miközben ajka a másik arcot érintette, én úgy éreztem, mintha végtelen vizekben merülnénk alá.
Olyan volt mint egy álom. Az égen átsuhanó repülőgép zaja, akár a külvilágé, nem hallatszott, és a mechanikus szem folytonos kattogása is oly annyira zavarta őket, mint engem a város másik végén, a kutyaól elé kikötött eb ugatása. Az álom mintha testé vált vízként lépkedett volna, amire én nyugalommal eltelt mosollyal tekintettem. Minden csendes volt, hátra dőltem és csodálatosan éreztem magam, mert ez a csend tele volt az égen át benyomuló tér végtelenségével, ami annak ellenére, hogy olyan messziről jött, de mégis a közeli erdő hangjaihoz volt hasonlatos. Ott feküdtem, az erdő gyűrött takaróján, és minden valami nagyszerű egységbe folyt össze bennem. A nőhöz hasonlatos puha felhő, a vízhez hasonlatos lágy ég és a tér, amit folyóágynak képzeltem el. Láttam, miként nyílik meg a zsilip a folyamon, és jönnek be rajta a csillagok, és a hold fényei egyként. Az álom kék ruhát viselt, kék volt mint a víz, fehér brokátokkal, fehérekkel mint a hó, és aranyszínű szegélymintával, akár a látóhatár. Egységes volt, akár az álom, az élet, ami lassan, ám föltartóztathatatlanul hullott alá.
Nem, nem azért alszom, hogy erőt merítsek az ébrenléthez. Nem. Az alvás-ébrenlét monoton, évente háromszázhatvanötször ide-oda lendülő ingája számomra ismeretlen. Számomra az alvás, az álom nem az élet ellentéte, nekem az alvás és az élet: álom. Úgy lépek át egyik életből a másikba, mintha egyik álomból a másikba lépnék át.
Szikém bőrt, húst, és lágyrészt nem érintve szabdalt. Befejezésképpen, a repülőgép hagyatékaként terjengő fehér kerozincsíkot, mint orvosi fonalat használtam, hogy bevégezzem a sebeket, öltéseket és vért mellőz összeolvasztó műtétet.
Világos volt, verőfényes égi fény látszott, ám a magasból egyszerre csak fénykorongok ereszkednek alá. Belőlük terjedt szét ez a fényesség, s ezekben a világosságból kivágott fénykörökből, a varrógépen és az esernyőn át, nyílvesszők végeiként álltak kifelé, a fénysugarak. Nem felkészületlenül, korántsem az utolsó pillanatokban érkeztek, nem holmi hirtelen jött ötletnek vagy váratlan sugallatnak engedelmeskedve. (Némi pátosszal, méltán Ámor nyílvesszőinek titulálhattam volna azokat.) Az a tér, ami a föld és az erdő valamint közöttük feszülő fényes ég plafonja között húzódott, nem volt semmivel sem nagyobb egy gyufás skatulyánál. Ám azzal ellentétben, ez egy fényes, és illatos, s akusztikus tér volt. Tele volt látnivalóval. Az égbolt, felerősítve továbbította a felhők és az álom szépségének moraját. Közvetlenül magam fölött láttam már a medret. Azután hangjuk hatolt le hozzám. Könnyű és életteli elégedettség hasított belém. Ez a hang pontosan olyan örömtelin, sejtelmesen szólt hozzám, mint egy kis ideje simogatójához, némán. Aztán egy férfiéhoz hasonlatos hangot hallottam, és úgy éreztem ez a hang, az imént látott nyílvesszők arcot érintő végéhez volt hasonlatos. Érintése finom. S megint hallani lehetett, ahogy a ki nem mondott szavak árján a női hang megszólal: „Simogass még!” Arcuk már egészen közel volt. A fény lágy vásznán át láttam már közös alakjukat, és úgy éreztem, ez a forma megosztja velem saját szépségét. Odafönt már megszűnt szinte minden mozgás. Ez a báj, a kettős szépség összefonódása, az egyesülés varázsa, ami sokkal inkább a szabálytalanságban, mintsem a szabályosságban, inkább a jellegzetességben, mintsem a szabványosságban, és inkább az eredetiségben, mintsem a konfekciószépségben nyilvánult meg. Ez a varázs oly annyira bámulatba ejtő volt, hogy ráeszméltem: a Világ, amiben élünk, nem más mint értékek labirintusa, melyeknek a becsét mindezidáig csak egészen haloványan sejthettem, és az eddig látszólagos értékek, a fiktív gyönyör, szépség csak úgy válhatnak valóságossá, ha hitelesítem őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése